Orbán Viktor fajkeveredési elmélettel, orosz álhírekkel és plagizált fordulatokkal tarkított tusványosi beszédében elsikkadt a miniszterelnök figyelmeztetése, miszerint „a mi gondolkodásunkban a legfontosabb horizont, időhatár 2030 környéke”, ugyanis az államapparátus elemzői szerint „ekkorra fognak felhalmozódni és feszítőerőt jelentve megsokszorozódni a nyugati világ problémái”, ekkorra válnak tarthatatlanná az Európai Unió „északi” és „déli” államai (azaz a mediterrán térség) közti feszültségek, utóbbiak egekbe szökő államadóssága miatt. Ezen kívül a beszéd alapján a magyar kormányfő azzal számol, hogy szintén 2030-ra tetőzik „egy nagyon komoly válság az Egyesült Államokban”.
Orbán szerint az Egyesült Államok válságára egy bizonyos George Friedman nevű elemző „Vihar a csönd előtt” című könyvében lefektetett prognózisa alapján „gyúrnak”. Épp ezért kisebb részben intellektuális kíváncsiságtól, nagyobb részben Magyarország elkövetkezendő szűk évtizedének geopolitikai helyzete iránti érdeklődéstől vezérelve gyorsan elolvastam a könyvet, hogy összefoglalhassam, ugyan miben is áll pontosan az Egyesült Államokra leselkedő válság, és vajon mi is ragadhatta meg a prognózisban az amerikai ideológiai és politikai folyamatokat árgus tekintettel figyelő kormányzati stratégiaalkotókat és személyesen Orbán Viktort.
Orbán ugyanis annak ellenére, hogy „polgári” szavazótáborát már nagyrészt lecserélte a bulvár népére, nagy hangsúlyt fektet saját, könyvekhez fűződő meghitt kapcsolatának bemutatására, intellektuális nyitottságának bizonyítására. A néha az orbáni politikával egyáltalán nem szimpatizáló értelmiségiekkel való eszmecseréken és Facebookra posztolt könyvajánlókon túl a Conservative Political Action Conference (CPAC) konferencia-franchise magyarországi eseményén tartott beszéde szerint a történelmi-politikai szakirodalom komoly ihletforrásként szolgál számára:
„Nem vagyok tudós ember, de a helyzet az, hogy a bonyolult dolgok megértésére és átadására a könyveknél eddig még nem találtak fel jobb eszközt. A világ pedig egyre bonyolultabb, időt kell rá szánni, hogy megértsük. (…)
Az olvasás abban is segít, hogy megértsük, mit gondolnak ellenfeleink, és hol hibázik az ő észjárásuk. Ha ez megvan, a többi már csak technikai munka.
Le kell fordítani mindezt a hétköznapi cselekvés és a politikai kommunikáció nyelvére. Igaz, hogy a spin doctor egy hasznos állatfajta, de megérteni a problémát, nekünk, politikacsinálóknak kell.”
Az orákulum, aki megjósolta a kilencvenes évek amerikai–japán háborúját
George Friedman 1949-ben született Budapesten holokauszttúlélő szülők gyerekeként, és kisgyerekként vándorolt ki családjával az Egyesült Államokba, ahol politológusi tanulmányait követően globális prognózisaival-vízióival vált ismertté. 1996-ban megalapította a Stratfor biztonságpolitikai elemzőcéget, majd 2015-ben a hasonló profillal rendelkező Geopolitical Futures folyóiratot. Friedman imázsának egyik markáns eleme, hogy „Ő az az ember, aki megjósolja a válságokat” – még akkor is, ha első, 1991-ben megjelent nagyszabású prognózisa pont arról szólt, miért elkerülhetetlen egy Japánnal vívott újabb háború.
Az Orbán által hivatkozott, angolul 2020-ban, magyarul a Mathias Corvinus Collegium kiadásában 2022-ben megjelent „Vihar a csönd előtt” című könyv meggyőző ereje leginkább nagyívű történelemszemléletéből ered, mely a kereszténység, a marxizmus vagy a liberalizmus lineáris elbeszéléseihez szokott nyugati közönség számára némiképp szokatlan módon nagy ciklikus körforgásokba fonja az Egyesült Államok gazdasági-társadalmi-politikai változásait.
