Orosz hadifoglyok Ukrajnában: Odadobtak minket, ágyútölteléknek. Így van

„Ez most a legbiztonságosabb helye Ukrajnának” – sose gondoltam volna, hogy egy légiriadó alatt épp egy ukrajnai hadifogolytábor orosz foglyokkal telezsúfolt pincéjében hallok ilyen mondatot, de el kellett ismernem, az orosz fogoly vállrándítással kísért megállapításában van logika. Elvégre a szirénák orosz rakéták miatt szólnak, a fogva tartott orosz katona joggal gondolhatja, hogy nem őket fogja célba venni az orosz hadsereg.

Igaz, valamikor ugyanezt gondolták a frontvonalon lévő ukrajnai városok lakói is, mondván, ha Vlagyimir Putyin a felszabadítással érvelve indította el a háborút az ország ellen, miért lőné a civileket. De a háború harmadik évében, az elfoglalása előtt a földdel szinte egyenlővé tett Mariupol után, az ország nagyvárosainak lakóházaira, iskoláira, kórházaira zúdult rakéták, drónok, siklóbombák láttán Ukrajnában már senki sem gondolja, hogy van olyan pont, amelyet szándékosan, humanitárius szempontok miatt kerülne az orosz haderő.

A hadifoglyot viszont igazolja a sors, a légiriadónak néhány perc múlva vége – a légvédelem messze, 270 kilométerre lőtt le egy orosz rakétát –, mindenki felmehet az óvóhelyről.

Sorakozó az udvaron

Nyugat-Ukrajnában vagyunk, az ország négy hadifogolytáborának egyikében. Régi börtönkomplexum, száz éve is az volt, hadifogolytáborrá az Oroszország által Ukrajna ellen indított háború után alakították. A sajtó ezt időről időre látogathatja is, mi egy ukrán tévécsatorna stábjával együtt érkezünk.

A zsilipelt rácsos ajtókon át először egy üres térre érkezünk. Jobbra egy kápolna, körben magas, fehérre meszelt falak, tetejükön szögesdrót. Az egyik falra festve az emberi jogok egyetemes nyilatkozata áll.

A tér üres, csak madárcsicsergés hallatszik, de néhány perc múlva kezdődik a sorakozó. A felvonuló hadifoglyok fegyelmezetten állnak a sorba. Az éppúgy hadititok, hogy pontosan hányan vannak itt, ahogy az is, hogy országosan mennyi orosz hadifogoly van Ukrajnában. Ugyanis az orosz fél sem közli ezt az adatot, ahogyan azt sem, hány civil ukrán állampolgárt tartanak fogva. Sokan azokról a megszállt területről kerültek orosz fogságba, amelyekről aztán az orosz erők kivonultak, például Herszonból (ott interjúztunk egy apával, akinek a fiát Oroszországba hurcolták).

Az ukrán tévé riportere odalép a sor elején állóhoz, nagy lendülettel kérdőre is vonja, hogy minek támadt az országára – a férfi nem tiltakozik a kamera ellen, bár megtehetné. Az 1949-es genfi konvenció alapján nem kényszeríthetők a foglyok az ilyen beszélgetésekre, fénykép is csak beleegyezésükkel készülhet. Van, aki nem is járul hozzá, de a sor elején álló férfi szívesen áll bele a beszélgetésbe.

A riporternő kérdése érzelmileg jogos, bár biztosan nem itt, a börtön udvarán fogják megfejteni a háborút vagy a személyes motivációkat, és biztosan nem itt találnak egyetértésre. Ez már abból is látszik, hogy a fogoly rávágja: „Oroszország nem támadt Ukrajnára”, hanem segítséget nyújtott, ő személyesen meg különben is csak a hazáját védte, hiszen donyecki – eredetileg tehát ukrán állampolgár. Ő az egyik legrégebbi fogoly, két és fél éve esett fogságba. „Őket nem nagyon kéri Moszkva a fogolycserékhez” – jegyezte meg katonai kísérőnk, Vitalij. Furcsa helyzet, elvégre Oroszország épp a donyeckiek megmentésére hivatkozva támadt az orosz vezetés által lenácizott Ukrajnára, mondván, hogy az orosz anyanyelvűeket halálos veszély, népirtás fenyegeti – a hadifogolycseréknél mégis hátrasorolódnak Moszkva listáján is.

A Kreml mindenekelőtt azokat akarta kiváltani, akik Ukrajna váratlan kurszki betörésekor, Oroszország területén estek fogságba. Ők tehát nem mozgósítottak vagy szerződéses katonák, akiket a frontra küldtek, ráadásul sokan épp csak 18-19 évesek. Az ő fogságba esésük súlyos presztízsveszteség Putyinnak, aki két és fél hónapja nem tudja felszámolni az ukrán betörést, amely nyomán Ukrajna ezer négyzetkilométert vont felügyelete alá – annyit, amennyit Oroszország szerzett az utóbbi hónapokban Kelet-Ukrajnában.

A kurszki ukrán siker jelzi, hogy valójában Oroszország is katonai teljesítőképességének határán van, ha el akarja kerülni a mozgósítást és nem áll át teljesen hadigazdálkodásra. Bár ennek már a közelében van, elvégre a jövő évi állami költségvetés 40 százaléka már a hadseregre megy el, több, mint az oktatásra, egészségügyre, szociális kiadásokra összesen.

