A lemez, ami megnyugtathatja a rajongókat: Lovasi mégse vált Ákossá

Valaki szóljon Lovasinak, mielőtt végképp Ákossá válik – írtam még előző életünkben, úgy két és fél évvel ezelőtt, amikor megjelent a Tűzijáték délben című szólóalbuma. Lovasi Andrásnak az a lemeze az útkeresésről és a kísérletezésről szólt, ami a maga módján érthető is: egy harmincéves karrierpályán az ember nem teheti meg, hogy a művészi megszólalását ne gondolja újra időről időre. Különben könnyen beleeshet abba a csapdába, hogy ugyanazokat a dalokat írja meg, csak más hangszerelésben, ugyanazokat a gondolatokat írja meg ugyanazokból a nézőpontokból, csak más szavakkal.

Az a lemez azonban alapvetően az újragondolás és az útkeresés kényszeréről szólt, mintsem azok eredményéről.

Úgy tűnt, hogy a kísérletek munkafázisait mutatja be, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Mintha Lovasi a magyar rockzene Kőmives Kelemenjeként próbált volna gondolatmorzsák és akkordok porózus, kötőanyag nélküli törmelékéből várat építeni: a dolog sehogy sem állt össze, ráadásul az új hangot keresve elveszni tűntek olyan klasszikus Lovasi-értékek, mint a humor, az önreflexió és a hitelesség.

Ezek után váratlanul ért az új szólóalbuma, a Grand Hotel Halmahera. A lemez címadó dalát egy 2019 eleji Kiscsillag-koncerten hallottam először, de mivel nem vagyok megrögzött Kiscsillag-koncertre járó, lehet, hogy már korábban is játszották. Ehhez képest évekig nem történt vele semmi – legalábbis számomra –, az általam hébe-hóba látott koncertjeik egyikén sem bukkant elő újra. Majd, nekem váratlanul, lemez lett belőle – igaz, a megjelenése óta olvastam, hogy az album egyes részeit Lovasi korábban már kertkoncerteken és más fellépésein előadta. És nem véletlenül nem azt írtam, hogy az album egyes dalait játszotta.

A Grand Hotel Halmahera ugyanis több mint egy lemez, nemcsak taralmában és mondanivalójában, hanem fizikai valóságában is. A Spotify (Deezer, Youtube) meglehetősen fantáziátlanul csak annyit rögzít róla, hogy Lovasi András, 20 dal, 53 perc 59 mp. Miközben sokkal inkább egy hangjátékról van szó, ami akár egy zenés színdarabnak is elképzelhető, és ami fizikai valóságában egy százoldalas könyvként és hozzá letölthető zeneként vásárolható meg. De még ez se igaz, mert a „letölthető zene” is félrevisz: az album 20 trackjéből öt ugyanis próza, amiknek dramaturgiai funkciói és helyei vannak a lemez felépítésében, a történet elmesélésében. És már csak hab a tortán, hogy dalok mindegyike se „dal” a szónak abban az értelmében, ahogy az ember azt egy rockzenésztől elvárná.

Vannak a konceptlemezek között olyanok, amiket csak a tematika tart össze, Lovasi kiscsillagos zenésztársának, Lecsónak a főzenekara, a Pál Utcai Fiúk ilyet adott ki 2008-ban Legelő címmel, sok-sok állatos dalcímmel. És van olyan konceptlemez, mint Lovasinak ez az új albuma, ami egy történetet mesél el, ráadásul nagyon gazdag és erős szimbolikával. „Tréning a mennyországhoz”, mondja az alcíme, az első valódi dalának első szavai pedig ezek: „Most tényleg szabadságra mennek a népek”. Szabadság, elutazás, elvágyódás, máshollevés – ezek köré szerveződik a történet, és egy klasszikus kispálos Lovasi-alak: Jutka köré.

Bár a Kispál és a Borz populárisan legismertebb női karaktere Emese, az életművet többé-kevésbé ismerők és kedvelők közül sokan gondoljuk azt, hogy az 1994-es Sika kasza léc albumon megismert Jutka, aki átúszott a folyón, elvitte a fényképét innen a házból és elvitte a fűthető álmokat, szóval az a Jutka, az egy sokkal izgalmasabb nőszemély. Jutka dalának elkészült a folytatása, a Jutka 2., így Jutka mostanra nem csak a folyón úszott át, átúszott egy óceánon, átúszott Ából Bébe – hogy a lemez eddig legtöbbet játszott és direkt politikai kiszólásokkal tarkított dalát idézzem –, mozgásba lendült, ahogy mozgásban lendülünk mi is, emberiség, megyünk Ából Bébe és Béből Ába, ki miért. Jutka története le is záródik, nem vidáman, de hát mi vidám van ebben az életben, semmi, ugyebár.