A kiadás idejéből értelemszerűen következik, hogy a könyv már reflektál a Trump-korszak egyes jelenségeire, de még nem esik benne szó a koronavírus-járványról, az orosz–ukrán háborúról vagy az Egyesült Államokat is sújtó inflációs spirálról (utóbbinak a könyv pont az ellentétét jelzi előre). Azonban a prognózis elhatárolja magát az amerikai elnökök tevékenységére és a napi politikai küzdelmekre fókuszáló elemzésektől, és arra figyelmezteti az olvasót:
Ne feledjük: az elnökök csupán jelzőtáblák. A ciklus a zavaros mélységekben ölt formát.
Friedman a zavaros mélységekben is ki tud tapogatni két olyan áramlatot, mely válságok és megoldások ciklikus váltakozásán keresztül mozdítja előre az amerikai történelmet.
A jó kormányzásból zavaros bürokrácia lett
A Friedman által bemutatott első nagy folyamat az úgynevezett „intézményi ciklusok” váltakozása, mely a szövetségi kormányzati hatalom kiterjedésének mérföldköveihez köthető. Az intézményi ciklusok nagyjából nyolcvan évet fognak át: az első értelemszerűen az Egyesült Államok megalakulásával vette kezdetét, és a polgárháborúig tartott. 1865-re eldőlt, hogy a szövetségi állam elsőbbséget élvez a függetlenség kivívása majd alkotmányos megszilárdítása idején még csak laza társulás részeinek számító tagállamokkal szemben. Azonban a szövetségi kormány hatalma igazán csak a II. világháború idején bomlott ki, amikor a háborús erőfeszítések irányításával Washington korábban nem látott mélységben kezdett belenyúlni a gazdasági és társadalmi életbe.
A kormányzati beavatkozás sikereit Friedman gazdagon illusztrálja az atombomba kifejlesztésének koordinálásától kezdve a világháborús veteránok tömegeinek otthonhoz juttatásáig. Azonban pont ez utóbbi intézkedés, a jelzálogra adott állami hitelgarancia sorsa az, melyen végig lehet követni az intézményi ciklus felívelését, virágzását és bukását, ahogy „egy teljesen használható ötletből kialakult egy másik remek ötlet, majd az túlnőtt a lakhatás kérdésén, és végül eszeveszett őrületbe torkollott” – ez az őrület ugye a 2008-as hitelválságot jelenti.
A harmadik intézményi ciklus kezdeti sikerét Friedman szerint az a gondolat alapozta meg, hogy ideológiamentes megoldásokat kereső szakemberek segítségével a szövetségi államot ugyanolyan sikeresen lehet vezetni, mint egy nagyvállalatot. Azonban „ez természetesen alapelvvé vált, az alapelv meggyőződéssé, a meggyőződés pedig ideológiává”, és ezen ideológia képviseletében kialakult egy, az akadémikusoktól az újságírókig terjedő „technokrata osztály”.
A szakértelmet bálványozó technokraták által fémjelzett korszak két tényező miatt került válságba a 2000-es évekre. Egyfelől a technokrácia egyre inkább önös érdekeinek megfelelően kezdte alakítani az intézményeket, egyre nagyobb vagyont és hatalmat halmozott fel. Másfelől pedig szembesült „saját hatékonysági problémájával”, a diffúzióval, ami azt jelenti, hogy a specifikus szaktudás a problémáknak csak egy-egy szeletét képes látni, és a szövetségi kormányzat intézményei a szeletek összerakosgatása, a feladatok és perspektívák összefogása helyett inkább párhuzamosan épülnek fel. Friedman leírásában a magyar olvasó akár az oly sokat szidott brüsszeli bürokráciára is asszociálhat:
Mivel a társadalom összetettebbé vált, a szövetségi kormány pedig kötelességének tartja, hogy megpróbálja kezelni ezt a folyamatot, ezért összetettebbé vált az irányítás, kevésbé érthető szabályok születnek, és kevésbé világosan határolódnak el egymástól az illetékességi körök. (…) A szövetségi kormány egy óriási gép, amelyhez korlátozott a hozzáférés, és az is túlzsúfolt és nehezen érthető.
Ráadásul a szövetségi kormányzat intézményeinek „széttöredezett struktúrája” mellé párosult a tény, hogy az apparátus létszáma messze lemaradva követi csak feladatainak növekedését. Ezek a tényezők összességében azt eredményezik, hogy a kormányzat képtelenné vált a koherens stratégiákra és átfogó reformokra. Friedman példaként hozza fel az Obamacare-t, mellyel a demokrata elnök első ciklusában igyekezett megreformálni az egészségbiztosítási rendszert.
