Napjaink egyik sokat emlegetett jelensége, hogy a világban visszaszorulóban van a demokrácia, Magyarországon és több más térségbeli országtól kezdve Latin-Amerikán át Ázsiáig hódítanak a szabad politikai verseny szabályait maguk felé terelő, a hatalommal szembeni jogi, intézményi és társadalmi korlátokat lebontó, a nekik ellenálló szereplőket elnyomó vagy elfoglaló rezsimek.
Az egyes rendszerek demokratikusságát több változó alapján egy skálán értékelő globális indexek, mint a Götheburgi Egyetem vezetésével működő Varieties of Democracy (V-Dem) projekt, a Freedom House amerikai szervezet vagy a főállásban inkább gazdasági elemzésekkel foglalkozó Economist Intelligence Unit demokráciaindexei 2008 óta stabil romlást mutatnak a politikai szabadságok alakulása terén.
A liberális demokráciák egyre több helyen silányulnak választási demokráciává, azaz bár a hatalom leváltható marad, a szabadságjogok csorbulnak, a végrehajtó hatalom feletti kontroll lazul. A következő lépcsőben sok helyen, például Magyarországon, Törökországban vagy akár Szerbiában szorgosan épülő választási autokrácia, ahol ugyan a választás megmarad, de a kormány ellehetetleníti az érdekeivel ellentétesen mozgó szereplőket, egy szűk kör kezében koncentrálja a politikai és gazdasági hatalmat, és olyan szinten a saját előnyére alakítja a rendszert, hogy a gyakorlatban egyre nehezebben, vagy egyáltalán nem lesz leváltható.
A jelenség egyik kézenfekvő magyarázata, hogy mindezért a demokrácia iránti társadalmi igény hiánya okolható, azaz az istenadta nép egyszerűen nem igényli a politikai pluralizmust, és nem zavarják a fenti folyamatok. A másik oldalról a demokrácia iránti társadalmi elkötelezettség elméleti és empirikus kutatások szerint is alapvető feltétele a demokráciák túlélésének. (Bár vannak, akik szerint ez nem bizonyítható egyértelműen.)
A probléma, hogy a demokrácia minőségének és támogatottságának mérése egyáltalán nem egyszerű, és egyes kutatók szerint a legtöbb erre vonatkozó korábbi felmérés hasznavehetetlen. Az emberek gyakran mást értenek a demokrácia alatt, mint a politológusok; a demokrácia mint köznyelvi fogalom jelentése országonként és régiónként jelentősen eltérhet; a demokrácia állapotára vonatkozó mutatók pedig nagyrészt az effajta torzítások által befolyásolt szubjektív értékeléseken alapulnak.
Ebből fakadóan az utóbbi években a demokrácia visszaszorulásával és csökkenő társadalmi támogatottságával kapcsolatos narratíva térhódítása mentén számos kísérlet próbálta és próbálja új, objektívebb alapokra helyezni a demokrácia minőségének és a demokrácia összetevői iránti igénynek a mérését.
Ezekből a kutatásokból több érdekes eredményt is szültek. A demokrácia visszaszorulása ellenére a demokrácia konkrét, jogi és intézményi alapjainak támogatottsága erős a világban; a demokrácia minősége megfogható adatok szerint kevésbé romlott, mint a szubjektív értékeléseken alapuló indexek sugallják; ugyanakkor a megfelelő ideológiai köntösbe burkolt antidemokratikus lépések társadalmi támogatottsága is jelentős tud lenni még erősnek tartott fejlett demokráciákban is, hát még Magyarországon és térségünkben.
Nem jól mérik
Huszonkét nemzetközi kutató, köztük a nemrég HUN-REN névre keresztelt akadémiai kutatóintézet munkatársa, Oross Dániel tanulmánya abból indul ki, hogy a demokrácia mérésére használt nagyobb nemzetközi felmérések erősen torzítanak. Ezekben jellemzően olyan állítások értékelésére kérik az alanyokat, mint hogy „a demokrácia a legjobb politikai rendszer”, „bizonyos körülmények között a diktatúra jobban működhet”, hogy „jobb egy erős vezető, aki gyorsabban tud dönteni”, illetve hogy milyen politikai rendszer lenne jó vagy rossz az adott ország számára.