De Jutkáról visszatérve az utazás motívumra: „Elképzeled, hogy van mennyország, és ott van Bébe, és ez a dal arról szól, hogy elviszlek Ából Bébe”, legtöményebben talán ebben a nem egészen húsz szóban van benne, miről szól a lemez (amit hívjunk most már lemeznek az egyszerűség kedvéért, meg hát azért is, mert a százoldalas könyv még nem volt a kezemben, az albumot viszont sokat hallgattam az elmúlt napokban). Arról, hogy az ember újra és újra útra kel, mert nem jó neki ott, ahol van, elvágyódik onnan, arról, hogy egy másik helytől remél valami boldogságot, hogy mintha a hely okozná a diszkomfort érzéseket és állapotokat, az utazásról szól, elmenésről, elmenekülésről, néha szó szerinti menekülésről: „mások közben szembejönnek Béből Ába, mert ott könnyebb, ez nyaralás-e vagy már migráció, Bakondi úr”, de néha nem ennyire direktben, hanem finom áthallásokkal közelíti ugyanazt a témát: „megindul tömött sorokban Skandinávia… szőke srácok másznak át a szögesdrótokon”.

A lemez nagy erénye nem a Lovasitól szokatlanul erős, konkrét, kézzelfogható politikai kiszólásokban rejlik – az inkább csak szimbolizálja azt, hogy a mindennapjainknak mennyire a része lett a NER, hogy hiteles művészi megszólalásba természetesen beépült az említése –, sokkal inkább a szellemességben és abban a fanyar humorban, amihez sikerült visszatalálnia, amit a fenti példa is jelez a szögesdrótokon átmászó skandináv srácokról. Persze vannak ennél még nyilvánvalóbb példák is erre. Amikor például új kezdődik egy refrén, hogy „vááááár még egy booooldog”, akkor a zenei-dalszövegírói közhelyeken edzett fülek nem egy olyan befejezést várnak, mint a dal címe, miszerint „…Holdfény nevű idősek otthonában egy kisszoba”, vagy a „tudom, hogy kell önfeledtnek lenni” dalkezdés egy, a szöveggel teljesen kontrasztban álló hangnemben, egy gyászszertartás kísérőzenéjében hangulatában. És ilyen az eredeti Jutka-dalban szereplő Ferrarikra és Porschékra visszautaló Hallod-e, babám? dalban „a Quimby limuzinja után rögtön jön a mienk, a mienk simán kanyarodik, az övé csúnyán kileng”, majd további utalások az Autó egy szerpentinen slágerre.

A reflexiók és kikacsintások szintén a lemez olyan sajátos értékei, amik korábban ilyen töménységben nem tűntek fel a Lovasi-életműben, de ezt most nagyon jól keretbe helyezik. Épp az említett Hallod-e, babám? a hallgatóban (legalábbis ha az a hallgató én vagyok) azt a hangulatot kelti, mintha a Semmi konferenciáról a Lesz egy hely című dal néhány akkordját gondolná tovább Lovasi, de van itt a Villa Negra dallamára írt Mennyország 2., míg a WTF című dalban – amelyben elsüti a pusztító magadat-vatafak rímet – Cseh Tamástól az Ady utolsó fényképe köszön vissza.

Ahogyan a Tűzijáték délben, a Grand Hotel Halmahera is arról szól, hogy mit kezdjen a művészi énjével valaki, aki nem akar önmaga szobra lenni a színpadon.

Csak míg az előző lemez megállt annál a felismerésnél, hogy kezdeni kell ezzel valamit, új hangokat, új megszólalásokat kell találni, addig ez az album már megtalálni, megmutatni tűnik ezeket a hangokat és megszólalásmódokat (még ha az őskispálos Lovasi-rajongók ebben sem azt a nyers és egyszerű, erőteljes gitárrockot kapják meg, amit talán reméltek).

A többes szám nem véletlen: amíg tematikailag egységes, hangzásában nagyon is eklektikus. Mintha megint mindenféle összevissza téglákból akarna vár épülni – de most valahogy megvan a kötőanyag, és úgy tűnik, ehhez emberáldozat se kellett.

Lovasi András: Grand Hotel Halmahera (könyv+letölthető lemez, 8490 Ft)
Megadó Kiadó, 2021.