Ez az eredeti társadalombiztosítási törvény 29 oldalával szemben egy 879 dokumentumból álló, 20 000 oldalnyi szörnyszülötté vált (mondjuk ez az érv zavarba ejtő tévedésektől hemzseg, hiszen ahogy azt a Trump- és különösen a Biden-elnökség alatt is látjuk, az ambiciózus elnöki törekvéseket leginkább a kongresszusi kompromisszumok szokták felvizezni).
Elfogyott az innováció, elvékonyodott a kamatláb
A nyolcvanéves intézményi ciklus mellett Friedman szerint a gazdaság és társadalom változásának ritmusát ötvenéves, „társadalomgazdaságinak” nevezett ciklus diktálja; ezek fordulói „fájdalmas és megrendítő” kulturális és politikai válsággal járnak együtt, melyben a régi módszerekhez ragaszkodó elit megvetéssel kezeli az új, hangos és haragos politikai kultúrát, és megpróbálja a válságokat a saját, jól bevált módszereivel megoldani. Azonban a „jól bevált” módszerek valójában csak az előző társadalomgazdasági ciklus végét jelentő válság ellen váltak be, és az évtizedekkel ezelőtt adott jó válaszokból fakadó problémákra az adott korszak eszközeivel már nem lehet jó megoldásokat találni.
A ciklusok végét egy olyan elnök megválasztása jelzi, aki a régi elit tagjaként, a régi eszközök bevetésével, sikertelenül próbál megbirkózni a kor súlyos gazdasági és politikai válságával.
Jelenleg az ötödik, az ún. „Reagan-ciklus” utolsó éveit morzsolgatjuk, mely a hetvenes évek végének tőkehiányára és inflációs spiráljára (az akkori válságról itt írtunk részletesen) kínált új megoldást. Ezt a megoldást a felsőbb rétegek adócsökkentésen keresztüli tőkefelszabadítása, a német és japán cégek mögött lemaradó amerikai nagyvállalati modernizálások, illetve a mikrocsip-technológián alapuló ipari forradalom hozta el.
Ez a ciklus azonban a könyv érvelése szerint a 2010-es évekre megágyazott a saját bukásának:
gazdasági oldalról az alacsony kamatlábakkal és az innováció lassulásával, társadalmi oldalról az ipari munkásság állásainak tömeges megszűnésével – miközben Friedman nem hallgatja el, hogy a nyolcvanas években indult el az amerikai háztartások mediánjövedelmének stagnálása és a társadalmi különbségek radikális növekedése is, a ciklus végére pedig szerinte az informatikai ipar elveszítette tőkevonzó képességét (ez a jóslat sem jött be).
Friedman szerint a 2016-os elnökválasztáson már éreztette hatását a közép-nyugati államok ipari munkásságának kiábrándultsága és a technokrácia absztrakt, lenéző kulturális mintáival szembeni ellenállása. Elemzése szerint a „szakértelem” fetisizálása miatt a nemi, faji és származásbeli kérdésekre érzéketlen technokrácia szükségszerűen ellenséges a közép-nyugati államok, a „rozsdaövezet” lecsúszó munkásságának (kissé nosztalgikusan, „természetesként” bemutatott) tradicionalizmusával szemben. Emellett a technokrácia által irányított egyetemi-akadémiai elit is sikerrel torlaszolja el az oktatásban rejlő felemelkedési utakat, mivel az egyetemek nem a tehetséges, hanem a saját profiljuknak megfelelő embert keresik, a diákokat súlyos tartozásokba verő diákhitelrendszer pedig tovább rontja a szegényebb fehér rétegek felsőoktatási esélyeit.
Trump radikális elitellenességével, az ancien régime technokratáinak ostorozásával tudta maga pártjára állítani ezt a korábban hagyományosan a demokraták oldalán álló réteget, azonban elnöksége még nem hozta el a kívánatos korszakváltást. (Friedman nem fejti ki, de a Trump-éra egyetlen nagyobb kongresszusi eredménye egy Reagan-ciklushoz méltó adócsökkentési csomag volt, és az elnök környezete az általa lecsapolni vágyott „mocsárnak” a technokrata lápi lidérceiből került ki Jared Kushnertől Steve Mnuchinon át Steve Bannonig.)
