Ötszázas benzinárnál sem biztos, hogy megérné olajháborúzni

Legfontosabb

2021. december 07. – 13:55

Ötszázas benzinárnál sem biztos, hogy megérné olajháborúzni
Christopher P. Holaday, az amerikai tengerészgyalogság 3. könnyű páncélos felderítő zászlóaljának parancsnoka egy égő olajkút mellett a dél-iraki al-Ratka olajmezőn 2003. március 22-én – Fotó: Odd Andersen / AFP

Másolás

Vágólapra másolva

Bár egyre több bizonyíték utal arra, hogy a kőolaj égetése hosszabb távon jelentősen csökkenti az emberiség fennmaradásának esélyeit, arra is hasonlóan sok jel utal, hogy az olajkorszak sokszor beharangozott vége még odébb van.

Ezt jelzi, hogy amikor idén év végén ismét elszállt az olaj világpiaci ára, és emiatt drágább lett a benzin a kutaknál, világszerte politikusok tömegei igyekeztek gyors és súlyos intézkedéseket hozni az árcsökkentés érdekében, a stratégiai tartalékok megnyitásától kezdve a hatósági árazásig és a magántulajdon kisajátításáig.

Mindazonáltal a világtörténelem során az olajért ennél jóval komolyabb lépéseket is hajlandók voltak megtenni a politikai vezetők. A mai napig tartja magát az az elmélet a sajtóban és az internet különböző útvesztőiben, hogy az Egyesült Államok 2003-ban az olaj megszerzése érdekében rohanta le Irakot. Tágabb elméletek szerint a közel-keleti olaj áramlásának biztosítása az egész 20. században az amerikai külpolitika egyik legfontosabb célja volt, és ez az oka az ország folyamatos közel-keleti kavarásainak is. Mindez pedig nem amerikai betegség, a brit és francia gyarmatosítástól kezdve a Pearl Harbor elleni japán támadáson át Kína jelenlegi afrikai befolyásszerzéséig és dél-kínai-tengeri manővereiig egy sor fontos világpolitikai folyamatot szokás az olaj (és más nyersanyagok) iránti vággyal magyarázni.

Hogy ezek a nagy ívű elméletek mennyiben fedik a valóságot, az meglehetősen vitatott. Tavaly két vaskosabb könyv is megjelent a témában, amelyek mélyebb esettanulmányokon keresztül próbálták felfejteni, hogy milyen szerepet játszik az olaj a külpolitikában és a háborúzásban.

Ami különösen érdekessé teszi ezeket, hogy a két kutató szögesen ellentétes eredményre jutott:

Rosemary A. Kelanic, a Notre Dame Egyetem tanára Fekete arany és zsarolás: az olaj és a nagyhatalmi politika című könyvében amellett érvel, hogy az olaj az első világháború óta a nagyhatalmak háborús magatartásának egyik fő mozgatórugója. Ezzel szemben Emily Meierding, az amerikai Haditengerészeti Posztgraduális Egyetem oktatója Az olajháborúk mítosza: a petróleum és a nemzetközi konfliktusok okai című könyvében azt állítja, valójában nem igazán lehet bizonyítani, hogy az államok az olajért háborúznának.

Nem éri meg

A két könyv közül Meierding megállapításai a merészebbek. Azt ő sem vitatja, hogy az olaj hagyományosan fontos stratégiai nyersanyag, és az olaj birtoklása egy állam erejének és nemzetközi befolyásának fontos eszköze. Ugyanakkor állítása szerint az olajmezők meghódítása nem kifizetődő dolog.

Egyrészt az invázió önmagában jelentős költségekkel jár, általában súlyos károkat okoz az olajtermelési infrastruktúrában (sőt, gyakran a katonai győzelem egyik fő eszköze az olajtermelő infrastruktúra megsemmisítése, és ezáltal a védekező fél meggyengítése), és ezáltal megnehezíti az elfoglalt olajkincsből való haszonszerzést.

Erre jönnek a megszállás költségei: az olajinfrastruktúra újjáépítése és működtetése tartós irányítást és ezáltal jelentős befektetést igényel, miközben jelentős a veszélye a maradék ellenállók szabotázsának. Az olajipari létesítmények és személyzet elleni támadások a gerillaháború alapvető elemei.