Az ilyen kérdésekkel az egyik probléma, hogy sokan „kérdőív-demokraták”, azaz a válaszadók nagy része gondolkodás nélkül rávágja, hogy a demokrácia jó, mert ezt tartja a társadalmilag elfogadott válasznak, anélkül, hogy elgondolkodna rajta, mit ért ez alatt. A másik probléma, hogy ha el is gondolkodnak róla, az sem jelenti feltétlenül, hogy azt értik a demokrácia alatt, amit a fogalom valójában takar. Egyrészt történelmi, kulturális, stb. okokból számos országban eltér, hogy az emberek pontosan mire gondolnak, amikor ezt a szót hallják; másrészt egyes országokon és népcsoportokon belül is nagy különbségek lehetnek az emberek demokráciafelfogása között.
Az is felmerül, hogy a „demokrácia” fogalma túl tág, és nem is feltétlenül fedi a demokrácia elleni kihívás gyakorlati példáit: napjaink legtöbb autokratája nem konkrétan a demokrácia lebontását hirdeti – sőt vezetők széles skálája Orbán Viktortól Vlagyimir Putyinon át a Kínai Kommunista Pártig gyakran azt hangoztatja, hogy a népakaratot képviseli –, hanem
a demokrácia egyes alkotóelemei ellen indítanak hadjáratot, legyen szó az ellenzéki pártokról, az igazságszolgáltatásról és annak függetlenségéről, a médiáról vagy civil szervezetekről.
A demokrácia minőségével kapcsolatos elégedettség pedig gyakran összemosódik az adott kormány személyes megítélésével, ami két külön dolog.
Ebből fakadóan az említett kutatás a V-Dem indexe alapján nyolc komponensre bontotta a „liberális demokrácia” fogalmát, és azt próbálta megmérni tizenkilenc, nagyrészt demokratikus rendszerben, hogy az emberek mit gondolnak ezen nyolc komponensről. Ezek
- a véleménynyilvánítás szabadsága;
- az egyesülés szabadsága (politikai pártok és civil szerveződések szabadon tevékenykedhetnek);
- általános választójog;
- a fő döntéshozatali posztok választott pozíciók;
- szabad és tiszta választások;
- jog előtti egyenlőség;
- valamint a végrehajtó hatalom feletti korlátok (esetleg fékek és egyensúlyok) a törvényhozás;
- valamint az igazságszolgáltatás részéről.
A magyarok közül többen furcsán viszonyulnak az általános választójoghoz
Az egyik fő megállapítása, hogy a liberális demokrácia alapvető intézményei és elvei iránti társadalmi támogatottság általában erős a világban, még azokban az országokban is, ahol a demokrácia minősége és az érintett intézmények és elvek erősen sérültek az utóbbi években. A fejlettebb, gazdagabb és nagyobb demokratikus hagyományokkal rendelkező országokra az is jellemző, hogy az emberek hasonlóan fontosnak tartják a nyolc alkotóelemet, és az átlagos választó is hasonlóképpen definiálja magának a demokrácia lényegét, mint a politológusok.
Ezzel szemben a szegényebb, nem nyugati és kevésbé demokratikus rendszerekben számottevő eltérés mutatkozik a demokrácia egyes alkotóelemeinek megítélése mentén. Brazíliában és Argentínában például a szabad gyülekezés megítélése kifejezetten rossz, Spanyolországban pedig az igazságszolgáltatás szabadságát ítélik meg negatívan az emberek. Ez a kutatók szerint azt jelzi, hogy (a kevésbé szilárd demokráciákban) egyes közelmúltbeli események és botrányok jelentős befolyással vannak rá, hogy mennyire bíznak az emberek az adott elvben és intézményben.
A közelmúlt eseményeinek hatása sejlik fel a magyar számokból is. Kiemelkedő a demokráciát a véleményszabadsággal, az egyesülés szabadságával és az igazságszolgáltatás függetlenségével azonosítók aránya,
azaz azon intézmények és elvek kerülnek előtérbe, amelyek ellen a rendszer támadást indított, illetve permanens háborút folytat.
A másik kiugró adat, hogy míg a legtöbb országban az általános választójog és a választási eredmények elfogadásának fontossága erősen egybecseng a demokrácia iránti általános igénnyel, Magyarország, Törökország és Dél-Afrika kilóg a sorból. Bár az általános választójog erős elvi támogatottságot élvez (a nyers, súlyozatlan magyar számok szerint 80 százalék támogatólag válaszolt), magas, közel 50 százalékos azok aránya is, akik szerint az általános választójog létjogosultsága megkérdőjelezhető a „rosszul informált és könnyen megvezethető választók” magas száma miatt. Ami különlegessé teszi a magyar esetet, hogy az általános választójog megkérdőjelezése összefüggést mutat a demokrácia támogatottságával, más szóval sokan vannak, akik egyébként fontosnak tartják a liberális demokrácia többi intézményét, de szkeptikusak az általános választójog bölcsességét illetően.