Maga a donyecki fogoly nem érez sértettséget azért, mert mindeddig nem váltották ki, ahogyan sok más kelet-ukrajnai társát sem. Helyzetét inkább küldetéstudattal töltötte meg: „Talán ez a sorsom, itt kell lennem, hogy beszéljek a másik oldallal” – mondta, miközben a sor vele együtt megindult. Hamarosan kezdődik az ebéd.

Történelemóra Putyin kedvéért

Előtte átvonulnak az Ukrajna történelmi sétányának nevezett részen. A magas falakon Ukrajna térképe függ és az ország történelmi alakjai, rövid életrajzzal, ukránul. Ez elég egyértelmű válasz Putyinnak, az orosz elnök ugyanis nem is szovjet, hanem inkább a cári birodalomra jellemző hozzáállással még az ukrán nemzet létét is tagadja – elég csak emlékezni az orosz elnök Tucker Carlsonnak adott interjújára –, különállásukat bolsevik trükknek gondolja, az ország államiságát, önálló történelmi útját vitatja – bár a keleti szláv államiság Kijevben gyökerezik, nem Moszkvában.

A hetmanok életrajzaival díszített udvarról egy hosszú lépcsőn át az étkezőbe jutunk. Négyesével, fegyelmezetten ülnek az asztalhoz a foglyok. A tálcákon bőven van leves, kása, hús és kenyér. Az ételt szintén a foglyok készítik, nem mellesleg egy séf felel érte. Ő Putyin kedvenc rezidenciájának közelében, a Szocsi melletti Krasznaja Poljanában dolgozott, mielőtt a seregbe, aztán hadifogságba került az Oroszországban háborúnak nem, csak különleges katonai műveletnek nevezhető háborúban.

Romannak esze ágában sem volt a seregbe menni, őt oda kötelező jelleggel rendelte be az állam, 2022 őszén, az egyetlen alkalommal, amikor Putyin megkockáztatta a részleges mozgósítást. Akkor úgy 300 ezer embert tereltek be a seregbe. „Hat behívót dobtam el, aztán bevittek, és közölték: sereg vagy börtön” – írja le a valódi választást nélkülöző választást a séf. 42 éves, és ez már a második háborúja. Bő 20 éve sorkatonaként Groznijban szolgált a csecsenföldi háború alatt. Most viszont mindössze egy hetet volt a fronton, amikor fogságba került. De Roman inkább szakmájáról, a konyháról beszél szívesen.

A leves ezúttal borscs. A céklás káposztás leves a legismertebb közös kulináris eleme az összes keleti szláv konyhának, de azért az ukrán riporter rákérdez, vajon ez ukrán recept-e. „Ukrán, nem ukrán, nem tudom, nézze, a borscsnak tíz különböző elkészítési módja van” – kerüli meg a konyha politikai meghatározását a séf. Helyette semleges adatokat közöl: az étel 2200 kalóriát ad, 300 gramm kenyér mellé 350 gramm kása, 40 gramm hús, és 600 gramm leves jár.

Kit érdekel egy Srí Lanka-i fogoly?

A sor hamar lemegy, mindenki asztalhoz jut a tálcájával. Az étel kiosztását is foglyok végzik. A kenyeret gyorsan pakoló Andrej három hónapja van a táborban. Moszkva közeléből jött – ez ritka, jellemzően inkább az ország távolabbi részeiből, Szibériából vagy Dél-Oroszországból valók.

„Mit mondhatnék a mozgósításról? Semmi jót, hiszen itt vagyok – Andrej sem szerződéses tehát, akit a fizetés csábított volna a seregbe. – Nekem mindenem megvolt, munkám, családom, gyerekem” – mondja, miközben az ételeket pakolja. Neki a háborúra sem személyes ambíciói, anyagi érdekei, sem világlátása alapján semmi szüksége nem volt. Többet erről nem akart elmondani, de ezzel is elég világosan jelezte, mit gondol a rendszerről, amelyik háborúba terelte őt, és jelzi azt is, miért kerüli az orosz vezetés a mozgósítást, amennyire csak lehet, és visz inkább szerződéses katonákat a seregbe. Ez idén az első fél évben 190 ezer embert jelent, de a jelek szerint nem képes az orosz veszteségek pótlására, sem számszerűen, sem katonai kiképzést tekintve minőségében.

A kényszerhelyzet a hatóságok külföldiekhez való hozzáállásából is látszik, ahogyan az orosz Nyomozati Hatóság októberi hivatalos beszámolója is mutatta. A sorok között sem kell nagyon tudni olvasni, hogy az ember sejtse, nem mindenki van ott önként közülük sem. Az SZK szentpétervári részlege októberben közölte: a város egyik piacán az igazoltatások után 139 embert állítottak elő, közülük „a vizsgálatok után a hadkiegészítő irodáknál legalább száz személy jelezte, hogy szerződésesként kíván a hadseregbe lépni”.

A beszámoló megjegyzi, hogy a külföldiek mellett volt egy külföldiként született, de már orosz állampolgár, aki elutasította, hogy egyáltalán katonai nyilvántartásba vegyék – ezért ellene meg is indult az orosz állampolgárság megvonását célzó eljárás. Sokat kockáztat tehát, aki nem tesz eleget a háborút indító állam akaratának.