2030, az Alkotás Éve
A könyv szerint az előttünk álló vihar hevességét az adja, hogy egyszerre érkezik átmenethez az intézményi és a társadalomgazdasági ciklus. Friedman a vihar által kicsavart fákat és letépett háztetőket nem veszi részletesen számba, de úgy látja, hogy a technokrácia hatalmát a „kisemmizettek” – elsősorban az ezredforduló környékén született kisemmizettek – koalíciója fogja megdönteni, mely a fent említett rozsdaövezeti munkásokon kívül jelentős számban a „tarthatatlan identitáspolitika” elől menekülő fekete és latino szegényekből áll majd.
Friedman úgy véli, hogy mivel a társadalomgazdasági ciklusok végét jó tíz évvel megelőzik a politikai válságok, ezért 2025-ben kerülhet hatalomra az az elnök, aki még a letűnt ciklus értékeit képviseli, és a 2028, legkésőbb a 2032-ben megválasztott elnök hatalomra kerülése után „a politikai szembenállás, a társadalmi feszültségek és a gazdaság működési zavarai” megoldódnak. Azaz ha Orbán és a magyar kormányzat valóban komolyan nyugati világ „felhalmozódó és feszítőerőt jelentve megsokszorozódó” problémáira készül, akkor most szólok, hogy jó lesz, ha sietnek, mivel a tusványosi beszédben elhangzottakkal ellentétben a válság Friedman szerint 2030-ban már lecsengőben lesz. Szívesen.
A könyv több helyen emlékezteti olvasóit, hogy az Egyesült Államokra jellemző kettős ciklikusság garantálja az alrendszerek alkalmazkodóképességét, ruganyosságát, és ezáltal az ország stabilitását, és a jelenből ijesztőnek tűnő jelenségek szükségszerűen nyugvópontra jutnak:
A 2020-as éveket kudarcok szegélyezik, a 2030-as évek viszont már az alkotás évei lesznek.
A beköszönő negyedik intézményi ciklusra a szakszerűséget egy új kormányzati alapelv váltja fel, a „parancsnoki szándék”; ez a katonaságtól kölcsönzött fogalom lényegében a központi cél felismerésében gyökerező egyéni kezdeményezőkészséget jelenti. Friedman elképzelése szerint a merev szabálykövetés helyét egy rugalmasabb, innovatívabb, észszerűbb gondolkodásmód veszi át (a könyv lényegében a szaktudás és a lényeglátás különbségével leírható antik bölcsességfogalom újjáélesztését vetíti a jövőbe). Ami a társadalomgazdasági trendet illeti, a hatodik ciklus motorja a meghatározó demográfiai változást – csökkenő születésszám melletti egyre hosszabb ideig élő népesség – kiszolgáló egészségipar lesz.
Mondjuk Friedman pont ott kezd el leginkább csapongani, felszínes kultúrkritikai frázisokkal dobálózni, ahol a jövő homályossága miatt az olvasónak leginkább szüksége lenne a szikár érvelésre (és könyörgöm: legalább fejezetekre lebontott szakirodalomra). Szövegéből csak kihámozni lehet, hogy szerinte a megváltozott életciklusokkal az eddig „korai halál és gyors szaporodás” köré épülő rituáléink átalakulnak, és megváltozik hozzáállásunk az elmagányosító, a társas kapcsolatokhoz „túlságosan anonim” közösségi médiához.
Meglepő módon csak az utolsó lapokon kerül elő a 2020-as évek válságának szerves részeként felbukkanó éghajlatváltozás (a felületes relativizálás és módszertani magyarázkodás ellenére úgy tűnik, hogy Friedman egyfajta toldalékként csaphatta a könyve végére), mellyel kapcsolatban bevallja, hogy „kevés fogódzóval” rendelkezik hatásairól, de nem tartja valószínűnek, hogy az üvegházhatású gázok csökkentése érdekében az emberek hajlandók lesznek átstrukturálni az életüket, a bizonytalan időhorizont pedig tovább csökkenti az áldozatvállalási hajlandóságot (mondjuk a klímaváltozás időhorizontja már 2020-ban is jelen volt).