Ez a tanulmány szaknyelve szerint az érintett országok „politikai kultúrájának törésvonalait jelzi, amelyeket vélhetően olyan erők nyitottak fel, mint a populizmus és az egyenlőtlenség”. A kocsmapolitológia nyelvén ezt inkább úgy lehetne körülírni, hogy a magyarok jelentős része szerint a másik tábor buta birkákból áll, és ezért nem szabadna mindenkit voksolni hagyni.
Hasonló a helyzet azzal az állítással, miszerint a választások eredményét mindenképpen el kell ismerni, függetlenül attól, melyik párt nyert. Ezzel a magyar megkérdezettek (súlyozatlan adatok szerint) 65 százaléka egyetértett, de relatíve gyenge volt a statisztikai összefüggés e kérdés támogatása és a liberális demokrácia iránti általános elkötelezettség között. Magyarul sokan vannak, akik egyébként demokratikus értékeket vallanak, de nem tartják szentnek és sérthetetlennek a választások eredményét. Ez a kutatók szerint a magyar és török választások tisztaságával kapcsolatos társadalmi kételyekből fakadhat, más szóval az eredményekre nem feltétlenül a demokratikus népakarat kifejeződéseként tekintenek egyes emberek. (Az idézett arányok mind a nyers, súlyozatlan adatsorból származnak, ezért nem reprezentatívak: utóbbihoz a válaszokat a válaszadók demográfiai eloszlása mentén kell súlyozni, de ilyen adatot nyilvánosan nem tettek közzé a kutatók, mivel nem a támogatás abszolút mértékének felmérése volt a kutatás érdemi célja.)
Az is kevésbé meglepő, hogy Magyarországon a demokrácia intézményi és elvi alapjainak támogatottsága negatívan összefüggést mutat a kormánnyal szembeni elégedetlenséggel, illetve a konzervatív ideológiai beállítottsággal. Más szóval aki elégedett a kormánnyal és/vagy konzervatív nézetekkel rendelkezik, kevésbé tartja fontosnak a szabad és tiszta választásokat, a vélemény- és egyesülési szabadságot, a fékek és ellensúlyok működését, valamint a liberális demokrácia többi, fent említett összetevőjét.
Demokratikus, ami nekem tetszik
A fenti jelenséghez valamelyest kapcsolódik Suthan Krishnarajan, az Aarhusi Egyetem docensének egy tavaly megjelent tanulmánya, amely Magyarországon, az Egyesült Államokban és huszonegy további demokráciában (illetve részleges demokráciában) végzett felméréseken alapul. A kutatás szerint
a választók hajlamosak meggyőzni magukat arról, hogy egyes antidemokratikus politikai lépések valójában nem is antidemokratikusak,
ha az adott lépések, illetve az azokat elkövető politikusok ideológiai beállítottsága egybevág a saját nézeteikkel.
Így például ha egy bevándorlásellenes politikus antidemokratikus lépéseket tesz, a bevándorlásellenes választók megmagyarázzák maguknak, hogy miért van rendben az adott lépés; de ugyanez igaz egy bevándorláspárti politikai erő antidemokratikus lépéseinél a bevándorláspárti szavazók esetében.
A felmérés, illetve az azt kiértékelő statisztikai modell szerint nincs számottevő különbség a jobb- és a baloldali választók között, és az életkor, nem, végzettség vagy jövedelem sincs komoly hatással a jelenségre. Ideológiai beállítottságtól és társadalmi helyzettől függetlenül jellemző, hogy a választók számára a szakpolitikai és ideológiai nézetazonosság fontosabb, mint a demokratikusság; illetve hogy a demokrácia fogalmát azzal azonosítják, hogy szerintük mi a „jó az országnak”, nem pedig a szabad politikai választást vagy a hatalmi ágak elválasztását.