De az orosz hadsereg külföldről is igyekezett toborozni, miután egy elnöki rendelet lehetővé tette egyrészt a külföldiek szerződtetését, másrészt könnyítette számukra az orosz állampolgárság megszerzését is. Egyszerűen a Facebookon hirdettek, a kétezer dolláros (kb. 735 ezer forint) fizetés sokaknak vonzó volt. A foglyok között is vannak külföldiek: egy kubai, néhány nepáli és Srí Lanka-i. Őket látjuk is az egyik sorban, de néhány rövid válasz után elzárkóznak a beszélgetéstől.

„Értük nem jelentkezett az országuk, sajnos” – jegyzi meg Vitalij. A tiszt elmondja, hogy a külföldi toborzás igazán csak az első hullámban volt eredményes. Amikor híre ment, hogy a hátországinak mondott, logisztikai feladatokra vonatkozó munka helyett valójában a frontra kerülnek a jelentkezők, már megcsappant az érdeklődés. „Tudunk nepáliakról, akik megszöktek a seregből, aztán valahogy hazakeveredtek.”

Lassan befejeződik az étkezés, akik végeztek, asztalonként egyszerre távoznak, miután ukránul hangosan megköszönik az ebédet: „Gyákuju za objid.”

Több értelme van bútort gyártani, mint szökni próbálni

Ezután a tábor üzemébe megyünk. Az egyikben rattanbútorokat készítenek, a másikban műfenyőket. A 22 éves Arkagyij egy széket készít épp, keze alatt gyorsan gyarapodnak a fonatok. Ő is a mozgósítással került a seregbe, de nem panaszkodik. Szerinte megvolt az oka annak, hogy be kellett vonulnia, „Putyin alatt biztonságosabb lett az élet, mondta anyám, hiszek neki” – mást nem is igen tehetne, hiszen az orosz elnök már Arkagyij születése előtt hatalomra került.

A műfenyős részlegben ágakat szabnak le műkoszorúnak, mások fákat állítanak össze. A szerződéses Andrej is ezt teszi. Ő kábítószer-kereskedelemért kapott több év börtönbüntetést Oroszországban, a szabadságért cserébe vállalta a szerződést a hadseregnél. Katonai tapasztalata nem volt. Azt mondja, megkönnyebbülés itt lennie, életben van, de hogy mikor kerülhet haza, nem tudja. Csak reméli, hogy ha megtörténik, az amnesztiája tényleg érvényes lesz. Bízik abban, hogy egy fogolycsere hamarosan pontot tesz háborús kalandja végére.

„Innen szökni próbálni? Minek?” – kérdez vissza kísérő tisztünk, amikor a biztonságról kérdezem. Vitalij szerint nyilván azonnal elkapnák a szökevényt, különben is itt mindenki a fogolycserét várja, a szökéssel csak a hazajutás esélyét lassítaná.

Átmegyünk az egészségügyi részlegbe. A riporternő, aki számonkérte a támadást az egyik hadifoglyon, már itt sokallja a komfortot, de igazán az egészségügyi részleg fogorvosi terménél fakad ki a túlságosan jó ellátás miatt – elvégre mégiscsak a százezrek halálát okozó háború támadó hadseregének tagjai a foglyok.

A nyilvánosság ereje a lefegyverzést is segítheti

„Megmutatjuk, hogy mi nem olyanok vagyunk, mint ők” – magyarázza a tiszt a körülményeket. De az erkölcsi fölényen és az 1949-es genfi konvenció alapján meghatározott nemzetközi kötelezettségen túl három fontos oka van annak, hogy az ellátást igyekeznek megfelelő szinten tartani, ami egyébként foglyonként havi 10 ezer hrivnyába (egy hrivnya 9 forint) kerül Ukrajnának.

Egész egyszerűen könnyebb fenntartani a rendet a normális kondícióban lévő foglyoknál, a betegség csak nehezíti a helyzetet, például egy rossz fog sem javul meg, hanem csak növeli a bajt, jobb, ha kezelik. A körülmények nyilvános bemutatása talán növeli az esélyét annak, hogy Oroszország is jobb feltételeket teremt az ukrán foglyoknak. Az onnan hazatérők beszámolói ugyanis aggasztó képet mutatnak az ottani fogva tartásról, erről itt olvashatja cikkünket.

És végül a fogva tartás bemutatása afféle háborús érdek is: ha az ellenséges oldal katonáihoz eljut annak a híre, hogy emberi körülmények közé kerülnek a foglyok – ellentétben az ukránokat már-már emberevőként bemutató orosz propaganda állításaival –, akkor lehet, hogy a katonák szorult helyzetben könnyebben adják meg magukat az ukránoknak. Ehhez egy kidolgozott program is kötődik ukrán részről, az „Élni akarok”. Ez azoknak szól, akik átszöknének, harc nélkül megadnák magukat.

Ha azonban a harc nélküli megadásról az orosz hatóságok tudomást szereznének, az a foglyoknak hátrányt okozhatna, amikor egy fogolycserével visszakerülnének Oroszországba. Ezért az ukrán állam gondoskodik arról, hogy ez ne derüljön ki, úgy regisztrálja őket, mintha harcban estek volna fogságba. Állítólag több százan adták már így fel a harcot, hogy aztán fogolycserével, biztonságban hazajussanak.