Szaddám Huszein meglátogatta az iraki csapatokat a kuvaiti megszállt területen 1990. augusztus 2-án – Fotó: Karim Sahib / AFP
Szaddám Huszein meglátogatta az iraki csapatokat a kuvaiti megszállt területen 1990. augusztus 2-án – Fotó: Karim Sahib / AFP

A harmadik szempont Meierding szerint, hogy az olajháború nemzetközi politikai költségekkel is jár. Egyrészt a nemzetközi közösség általában nem nézi jó szemmel az olajháborúzást, és hajlamos szankciókkal sújtani az agresszort, ezzel csökkentve az olajból remélhető profitot. Másrészt a legtöbb állam érdekeivel ellentétes az olajtermelés feletti befolyás további konszolidációja, ezért jó esély van rá, hogy megpróbálják megakadályozni az agresszor sikerét. Ez történt például 1990-ben, amikor Szaddám Huszein iraki diktátor lerohanta Kuvaitot.

A negyedik ellenérv az olajháborús tézissel szemben, hogy az agresszorok gyakran eleve külső szereplőkre szorulnak, mert maguk nem tudják kitermelni az olajat. Így potenciális külföldi cégek bevonására van szükség, ami megint csak csökkenti az olajkincsből kisajtolható profit mértékét.

Az olajháború sem olajháború

Meierding másik támadási felülete az olajháborús narratívával szemben, hogy egyes, olajháborúnak tartott konfliktusok mélyebb okait vizsgálja, és azzal érvel, hogy ezeket valójában nem az olaj iránti igény motiválta. Állítása szerint az olajat érintő konfliktusok 85 százaléka esetében semmiféle kapcsolat nem mutatható ki az olaj jelenléte és a konfliktus oka között, míg a maradék 15 százalék esetében egy tágabb konfliktus keretében, nagyobb céloknak rendelődik alá az olaj megszerzése, azaz technikailag nem olajháborúról van szó.

Az egyik példa, amikor a japán birodalom 1941–42-ben megtámadta a Holland Kelet-Indiát (a mai Indonéziát). A klasszikus narratíva szerint ennek az volt az oka, hogy Japánra az Egyesült Államok és szövetségesei Kína lerohanása miatt olajembargót vetettek ki, ezért kénytelen volt új olajlelőhelyek elfoglalásával fenntartani a háborúzás gazdasági hátterét. (Egy kapcsolódó elmélet szerint a Pearl Harbor elleni támadás is az olajembargóval függött össze: miután a japánok tudták, hogy nem képesek tartani pozícióikat olaj nélkül, kénytelenek voltak vesztes helyzetből is támadni.)

Meierding bár nem tagadja, hogy a japánoknak kellett az olaj, de azt állítja, hogy a háború egy elkeseredett próbálkozás volt az Egyesült Államokkal szemben leküzdhetetlen erőhátrányban lévő japán állam túlélésének biztosítására, ezért nem kategorizálható pusztán olajháborúként.

Hasonló érvek mentén magyarázza Kuvait iraki lerohanását (1990), míg két másik esetben, az Irán és Irak közti háború (1980–1988) és az 1932–1935-ben zajló, Bolívia és Paraguay közti Nagy Chaco-háború esetében szerinte nem szerepelt az olaj a motivációk között, hiába szokás olajháborúként számontartani.

Minden háború olajháború

Kelanic szerint ezzel szemben az olaj potenciális hiánya és az ebből fakadó sebezhetőség a nagyhatalmi politika egyik legalapvetőbb mozgatórugója az első világháború óta, amikor a háború gépiesítésével párhuzamosan az olaj az egyik legfontosabb hadi alapanyaggá vált.

Hogy mekkora egy adott állam stratégiai sebezhetősége, az szerinte két változóból fakad. Az egyik, hogy olajellátása mennyiben van kitéve egy potenciális katonai támadásnak. A másik, hogy mekkora az adott állam olajdeficitje, azaz mekkora a különbség az ellenőrzése alatt álló olaj és a politikai céljai eléréséhez szükséges olajmennyiség között.

Ezen sebezhetőségek miatt a nagyhatalmak permanens stratégiai problémája a hozzáférés biztosítása az olajhoz, amelyet Kelanic szerint három stratégia mentén próbálnak elérni:

  • az önellátással;
  • a külföldi olaj feletti közvetett irányítás megszerzésével;
  • vagy a külföldi olajmezők közvetlen ellenőrzés alá vonásával.

Ebből az önellátás csak az alacsony sebezhetőségű államok számára lehet megoldás, de ha egy országnak nincs elég energiahordozója, akkor sosem lesz önellátó. A közvetett irányítás alapvetően arról szól, hogy a nagyhatalmak szeretik baráti kezekben tudni az olajmezőket, így például az Egyesült Államok a hidegháború alatt (az 1979-es forradalomig) jó viszonyra törekedett Iránnal és Szaúd-Arábiával is. Ugyanakkor pont az iráni példa jelzi, hogy ez sem életbiztosítás.