Az persze nem újdonság, hogy a választók jelentős része támogatja a saját ideológiai nézeteit képviselő politikusok hatalomkoncentrációját, de a korábbi kutatások ezt leginkább arra fogták, hogy az emberek előbbre tartják a saját becsípődéseiket, mint a demokráciát, és nézeteik érvényre juttatása esetén nem zavarják őket az antidemokratikus lépések.
Krishnarajan tanulmánya azért érdekes, mert azt állítja: nem arról van szó, hogy a választók racionális kalkulációk mentén tolerálják a demokrácia leépítését, hanem arról, hogy a demokráciát mint fogalmat a saját nézeteik érvényre juttatásában látják.
A tanulmány külön érdekessége, hogy az antidemokratikus politikai magatartást demokratikusnak vélők aránya Magyarországon kifejezetten magas, 60 százalék felett van,
ez Mexikó és Dél-Afrika közé helyezi hazánkat. Ezzel együtt sok fejlettebb országban is hasonlóan magas értékek jöttek ki, Csehország (a mindenkit messze előző India mögött) a második, Dél-Afrikát pedig Franciaország, Spanyolország, az Egyesült Államok és Dél-Korea követi; a legalacsonyabb értékek pedig Skandináviából jöttek. Krishnarajan szerint ez magyarázhatja, hogy miért tud manapság egyre több, demokratikusan megválasztott vezető különösebb választói ellenszegülés nélkül antidemokratikus, a rendszert leépítő lépéseket hozni.
Ezek az eredmények részben egybecsengenek a demokrácia visszaszorulásával, illetve kiüresedésével kapcsolatos két leggyakoribb magyarázatcsokorral, amelyek szerint a jelenség a társadalmi polarizáció (azaz a pártok és választói csoportok közti elvi és ideológiai szakadék mélyülése), illetve a populista (avagy a nem egyes konkrét célok és szakpolitikák mentén politizáló, hanem politikáját valamilyen, általában vélt, semmint valós külső és/vagy belső ellenség elleni harcra építő) pártok megerősödésével és a „hagyományos” világnézeti és szakpolitikai alapon szerveződő pártok gyengülésével.
Ugyanakkor a fentiekből az is látszik, hogy még olyan államokban is nagy sikerrel lehet rombolni a demokráciát, ahol közben elvben a lakosság és a politikai elit jelentős része is demokratának tartja magát. Edoardo Grillo és Carlo Prato, és a Collegio Carlo Alberto és a Columbia Egyetem kutatóinak az olasz valóságon alapuló elméleti példája szerint a demokrácia leépítése nemcsak, hogy lehetséges, hanem még a leépítő népszerűségének növekedésével is együtt járhat elvben demokráciapárti társadalmakban.
Az olasz szélsőjobb például először retorikai támadást indított a demokratikus intézményekkel szemben, majd hatalmon a korábbi retorikájához képest valamelyest visszafogottabban jár el. Emiatt a választók előzetes elvárásai elég alacsonyak lesznek a demokratikus teljesítményükkel szemben, ám a végén a demokrácia elleni támadásaik jóval szelídebbek lesznek, mint eredetileg ígérték. Ennek következtében a választók növekvő része fogja úgy érezni, hogy ezek a szélsőséges antidemokratikus elemek valójában konszolidált konzervatív politikusok – miközben azért közben mégiscsak leépítik a független intézményeket és a hatalmuk feletti korlátokat, csak kisebb csinnadrattával.
Nincs is semmi gond, ha „objektívek” vagyunk
Van azonban optimistább kicsengésű munka is azon közelmúltbeli próbálkozások között, amelyek új alapokra próbálják helyezni a demokrácia mérését.
Daniel Treisman, a Kaliforniai Egyetem (Los Angeles) professzora egy idén publikált cikkében szintén azt írta, hogy a demokrácia globális visszaszorulását mutató indexek nem adnak teljes képet a helyzetről. Eszerint a demokrácia eróziója nagyrészt az 1980-as és 1990-es évek „harmadik demokratizációs hullámának” fiatal rendszereihez kapcsolódik, amelyek esetében a történelmi példák alapján nem szokatlan a demokratizáció megakadása; a fejlett nyugati demokráciák esetében pedig relatíve kevés bizonyítható jele van, hogy a demokratikus elvek és értékek iránti támogatottság csökkent volna.
Andrew Little és Anne Meng, a UC Berkeley és a Virginiai Egyetem kutatói azt állítják, hogy a demokrácia mérésére használt indexek erősen torzítanak, miután jellemzően szubjektív dolgokon alapulnak; objektív változók alapján viszont nincs komoly válságban a demokrácia a világban.