Mankóval járok, ez már jó jel

Az egészségügyi részleg a fogolytábor legnyomasztóbb része, itt vannak azok is, akik ápolásra szorulnak, mert végtagjaik súlyosan sérültek, vagy azokat amputálni kellett.

Egy hatvan körüli férfi az ágyán fekszik. Sokan vannak hozzá hasonló korúak, kérdés, mennyire lehet az ember ennyi idősen hasznos a fronton. Aknarobbanás érte, két lábfeje félig maradt meg, mindkét karja is két csonka, ujj nélküli kézben végződik. Nem nyomasztjuk beszélgetéssel. Annyit elárul, hogy szerződésesként, önszántából ment a seregbe, őrként dolgozott, Szibériában élt. Ahhoz viszont hozzájárul, hogy arca nélkül sérüléseit megmutassa a világnak.

Vannak szerencsésebbek is, akik még járni fognak, mint Vlagyiszlav. A 26 éves fiatalember egy dél-szibériai városból jött, mint olyan sokan mások is. Az Urálon túli lakosság Oroszország 143 milliós lakosságának alig több mint a negyede, mégis úgy tűnik, hogy arányaiban jóval többen vannak a foglyok között.

„Nekem saját céljaim voltak, mindegy, mi volt az állam célja” – mondja Vlagyiszlav, akinek nincs hiányérzete azért, mert Putyin világos katonai célokat nem fogalmazott meg a villámháborúnak tervezett támadás elindításakor. Sajátosan látja Oroszország berendezkedését is.

Szerinte ugyanis az elmúlt 25 évben semmi esély nem volt arra, hogy más vezetőt válasszon az ország, Putyinon kívül. (Nem számítva Dmitrij Medvegyev látszatelnökségét 2008–2012 között, amikor Putyin miniszterelnökként vezette az országot, majd egy javára módosított alkotmány révén négy helyett már hatéves ciklusokra tért vissza.)

„Egyáltalán nem lehet mást választani – mondja Putyinról. – De én ezzel elégedett vagyok. Ez a politikai rendszer nekem megfelel. Semmiben sem korlátoznak. Aki normálisan akar élni, annak megvan a lehetősége. Rajtam múlt minden, ha akartam volna, tanulhattam volna még. Ha akartam, dolgoztam, senki nem korlátozott” – mondja a háború előtt üzletvezetőként dolgozó Vlagyiszlav.

A hadseregbe sem kényszerítette senki, döntését nem bánja. Járni még csak mankóval tud, a lába súlyosan megsérült, de úgy tűnik, helyrejöhet. „Az, hogy mankóval már járok, jó jel. Fél évig zöldség voltam, csak feküdtem. Lassan jövök helyre, van még nyoma a sérülésemnek, rosszul összenőtt csontok, rehabilitációt igénylő izomzat, de fogok tudni járni.”

Azt azért szeretné, ha véget érne a háború, a végét azonban ő sem látja, azaz, Oroszország győzelmét sem, bár nem hiszi, hogy Ukrajna visszaszerezhetne mindent, amit 2014-től elvesztett. „De magunk ezt már nem oldjuk meg. Kell egy harmadik fél, amelyik a kompromisszum felé visz minket” – mondja, ami közel van ahhoz, amit Orbán Viktor is hangoztat, nevezetesen, hogy az Egyesült Államoknak, Kínának és az EU-nak kellene olyan helyzetet teremtenie, amelyikben a felek tárgyalásra kényszerülnek. Igaz, ebből önmagában nem látszik, hogyan lehetne mindezt megvalósítani anélkül, hogy az ne Oroszország Ukrajna feletti győzelmét jelentse.

Ezt már nem fejtjük meg, Vlagyiszlav rövidre zárja a beszélgetést.

Hárman viszont részletesebb interjút vállaltak: ketten közülük elítéltek voltak, mielőtt a seregbe kerültek. Egy elkülönített szobában egyenként beszélgetünk. Ők maguk jöttek oda, külön, a többiektől távol. Előtte ugyanis a sorban állókat kérdeztem, hogy ki mesélne magáról, akkor azonban senki sem jelentkezett, talán egymás előtt nem akarták felvállalni a beszélgetést.

Ők hárman azonban névvel, arccal hozzájárultak az interjúhoz.

Alekszej, aki Ablemid

„Maga Magyarországról jött, nem tudom, maga mit gondol rólunk, de azt igen, hogy Magyarország barátként tekint ránk, ezért beszélgetek magával” – nyitott váratlanul Alekszej. Ez csak az orosz neve, valójában Ablemid, gyökereit tekintve krími tatár, de ő maga már Donyeckben született 1992-ben, kevéssel a Szovjetunió felbomlása után, a független Ukrajnában. Mielőtt rátérünk arra, hogy miért töltötte élete nagy részét börtönben, miért csatlakozott az orosz támogatást élvező donyecki felkelőkhöz, még illusztris társaságba helyezi Orbán Viktort.

„Nekem tetszik, ahogyan Vlagyimir Vlagyimirovics vezeti az országot. Ő, meg Lukasenko, Erdoğan és Orbán Viktor olyan politikusok, akik a saját országukért, saját népükért dolgoznak. Nézze meg, a maga országát is mennyire el akarják nyomni! Orbán az egyetlen vezető az EU-ban, aki azt mondja, a fene egye meg, így meg így kellene csinálni. Ez a véleményem.”

