Porból lettek, porrá lesznek, nemcsak az emberek, de az épületek is. Az embereket meggyászolják és eltemetik, ha meghalnak. Na de hogyan lehetne tisztességesen elbúcsúzni az épületektől, ha a számukra rendelt idő véget ér? – tette fel a kérdést a 17. Velencei Építészeti Biennálé magyar pavilonjának az egyik installációja, és több más nemzet kiállítása is valamilyen formában a múltról szólt. Ez elsőre furcsának hathat azt tudva, hogy a koronavírus miatt 2021-re elhalasztott esemény tételmondata ezúttal a „Hogyan fogunk együtt élni?” volt. Pedig van értelme. Helyszíni riport Velencéből.
A biennálé fő kurátora, Hashim Sarkis által megfogalmazott tételmondat – a felszínen legalábbis – inkább a jövőről, mint a múltról szól. Épp ezért nem meglepő, hogy egy sor nemzet válasza olyan témákra és problémákra fókuszált, amelyek az elkövetkező évek-évtizedek meghatározó kérdéseinek tűnnek a virtuális valóságtól kezdve a migráción át a klímakatasztrófáig.
Voltak látványos posztapokaliptikus díszleteknek is beillő installációk és futurisztikus, robot gyártotta rostszerű építőelemek. Az idei győztes, az Egyesült Arab Emírségek egy olyan megújuló építőanyagot mutatott be, amelyet a környezetszennyező cement alternatívájának szántak (igaz ez is a múltból merített), a dán pavilonban pedig egy működő esővíztisztító rendszert építettek fel, amiből még inni is lehetett. Rám személy szerint mégis sokkal nagyobb hatást tettek a múlt felé forduló koncepciók, a magyar mellett különösen az albán, a belga és a japán pavilon, ezért ezekről írok részletesebben.
Mi az a Velencei Építészeti Biennálé?
Egy kétévente megrendezett, nemzetközi építészeti tárlat, ahol meghívott művészek, építészek mellett a világ különböző országai a saját kiállítótereikben (állandó vagy ideiglenes pavilonjaikban) elvileg azt mutatják be, hogy hol tart épp az építészetük. A gyakorlatban ez azonban szinte bármit jelenthet a kifejezetten szövegnehéz filozofikus megközelítésektől kezdve az elvont térkompozíciókon át a látványtervek, épületmakettek vagy valós építőanyagok bemutatásán keresztül egészen a konkrét építményként megvalósuló installációkig. A 2020-as építészeti biennálét a koronavírus miatt elhalasztották, így idén május 5-én nyílt meg, és november 21-éig lehet megnézni.
Albán szomszédok, barátok közt
Két évtizede még általános volt, hogy az albán szomszédok megosztották egymással a telefonjukat, együtt tévéztek, kölcsönadtak székeket, ha vendégek jöttek, és együtt kávéztak reggelenként, mára viszont az albán társasházakban is általános, hogy még a közvetlen szomszédok sem tudják egymás nevét.
Az In our home (Otthonunkban) című albán pavilon kívülről leginkább egy háromdimenziós Gazdálkodj okosan! lakásra emlékeztetett, a fehér falaira fekete körvonalakkal felvázolt szobabelsőivel. Belül a három falára olyan régi albán filmjeleneteket vetítettek, ami a szomszédságok korábbi szoros közösségeiről adtak képet. Emiatt nyilván jogosan kritizálható azért, mert a szovjet típusú rendszer bemutatott propagandafilmjeit csak egy aprócska disclaimerrel látja el, és a „bezzeg a régi szép időkben” jellegű nosztalgián nem igazán tud túlmutatni. Azzal ugyanakkor, hogy a belsőtér negyedik falán szó szerint tükröt tart a látogatóknak, felkínálja annak a lehetőségét, hogy az ember belehelyezkedjen egy olyan (valószínűleg sosem volt, messze idealizált) lakóközösségbe, amiben a szomszédok nemcsak egymás mellett, hanem együtt is élnek.
Azt nem mondanám, hogy meghozta a kedvemet ahhoz, hogy egy Szomszédok- vagy Barátok közt-értelemben vett társasházban éljek, de azon elgondolkoztam, hogy vajon miért tartom teljesen normálisnak, hogy a két szomszédom egyikének se tudom a nevét.
Fiktív flamand városélmény hatalmas babaházakból
Városokban a különböző korokban épült házakban; átépített vagy felújított épületekben tulajdonképpen a múlt különböző rétegei kerülnek egymás mellé, egymásra. Belgium Composite Presence (Összetett jelenlét) című pavilonjában ez még akkor is tetten érhető, ha egy nem létező várost épít fel létező és hamarosan megépülő, valós épületek makettjeiből.