A V-Dem vagy a Freedom House mutatói például jellemzően interjúkon és szakértők egyéni, illetve csoportos megítélésén múlnak. Ezzel egy alapvető probléma, hogy egyes szakértők gyakran eltérő módon ítélnek meg egyes rendszereket vagy jelenségeket; illetve hogy az egyes országokat nem azonos szakértők kódolják. Egyes rendszerek megítélését szerintük erősen befolyásolhatja a médiaközeg változása, és az adatok idősoros összehasonlítását megnehezíti, hogy a demokráciákkal szembeni elvárások jellemzően növekednek a jelenkori történelem során, azaz máshogy ítéljük meg, hogy mi számít liberális demokráciának ma, mint mondjuk harminc évvel ezelőtt.
Little és Meng ezzel szemben objektív jelenségek mentén próbálja megítélni a demokrácia állapotát. Az egyik ilyen, hogy a gyakorlatban leválthatók-e a kormányok választásos úton, amely tekintetben az 1990-es évek óta nincs jelentős változás: a végrehajtó hatalom vezetői három évtizede hasonló arányban buknak meg vagy maradnak hatalmon voksolást követően a világban, sőt a törvényhozások esetében inkább enyhén csökkent a kormánypártok szavazat- és mandátumaránya. Arra sem találtak bizonyítékot, hogy nőtt volna a nem kompetitív választások aránya, azaz az olyan eseteké, ahol nincs valós politikai verseny, mert az ellenzék ellehetetlenült vagy a hatalom zsebében van.
Másodszor a végrehajtó hatalommal szembeni korlátok alakulását nézték meg, amit azzal azonosítottak, hogy milyen gyakoriak a világban a mandátumkorlátok, a vezetők visszahívását szabályozó szabályok, valamint a hatalomátadás formális kereteit lefektető törvények. Ezek aránya a hidegháború végével nagyon jelentősen nőtt, és azóta nagyságrendileg konstans maradt. A mandátumkorlátokat túllépő vagy megkerülő vezetők aránya sem emelkedett, dacára egyes prominens eseteknek, mint például a kétciklusos hivatalos korlát ellenére két évtizede uralkodó Vlagyimir Putyiné.
Azt ők is elismerik, hogy sok egyéb ismérvét nehéz objektíven mérni, a sajtószabadság helyzetét például a bebörtönzött és meggyilkolt újságírók számával próbálják azonosítani, amely nem nőtt. Ugyanakkor mint Magyarországon is tudjuk, nem kell börtön vagy gyilkosság ahhoz, hogy a hatalom kizárja a közéletből a számára kellemetlen információkat, és leuralja a törökgábori értelemben vett napirendet, és a szuverenitásvédelem alapján még az eddigieknél is tovább mehetnek el. Ez jól jelzi, hogy
bár a szakértői véleményeken alapuló indexek messze nem tökéletesek, az „objektív” mutatók kismillió olyan jelenséget elfednek, amelyek nagyon is relevánsak egy adott rendszer demokratikusságának megítélését illetően.
Erre a diskurzusra reagálva még a The Economist is elkészítette saját indexét, amelyben az objektív és a szubjektív változókat igyekeztek kombinálni, és statisztikai módszerekkel szűrni az azokban lévő jellemző emberi tévedéseket. A korábbi adatsorokból két tágabb kategóriát azonosítottak, amelyek leíró változói jellemzően együtt mozogtak: az objektív mérőszámok mentén azonosítható állami képességekét, amely nagyjából azt akarja leírni, hogy mennyire képes egy adott állam ellátni feladatait és kielégíteni a társadalmi igényeket; illetve a politikai liberalizmus „szubjektív” mértékét, amely értelemszerűen a szabadságjogok állapotát méri.
Az objektív és szubjektív változók közti eltérések példájaként pont Magyarországot emelik ki, ahol az „objektív” mutatók alapján minden rendben, a választások megfelelő távolságból kompetitívnek tűnnek, nem szoktak újságírókat lecsukni és meggyilkolni, és az életszínvonal stabilan emelkedik. A „szubjektív” mutatókból viszont világosan látszik, hogy a politikai játéktér egyre erősebben a hatalom felé lejt, és a politikai liberalizmus mutatói jó 25 százalékkal estek 2010 óta.