Alekszej szerint sorsa tökéletes lenyomata a 90-es éveknek, annak az időszaknak, amelynek nyomorát felszámolta Oroszország Putyin alatt, vagy legalábbis az orosz elnök erre építette fel hatalmának legitimációját. Igaz, a valóban mérhető gazdagodás, GDP-növekedés 2014-re esik, és döntően az 1990-es években nagyon alacsony áron exportált kőolaj és földgáz világpiaci árának emelkedésére épült, ami kevéssé függött az orosz vezetéstől, sőt, lényegében csak kedvezőbb körülmények között a korábbi modellt konzerválta: a nyersanyagexport kulcsszerepét az orosz gazdaságban.

Nem véletlen, hogy Oroszország legmagasabb bruttó hazai termelését 2014-ben érte el, a GDP-nek ezt a mértékét azóta sem haladta meg. De Ablemiddel ebbe nem megyünk bele, ahogyan abba sem, hogy Putyin 2014-ben akkor kezdte el a háborút, amikor saját népszerűsége beesett, demográfiai okokból népszerűtlen nyugdíjreformba kellett vágnia és érezhetővé vált a gazdasági megtorpanás. A 2022 februárjában indított totális háborút is gazdasági visszaesés előzte meg – igaz, ebben a Covid nagy szerepet játszott.

„Engem az utca nevelt, nyolcéves koromtól lopásokba keveredtem, fémet loptam, hogy rágót vegyek, tudja, milyenek voltak a 90-es évek. Megalakult Ukrajna, amelyik sosem állt össze stabil állammá, és a társadalom alsóbb rétegeit is egyszerűen magára hagyta.” Alekszej elmondása szerint apja korábban az állami szerveknél dolgozott, diplomás ember volt, de akkoriban ez nem biztosított megélhetést.

Alekszej kisebb-nagyobb betörésekért rendszeresen börtönben ült, élete nagy részét intézetekben töltötte. 2014-ben is börtönben volt, amikor egy rakéta csapódott a börtön épületébe. „A tévészobát találta el, máskor onnan néztük, mi történik a Majdanon, érdekelt mindenkit. De este nem volt áram, így akkor szerencsére csak ketten voltak a helyiségben, különben tele lett volna.” A rakéta nem végzett nagy pusztítást, de a szökéshez épp elég volt. Ablemid ezután csatlakozott a felkelőkhöz. „Ukrajna 2014-ig a hazám volt, szurkoltam a válogatottnak, ilyesmi. Aztán jöttek a lánctalpasok, meg a páncélosok Szlovjanszkba” – magyarázta. Bár ez már akkor történt, amikor a donyecki szeparatista felkelők elfoglalták a várost. Akkoriban a közeli Kramatorszk is könnyen az ellenőrzésük alatt maradhatott volna, végül ezt sikerült megakadályozni, ahogyan Harkiv esetében is. Ugyanis ott is volt próbálkozás 2014-ben, donyecki és oroszországi csoportok bevetésével, egy donyeckihez és luganszkihoz hasonló szeparatista „népköztársaság” megalakítására.

Ablemid sorsa azonban nem vett nagyon más irányt, 2017-ben már megint ült, ekkor már a szeparatista DNR hatóságai ítélték el lopásért.

Az újabb lehetőséget a tiszta laphoz 2022. február 24. hozta el, amikor Oroszország elindította totális háborúját Ukrajna ellen. Nem sokkal később Ablemid csatlakozhatott a hadsereghez. Fogságba 2023-ban esett, másfél éve van a fogolytáborban. Szerinte nem Moszkva érdektelensége, hanem Kijev áskálódása miatt maradt ki a fogolycserékből, ahogyan több más donyecki is. „Korábban rendszeresen beszélhettünk a rokonokkal, őket az orosz védelmi minisztérium tájékoztatta, többször volt arról szó, hogy kiváltanak. Aztán Kijev lehúzott minket a listáról.” Ablemid szerint az ukrán biztonsági szolgálat (SZBU) is akadályozta. „Jöttek ide, képeket mutogattak mindenféle állítólagos felkelőről, akiket szerintük ismernem kéne, hiába mondtam, hogy nem ismerem.” Mivel nem segített, maradt – állítja Ablemid.

Összeszedetten beszél, olyannak tűnik, aki többre lehetett volna képes, mint ahová a sorsa vetette.

Bőven van tapasztalata, hogy összevesse a börtönöket a fogolytáborral. A körülményekre nem panaszkodik, de nem érdekli. „Két-három naponta eszem, mindegy, milyen az étel, nem kívánom.” Lelkileg szerinte itt nehezebb: „A börtönben azért vagy, mert a büntetésedet töltöd. Én elismerem, ha bűnös vagy, bűnhődj. Pszichológiailag a börtön ezért könnyebb. Itt viszont úgy vagyok, hogy nem követtem el bűncselekményt. Idegen területen vagyok, fogságban, ez morálisan súlyos teher” – mondja.