Friedman úgy gondolja, hogy nem az energiafelhasználás csökkentését kell kicsikarni, hanem – az űrbe telepített napkollektorok útján – radikálisan tisztább és nagyobb mennyiségű energiát kell termelni.
Amerika, az éretlen birodalom
A tartalmi ismertető után nyilván nem kerülhetem meg a kérdést: Milyen is a könyv?
Röviden: Fércmunka, de sokszor minőségi anyagokból.
Kicsit hosszabban: A 300 oldalas könyv első harmada lényegében csak a karaktergyarapítást szolgálja, az Egyesült Államok kialakulásáról szól, és a könyv tartalmához csak érintőlegesen van köze. De a maradék 200 oldalon is sokszor érezni, hogy a bemutatott ciklusok ívei elsimítják a tények szögleteit, levágják az esetlegességek cikkcakkjait.
A gazdasági törvényszerűségek kifejtése egyik mondatról a másikra lapos moralizálásba csap át, és nem igazán lehet követni, egy-egy prognózis vajon elmélyült adatelemzés vagy csak intuitív elmélkedés eredménye-e.
Emellett viszont a ciklikusságra, a visszatérő történelmi motívumokra koncentráló elbeszélésnek köszönhetően újból és újból rádöbbenhetünk arra, túl könnyen elhisszük, hogy kivételes korban élünk, hogy csak a mi politikusaink acsarkodnak, hogy csak mi élhetünk az apokalipszis előestéjén.
A könyv egyenetlen színvonalából felfelé kilógó észrevételek közül mindenképpen érdemes megemlíteni Friedman gondolatait az Amerikai Birodalom sajátosságairól – melyek sajnos ilyen szofisztikáltan nem jelennek meg a magyar külpolitikai retorikában. A könyv szerint csak mítosz, hogy bármikor is létezett volna egy, a nemzetközi politika háborgásától elszigetelt, csakis önmagával foglalkozó Amerika, hiszen már az 1776-os függetlenségi háborúja is mélyen beágyazódott az angol–francia rivalizálásba. Azonban a hatalmi politika és az „amerikai eszmék” (a szabadság és emberi jogok egyetemes érvényesítése), illetve az izoláció és a beavatkozás konfliktusai „nyugtalansággal” töltik el az amerikaiakat.
Az Egyesült Államokat nem azért alapították, hogy birodalom váljon belőle. Mégis az lett.
– írja, lényegében megismételve az Orbán Viktor nagy kedvencének számító Niall Ferguson brit történész „Birodalom” című híres könyvének alaptézisét.
De Friedman arra figyelmeztet, hogy felületes dolog egy birodalmat csakis valami erőszakos képződményként felfogni, mivel „a pénznél és fegyvereknél is fontosabb a technológia, amely a jövőt jelképezi, és a kultúra, amely a kortársakhoz szól. Minden tartós birodalom az elme és a lélek birodalma; olyan birodalmak, amelyeket mások utánozni vágynak”.
Az amerikai birodalom alapja nem a hadsereg és még csak nem is a gazdaság. Hanem a rock and roll, a „Santa Barbara” feliratú pólók és a New York Yankees feliratú baseballsapkák.
Az Egyesült Államok vágya arra, hogy szeressék, egy „éretlen hatalom várakozása”, mivel a birodalmakat sosem szokták szeretni, csak irigyelni és csodálni, és szükségszerű, hogy nemzetközi kitettsége miatt mindig is érik majd támadások. Ezeket azonban Friedman szerint az Egyesült Államok képtelen olyan elegánsan kezelni, mint a Brit Birodalom, erőit és részben figyelmét lekötötte egy olyan periférikus régióban, mint Afganisztán (ahol egyébként a britek is megégették magukat, de ezt az epizódot a könyv nem említi).
Ennek részben az az oka, hogy a washingtoni döntéshozatalt „elsősorban válságok kezelésére, nem pedig rutinfeladatok megoldására huzalozták”, és ahhoz, hogy egy problémával foglalkozni tudjon, azt fel kell emelni egy válság szintjére. Márpedig egy birodalom számára luxus, ha minden problémája válságot generál, és azt válságként kell megoldania – mondjuk az érdekes megfigyelés alapján az Egyesült Államok 2022-ben jelentős birodalmi érettséget mutat, amikor rá nem jellemző módon egyértelmű korlátokat szab az ukrajnai beavatkozásának.