Persze itt a múlt, erősen közelmúlt, mivel a felépített modellek mindegyike a flamand építészet elmúlt húsz évének várostervezési szempontból is sikeresnek tartott projektjeit ábrázolja. Ugyanakkor a megjelenítési forma a maga anyagszerűségével, textúrájával és térbeliségével az építészetnek egy régebbi tradícióját is megidézi: azt, amikor a háromdimenziós digitális modellek helyett még csak ilyen makettek szolgálhattak látványtervként. A grandiózus (1:15-ös léptékű), valós flamand épületeket elképzelt utcákon egymás mellé helyező makettek között sétálva pedig az egyszeri látogató is óriásnak érezheti magát.
A belga kiállítás erőssége, hogy maradandó, emlékezetes és valóban városszerű térélményt nyújt, miközben a kint-bent tapasztalatával is ügyesen játszik. Hiszen az ember várostapasztalata homlokzatokból, jobban mondva homlokzatok által lehatárolt külső terekből áll össze, de az épületeket mégsem lehet csak a homlokzataikra redukálni, a makettek pedig a babaházszerű nyitottságukkal szó szerint engednek némi bepillantást minden egyes épület esetében a falaikon belüli terekbe is. Belgium koncepciója ugyanakkor sokkal inkább alkalmasnak tűnt nézelődésre, mint tovább gondolásra, reflexióra, így az volt az érzésem, hogy a közelmúltnak is csak a felszínét kapargatták.
Darabjaira szedett japán (építészet)történet
A legnagyobb hatást rám Velencében egyértelműen a japán pavilon tette. Pedig nem történt benne semmi nagyon különös. Csak meg lehetett nézni egy lebontott faház alkotóelemeit, meg azt, hogy ezekből az anyagokból hogyan alkotnak új tárgyakat művészek ott a helyszínen. Azaz mégiscsak történt benne valami nagyon különös. Ott volt benne egy „feleslegessé” vált tradicionális japán faház, darabjaira szedve.
Ez tűnhetett volna boncolásnak is, nekem mégis inkább egy tisztes búcsúnak tetszett, ugyanis a fél világot átutazó, beépítési idő szerint sorbarendezett darabok feltártak valamit az épület, sőt Japán múltjából.
A népességfogyás a világ országai közül Japánban az egyik leggyorsabb, az emiatt feleslegesnek ítélt régi japán faházakat pedig nem újítják fel, nem hasznosítják újra, hanem lebontják. Az eredeti tulajdonosáról Takamizava-háznak elnevezett, 1954-ben Tokió külvárosában felhúzott, azóta többször átépített faház egy a sok hasonló közül, de ennek a lebontása a biennálé miatt jelentőségteljes lett. Először Velencébe került, ahol a zöld-fehér idővonal mentén sétálva, talán a padló kékje miatt is, kicsit úgy éreztem magam, mintha egy nagyon furcsa, inverz IKEA-ban lennék. Itt nem fiktív családok gondosan megtervezett darabokból összeállított fiktív otthonaiban, hanem valós családok konkrét, de már darabokra szedett háza engedett szokatlan betekintést egy otthonba. A biennálé után a faház darabjait Norvégiába viszik tovább, ahol Oslo külvárosában új anyagokkal kiegészítve építik majd fel újra, és helyiek közösségi központja lesz belőle.
A japán kiállítás a Co-ownership of actions: Trajectory of elements (A tettek közös birtoklása: Alkotóelemek útja) címet kapta, és a mottója szerint arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy az ember legapróbb, legtriviálisabb cselekedetei is kihatnak másokra. A múltban gyökerező és a jövőre kiható, a felelőtlen fogyasztás, a globalizáció és az újrahasznosítás helyetti rombolás filozófiai mélységénél számomra erősebb volt az eredeti, kibontott építőanyagok hatása. Az, ahogyan meg lehetett figyelni, hogy hogyan váltották fel az eredetileg kézzel készített építőanyagokat a tömeggyártott elemek, és ahogyan azon tűnődtem, hogy a fürdőkádat vajon ki és mikor használta utoljára.
A teherelosztót akár így is eltemethettük volna
A magyar pavilon azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy hogyan lehetne és hogyan fogunk együtt élni a modernizmus épületeivel. Olyan épületekkel, amiket a nagyközönség gyakran értéktelennek, „szocreál” kockának és az előző rendszerből visszamaradt tehernek lát. És bár a köszöntőszöveg 12 épület esetében 12 különböző választ ígér, ezek a válaszok inkább absztrakt reflexiók, gyakran maguk is további kérdések.