Vágya az, hogy a háború végére a Donbasz egésze orosz fennhatóság alatt legyen. Ehhez be kellene venni Pokrovszot – a város környékén készített helyszíni riportunkat itt olvashatja –, Szlovjanszkot és Kramatorszkot is, ami egyelőre valószínűtlennek tűnik. Az orosz nyomás Kelet-Ukrajnában valóban nőtt az utóbbi időben, igaz, ezen némileg enyhített az ukránok kurszki betörése, amelyet Moszkva lassan három hónapja nem tud felszámolni.

„Eredetileg nem akartunk elszakadni, csak autonómiát követeltünk. Hogy a pénz, amit a gyárakkal, iparral teli térségben megtermeltünk, helyben maradjon” – mond egy klasszikus kelet-ukrajnai érvet. Donyeck gazdag városa volt Ukrajnának, Rinat Ahmetov oligarcha birodalmának ez volt a központja, nem véletlen, hogy itt működött a legerősebb kelet-európai futballklubok egyikeként a Sahtar Donyeck és az sem, hogy 2012-ben a város a futball-Eb egyik házigazdája is volt. De Ablemid szerint a vagyon nagy részét Ukrajna más részeire költötték, Donyecket csak fejte az ország, ezért most már orosz állampolgárként képzeli el az életét – igaz, még nem kapta meg az állampolgárságot –, szülőföldjét is Oroszország részeként látja.

„Donyeck most gazdagabb, mint volt. Minden harmadik család milliomos, mert szolgált onnan valaki a hadseregben” – mondja, talán inkább magát is győzködve. Szerinte nem kérdés, ha kiszabadul, kilencmillió rubel (kb. 35 millió forint) üti a markát, és amnesztia is várja. „Bizonygatnom sem kell semmit, ezt megkapom.” Szeretné, ha véget érne a háború, de ha hívják, szabadulása után ismét harcba indulna.

Andrej és a három hiányzó fekvőtámasz

Andrej Oroszország legzordabb részén született, Jakutszkban. A nyár hat hétig tart, a többi leginkább tél, akár mínusz hatvan fokkal. 36 éves, egész életét ott töltötte Kelet-Szibériában, csak akkor jutott el onnan, amikor halált okozó testi sértésért elítélték és a habarovszki börtönbe vitték. Verekedett, puszta kézzel, az áldozatát nem ismerte. Nyolc évet kapott, egy éve ült, amikor jött Jevgenyij Prigozsin. Putyin séfje akkor már hadúr volt, a Wagner magánhadsereget vezette, zsoldosai előbb Afrikában, majd Szíriában harcoltak, mielőtt az ukrán frontra kerültek, ahol veszteségeik nemigen látszottak a hivatalos statisztikában.

Andrej ment volna, féléves szerződést kínáltak neki fizetésért és amnesztiáért, de három fekvőtámasszal lemaradt. Negyvenet kellett volna csinálnia, 37-ig jutott. Aztán Prigozsin túllépte a Kreml által megadott kereteket, egységével fellázadt, majd Putyinnal kiegyezett ugyan, de úgy alakult, hogy a gépe lezuhant. A toborzást a védelmi minisztérium vette át, Andrej ekkor már átment a rostán – igaz, a fekvőtámaszt már nem is kérték, helyette viszont egyéves szerződést tettek elé.

Andrej nem bánta, sőt, tudta, hogy a szerződését valószínűleg addig hosszabbítgatják majd, ameddig a háború tart. 2023 novemberében írt alá. Katonai tapasztalata nem volt – az, hogy verekedésben megölt valakit, nem tekinthető annak. „Mondhattam volna nemet, nem kényszerítettek. Én döntöttem úgy, hogy a seregbe megyek.”

Egy gyakorlótérre vitték, három hét volt a kiképzés. „Ennyi idő alatt persze senkit sem lehet felkészíteni. De ennyi jutott, aztán terepre küldtek minket. Végrehajtottuk a feladatot, a sérültek kórházba kerültek, a többiek meg újabb kiképzést kaptak” – adta meg a háborús menetrendet Andrej. Fizetését rendszeresen megkapta, a felszerelést is a szolgálathoz.

Aztán jött 2024. március 12. „Rohamoztunk egy erődítést. Mellettem robbanás volt, engem megcsapott a légnyomás, a többiek viszont mind meghaltak. Egyedüli túlélőként estem fogságba.”

Andrej járt Mariupolban is. Az egykor 450 ezres város szenvedte el a legnagyobb pusztítást a háború során, de szerinte akik ott vannak, örülnek, hogy a város most már orosz fennhatóság alatt áll. Hogy százezrek menekültek el az orosz erők elől, arra vállat von.

A fogva tartás körülményeire ő sem panaszkodik, bár szerinte a rend szigorúbb, mint a habarovszki börtönben volt. Andrej egész tudatos életét Putyin alatt élte, először a 2008-as elnökválasztáson vehetett részt, de már nem is emlékszik rá, hogy szavazott-e. „De volt valami választás, amelyiken igen.” Itt átváltunk interjú formátumos kérdés-válaszra:

És választóként azt érezte, számít a szava, hogy a választások tiszták?

Igen. Most is így gondolom.

Ha nem akarná a társadalom többsége Putyint, választhatnának mást?

Igen.

Nem azért van tehát Putyin hatalmon, mert így épül fel a rendszer, hogy más nem is lehetne?

Nem. A társadalom támogatja Putyint.