Angol és francia csapatok készülnek a partraszállásra Port Fouadban 1956. november 5-én, a szuezi válság idején – Fotó: AFP
Angol és francia csapatok készülnek a partraszállásra Port Fouadban 1956. november 5-én, a szuezi válság idején – Fotó: AFP

Közvetlen irányítás alatt az értendő, amikor egy adott állam elfoglal egy olajlelőhelyet, és ellenőrzése alá vonja a kereskedelmi útvonalakat. Kelanic egyik példája erre pont a fent említett japán agresszió. Miután Japán elkerülhetetlennek tartotta az Egyesült Államokkal szembeni háborút, és az embargó miatt elvesztette olajellátásának 80 százalékát, Holland Kelet-India elfoglalásával próbálta biztosítani önellátását. Hasonlóan értelmezi az 1956-os szuezi válságot, amikor Egyiptom államosította a Szuezi-csatornát, mire az Egyesült Királyság és Franciaország katonai akcióval reagált: a két európai hatalom olajimportjának nagy része a csatornán ment keresztül, és attól tartottak, az államosítás túlzott stratégiai sebezhetőséget jelent.

Kelanic az utóbbi logikát Kína és az Egyesült Államok mostani viszonyára is kiterjeszti. Kína szerinte a közvetett irányítás stratégiáját követi: mivel olajimportja 90 százaléka tengeren érkezik, súlyos a sebezhetősége egy, az ellátási láncok megakasztására irányuló potenciális amerikai haditengerészeti beavatkozással szemben. Ezen teória szerint Kína korábban Új Selyemút névre hallgató, most éppen Övezet és út kezdeményezés néven futó nemzetközi infrastrukturális beruházási projektjét is részben a nyersanyagellátás biztosítása és a sebezhetőség csökkentése vezérli.

Ma már nehezebb lenne

A két, látszólag egymásnak szögesen ellentmondó álláspont természetesen élénk vitákat szült. Emma Ashford, az Atlantic Council nevű washingtoni agytröszt kutatója felveti, hogy az Egyesült Államok külpolitikájára látszólag nem volt különösebben jelentős hatással, hogy az ország a fracking (horizontális repesztés) technológiájának köszönhetően 2018 óta önellátó olajból.

Szerinte ennek fényében nehezen magyarázható, hogy még ma is 80 ezer amerikai katona állomásozik a Perzsa-öböl térségében, az Egyesült Államok pedig végső soron Kínának tesz szívességet azzal, hogy haditengerészeti jelenlétével biztosítja a problémamentes olajszállítást a Közel-Keletről Ázsia (és Európa) felé.

Ashford és Jeff Colgan, a Brown Egyetem oktatója azt is felhozza, hogy Meierding értékelése a kuvaiti és indonéziai invázióról erős mentális gimnasztikát kíván. Anand Toparni, az amerikai Haditengerészeti Főiskola kutatója szerint ezzel szemben Kelanic az, aki félreértelmezi a japán döntéshozókat, amikor arról ír, hogy a szigetország nem az atombomba ledobása vagy a szovjetek támadása miatt kapitulált 1945-ben, hanem mert elfogyott az olaja.

Kelanicnak azt róják fel, hogy egyáltalán nem foglalkozik az olajtermelő országok kartelljének, az OPEC-nek a stratégiai szerepével, és azt is figyelmen kívül hagyja, hogy az általa felhozott, a közvetlen ellenőrzés előnyeit taglaló történelmi példák 2021-ben kevésbé reálisak: relatíve kevés ország van, amely képes lenne elfoglalni és ellenőrizni egy olajtermelő területet. Amelyik pedig igen, az sem sokat profitál: a fent idézett Jeff Colgan egy korábbi cikke szerint az iraki háború végeredményére is elég nehéz lenne ráhúzni, hogy Amerika lenyúlta az iraki olajat.

Ami felett pedig mindkét könyv elsiklik, hogy a technológiai fejlődés legalább olyan fontos hatással van az energiafüggetlenségre, mint bármilyen katonai lépés: a horizontális repesztéstől kezdve a zöldenergia-termelés elterjedéséig egy sor innováció jelent nagyobb veszélyt az olajtermelőkre, mint egy invázió.

Kövess minket Facebookon is!