A kurátorok (Kovács Dániel, Csóka Attila Róbert, Molnár Szabolcs és Smiló Dávid) kiválasztottak egy tucat olyan, az 1945 és 1990 között épült modern épületet, amelyeket még nem érintett jelentős átalakítás, és amik valamilyen szempontból veszélyeztetettek. Az épületek kapcsán 12 különböző kelet-közép-európai építésziroda készített műtárgyakat, az ezek által felvetett válaszok között van olyan:
- amely új funkciót adna az épületnek;
- amely az emberek épületről alkotott képét igyekszik újrakeretezni,
- és olyan is, amely az előző évezred végén épült épületek aktuális problémáit teszi plasztikussá,
- és olyan is, ami azzal foglalkozott, hogy mi történne, ha az épületet lebontanák.
Ez az utóbbi lehetőség pedig egyáltalán nem hipotetikus, hiszen a tizenkettőből két épület, az újpesti Ady Endre Művelődési Ház és az Országos Villamos Teherelosztó Központ is erre a sorsa jutott. A budai várból elbontott teherelosztó persze a valóságban nem kapott olyan szép búcsút, mint amilyet az A-A Colletive (lengyel–dán–svájci) építésziroda elképzelt neki:
a szerkezetet meghagyva átadni a természetnek, hogy benője, és az embereknek, hogy közparkként használják, mielőtt végleg megsemmisül.
Az Othernity – Modern örökségünk újrakondicionálása című magyar kiállítás kifejezetten sokat vár a látogatóitól. Különösen azoktól, akik sosem jártak Budapesten, és nem ismerik különösebben sem a 20. századi magyar történelmet, sem a jelen magyar kontextust. A térszervezése ugyanis elkerülte azt a didaktikus megoldást, hogy a kiválasztott épületek múltját feldolgozó kollázsokat és az épületeket újragondoló installációkat egymás mellé helyezze, ehelyett ezeket egymásra tükrözve két külön terembe, a laboratóriumnak, illetve a bemutatóteremnek elnevezett pavilonrészekbe állították ki. A térkompozíciónak szép szimbolikája van, ugyanakkor ennek a felfejtéséhez maga a kiállítás kevés kapaszkodót ad, ráadásul folyamatos oda-vissza ingázást igényel(ne) minden olyan látogatótól, akinek a 12 kiválasztott épület formája és története nincs a fejében.
Bár kétségtelen, hogy a magyar pavilon tágan vett témája – a modern építészet örökségéhez való kortárs viszonyulás – sok más országban is aktuális, mégis nehéz megítélnem, hogy ennek a specifikusan magyar példákon keresztül végigvezetett reflexiói mennyire voltak könnyen befogadhatóak és tanulságosak a nem magyar látogatók számára. Magyarországon mindenesetre abszolút időszerű a felvetett téma (ahogyan az a Telexen futó műemlékvita-sorozatból is kiderült), így a magyarok számára relevánsak a konkrét reflexiók is. Ebből a szempontból pedig izgalmas, hogy a velencei biennálé után, idén decemberben itthon is látható lesz az Othernity a Ludwig Múzeumban.
Na de akkor hogyan is fogunk ezután együtt élni?
A felsorolt pavilonok kiállításaiban közös, hogy a „Hogyan fogunk együtt élni?” kérdésre egyáltalán nem kínáltak fel konkrét, „Hát így!” jellegű választ. Inkább újabb kérdésekre bontják azt, a múlt elemzésére és az ahhoz való viszonyunk tudatosítására, időként megkérdőjelezésére sarkallnak minket. És az, hogy a jövő helyett a múlt felé fordulnak, kifejeztetetten izgalmas kiindulópont lehet vagy lehetne ahhoz, hogy a nézők saját maguk fogalmazhassák meg a válaszaikat.
Mondhatjuk erre persze, hogy mire jó egy olyan IKEA-s összeszerelési útmutató, amely nemcsak az összeszerelés lépéseit nem tartalmazza, de még arról sem mutat képet, hogy hogyan kellene kinéznie a kész ágyunknak, ehelyett régebbi ágyak szétszereléséhez nyújt segítséget, a többit meg ránk bízza. És biztosan egy sor nálam pragmatikusabb megközelítésre vágyó látogató volt, aki épp ezért kifejezetten nem élvezte pont ezeket a pavilonokat. De mivel én konkrét útmutatót nem reméltem kétnapnyi velencei nézelődéstől, beértem azzal, amikor váratlan helyeken ismertem fel olyan régi ágyelemeket, amikből és amikre akár a jövőnket is építeni lehetne.