Akkor tehát az ő háborús törekvéseit is támogatja a többség?

Igen.

És mik a célok ezzel a háborúval?

Hát, én ebben nem mélyedtem el.

De Putyint támogatja.

Igen. Emlékszem, milyen volt előtte, amikor Jelcin volt, mi folyt az országban. Putyin erős elnök, rendet tett. Minél többet van hatalmon, annál nyugodtabb vagyok.

Miért kezdődött ez a háború?

Mindenkinek megvan a maga verziója. Ahogy én látom, az LNR és a DNR el akart szakadni Ukrajnától, ez valakinek nem tetszett. Nem sikerült megegyezni, ezért úgy döntöttek, megteszik erővel. Erre elindult ellenük a bombázás és Oroszország közbeavatkozott, hogy segítsen.

Amit Oroszországban hallott Ukrajnáról, azt itt látta is? A nácikat és az oroszok üldözését?

Hát, ami a nácikat illeti, nem mondom, nem láttam. Amikor elfogtak, akkor sem láttam nácikat, mindenki oroszul beszélt.

Akkor nem hamis a kép, amit Oroszország mutat Ukrajnáról?

Hát, ezzel kapcsolatban nem tudok mit mondani. Lehet hinni, meg nem hinni.

De ön nem látta azokat a nácikat, akikről Oroszország beszélt.

Nem, nem láttam.

Akkor nem hamis a kép Ukrajnáról? Az ön tapasztalata egybeesik azzal, amit Oroszország mond Ukrajnáról?

Hát, ha ukrán oldalon ébrednék fel és ott beszélhetnék emberekkel, aztán Oroszországban lehetnék és beszélhetnék, akkor látnám, ki hol hazudik.

Lehet háborúnak nevezni azt, ami zajlik?

Az, hogy Ukrajna Kurszkra támadt, az háború.

És az hogy Oroszország Ukrajna ellen indult?

Az különleges katonai művelet.

Mi a különbség?

Amennyire tudom, nem volt hadüzenet, jogilag ezért nem számít annak. (A nemzetközi jog a fogalmat ma már nem használja, erről itt olvashat bővebben. De Andrejjel a beszélgetés nem vizsga, nem megyünk a részletekbe.) Ukrajna viszont Kurszkra támadt.

De ezt nem az Oroszország által indított háború váltotta ki?

Nem tudom, nem vagyok elég tájékozott.

Mit gondol azokról, akik Oroszországban tüntettek a háború ellen?

Nem láttam ilyen tüntetéseket.

De ha voltak, mit gondol azokról, akik ellenezték, hogy Oroszország megtámadja Ukrajnát?

Hát, igazuk van, végül is a háború senkinek nem jó.

De ezért börtönbe kerülnek Oroszországban, a tiltakozásért.

Hát, akkor biztos valami nem volt rendben a tüntetéssel, nem volt engedélyük.

Tüntettek a háború ellen.

Gondolom, túlmentek egy határon, csak úgy a semmiért… például, ha én fellépek a békéért, hogy Ukrajnában béke legyen, ne támadja Oroszország, jó, de akkor Ukrajnában is kell egy ilyen tüntetés, a békéért, hogy Ukrajna ne lője Oroszországot. És akkor mindenki elgondolkodna.

Akkor tehát nem értene egyet azzal, ha bevinnék a rendőrségre azokat, akik tüntetnek a békéért?

Hát, a békéért szólalnak fel, nem botokkal, fáklyákkal rohangálnak.

Tehát, ha elvinnék a háború ellen a békéért tüntető embereket, akkor azzal ön nem értene egyet.

Nem, hiszen nem tettek semmi rosszat.

De volt ilyen. Akkor ön nem ért egyet azzal, amit tett ezekkel az emberekkel az orosz állam?

Ilyenről nem tudok. Ha láttam, hallottam volna ilyet, hogy elhurcolják a tüntetőket, azt ellenezném, persze.

Mit csinálna vágya szerint, ha hazamehetne?

Valami melegebb helyre költöznék, házat vennék, családot alapítanék. Valahol Oroszország európai részén. Talán meg is teszem, ha nem hívnak újra a seregbe. Mert akkor jönnék újra.

Batraz, az oszét

Batraz 42 éves, éjjeliőrként dolgozott, az Oroszországhoz tartozó Észak-Oszétia fővárosa közelében, Beszlan mellett élt. Nem szolgált a seregben, a behívót annak idején elkerülte, mert apja halála után ő tartotta el az édesanyját. Háborús tapasztalata ugyan nem volt az oszét nemzetiségű férfinak, de 22 évesen ott volt a beszlani túszdráma közelében. „Segítettünk menteni a sérült gyerekeket.”

Oroszország legvéresebb túszdrámája, a csecsen szeparatisták 2004-es merénylete körül ma is sok a kérdőjel. Voltak tárgyalások, néhány túszt el is engedtek a fegyveresek, de volt, akit már az akció elején megöltek. A gyerekekkel teli tornateremben bombákat aggattak fel, nehogy az orosz erők rohammal próbálják kiszabadítani a túszokat. A roham a tárgyalások folytatása helyett mégis megindult, az áldozatok óriási többsége ekkor halt meg. Összesen 177 gyerek és 140 felnőtt vesztette életét.

Batraz szerint azonban hazugság, hogy ezért az orosz szabadítási akció volna a felelős. „Mindent a terroristák csináltak” – mondta, így nem neheztel Oroszország legvéresebb túszdrámájának vitatható kezeléséért a hatalomra, amelynek hadseregébe 2024 tavaszán beállt. „Csak pénzt akartam keresni. A szerződés aláírásával, még szolgálat előtt átutaltak 595 ezer rubelt. Jó 150 ezret kellett ebből költenem a felszerelésre, a többit az unokatestvéremnél hagytam, jóban vagyunk, más rokonom már nincs is.”

Batraznak bázisokon végzendő munkát ajánlottak. Állítása szerint csak akkor derült ki, hogy a frontra megy, amikor Vlagyikavkazból egy luganszki gyakorlótérre vitték. Három hetet gyakorlatoztak, aztán mehettek is a frontra. Gránátvetőket kezeltek és gépfegyvert, de Batraz érezte, hogy ez kevés lesz a harctérhez.

„Odadobtak minket, ágyútölteléknek. Így van. Egy focicsapatnak van edzője, megvan, hogy ki hova álljon. De még a tehénre is pásztor vigyáz. Ha rossz helyre megy, arrébb tereli. Velünk semmiféle parancsnok nem volt.”

Batraznak néhány társával egy közeli épületet kellett bevennie Luhanszk megye szélén. Többen meghaltak – a halottak kódja az orosz és ukrán katonai terminológiában 200, Batraz az elesettekre azt mondja, „megkétszázasodtak” –, de ő eljutott az épületig.

„Jöttek fentről a madarak, mármint a drónok, egy be is repült a házba, ekkora volt, aztán robbant. Mögöttem repültek a téglák, arrébb dobott engem a gépfegyveremmel együtt. De szerencsém volt, isten szereti a szentháromságot, három karcolással az arcomon megúsztam.

Akkor már jobban féltem, mint annak idején Beszlanban” – mondta.

Végül négy társával lemenekült a romos épület pincéjébe. „Négy orosz volt velem Volgográdból” – mondja, fontosnak tartva meghatározni, hogy ő viszont oszét. Hárman másnap megpróbáltak visszajutni a bázisra – vagy sikerült, vagy nem, ki tudja. „Én meg egy sebesült srác maradtunk. Oszét vagyok, nem hagyok ott egy sérültet, ez a vérünkben van.”

Öt napot voltak lent, másfél liter vízzel, konzervvel, pár gránáttal és tölténnyel. „A pince felett járkáltak ketten-hárman, le is lőhettem volna őket, de szerencsére nem tettem. Érezte a szívem, hogy ők is olyan egyszerű srácok, mint mi. A háborúban mindig a szegények szenvednek” – mondja, talán így is gondolja, de szólhat a helyzetnek is, elvégre egy hadifogolytáborban vagyunk.

Végül egy ukrán katona lejött a pincébe. A sérült orosz katona szólt, hogy ne lőjenek, intett Batraznak, hogy ő is jöjjön elő. „Így kerültünk fogságba. Jól bántak velünk, kaptunk ételt, cigit, vizet. Elbeszélgettünk, jól elütöttük az időt, aztán átadtak minket, aztán kézről kézre járva kerültem ide.” Batraz június óta van a táborban.

Nem panaszkodik a körülményekre, eleinte az orosz államra sem, amelynek céljai miatt mégiscsak itt van, fogságban, de aztán egy kicsit mégis. A választásokat szabadnak tartja, Putyin szerinte a többség akarata szerint van hatalmon.

Azért van tehát háború, mert azt az orosz társadalom támogatja?

Azt hiszem, igen.

Van tehát felelőssége az orosz társadalomnak abban, hogy háború indult? Tehát nemcsak Putyin akarja, hanem a társadalom többsége is?

Igen.

És mi ezzel Oroszország célja?

Hát, azt nem tudom.

De hát azt mondta, hogy támogatja a társadalom. Akkor mit támogat, ha a célokat nem ismeri?

Hát, a propaganda is erős.

Kié?

Hát, telefonokban, közösségi hálókon, Oroszországban. Igen, sok propaganda is van.

És ez is győzte meg a társadalmat, hogy támogassa a háborút?

Hát, igen, a propaganda.

De ez nem azt jelenti, hogy a hatalom átveri a társadalmat?

Hát, akkor végül is igen. Igazából, őszintén megmondom, ha végiggondolom, ahogy fogságba estem, sem addig, sem azóta én itt egyetlen rossz emberrel nem találkoztam. Hát, jó, volt, hogy kemények voltak a kihallgatáskor, szavakban, de hogy vertek volna, vagy ilyesmi, nem. Egyetlen fasisztát sem láttam. Itt jól bánnak velünk, háromszor eszünk naponta.

Akkor tehát hamis képet adott Oroszország Ukrajnáról?

Hát, akkor igen.

Akkor maga politikai átverés áldozata?

Hát, igen. Már nem mennék vissza a seregbe.

Szavazna Putyinra?

Én már senkire sem szavaznék. Jogom van hozzá. Őszintén mondom, elegem van. Talán még nem késő, családot alapítanék, dolgoznék, csendben éldegélnék életem végéig, semmi más nem kell.

Riportunk az Internews támogatásával készült az „Expanding Production of Independent Content/EPIC” projekt keretében.