Gyerekek, akik a tévében látták, ahogy emberek ugranak ki a sokadikról

Ha tegnap megkérdeztük volna valakitől, hogy mit csinált napra pontosan húsz évvel ezelőtt, valószínűleg fogalma sem lett volna. Ha valakitől ugyanerről érdeklődnénk holnap, jó eséllyel nem fog tudni pontos választ adni. De ha ma tesszük fel ugyanezt a kérdést, rengeteg meglepően részletes válasz érkezhet rá. Ugyanis 2001. szeptember 11-ére, a napra, amikor a tévék az egész világon élőben közvetítették, ahogyan New Yorkban ledőltek a Világkereskedelmi Központ (World Trade Center, WTC) ikertornyai, szinte mindenki emlékszik.

Még azok is, akik akkoriban csak gyerekek voltak és az USA-tól többezer kilométernyire éltek egy másik országban. De mi maradhatott meg ebből a napból az akkori 6-16 éves magyaroknak, hogyan tudták akkoriban értelmezni a tévében látottakat és hallottakat, illetve hogyan hathatott ilyen fiatalon rájuk mindez?

Így idézte fel három, ma már fiatal felnőtt azt, hogy mi maradt meg nekik a világ leghíresebb terrortámadásának napjából. Ők – csakúgy mint a további 15 másik visszaemlékező, akik a cikk kedvéért felidézték a 2001. szeptember 11-ei emlékeket – 1986 és 1996 között születtek, magyarok és a tragédia idején még csak általános vagy középiskolás diákok voltak. Épp csak elkezdődött egy új tanév a számukra, amikor egy teljesen átlagosként induló keddi napon New Yorktól többezer kilométernyire is szembesültek a borzalmas hírekkel.

A Telexnek mesélő akkori gyerekek közül a legtöbben a tévés híradókat, az élő közvetítést, a filmszerű képkockákat és a szülőkön, felnőtteken észrevett aggodalmat emelték ki. Érdekesség, hogy szinte mind kitértek a beszámolóikban arra, hogy ez a nap tanítási nap volt, és épp hazaértek az iskolából, leckét írtak, vagy a következő napra kellett volna készülniük akkor, amikor először hallották a hírt.

Amikor arról kérdeztük őket, hogy fel tudnak-e idézni olyan saját emléket, ami erre hasonlít, a legöbben hosszabb gondolkodás után arra jutottak, hogy nem.

Néhányan természeti katasztrófákat (vagy a 2010-es, ajkai vörösiszap-katasztrófát) említették, volt, aki az Antall József halálhíre miatt félbeszakított Kacsamesék epizódra asszociált, de még ők is azt mondtak, hogy 9/11 emléke igazából egyedülálló a számukra.

Persze másfél tucat beszámolóból nem lehet általános következtetéseket levonni. Illusztrálni ugyanakkor ezekkel a történetekkel is lehet azt, hogy a földrajz távolság és a gyerekkor ellenére Magyarországon is meghatározó emlékké válhatott az aznapi tragédia.

Nem voltak túl fiatalok ahhoz, hogy emlékezzenek?

Amikor riportalanyokat kerestünk, azért hatéves kornál húztuk meg az alsó korhatárt, mert a gyerekkori amnézia néven ismert jelenséget figyelembevéve azt feltételeztük, 2001. szeptember 11-ére nagyobb eséllyel emlékeznek azok, akik akkoriban már iskoláskorúak voltak. Ennek ellenére a cikk írása közben még olyanok is jelentkeztek, akik alig töltötték be a négyet ekkor, mégis azt állították, hogy konkrét, saját emlékeik vannak erről a napról.

Ez azért érdekes, mert a tudomány jelenlegi állása szerint a legtöbb ember számára 7-8 éves kor körül elkezdenek megfakulni, később pedig el is tűnnek a saját 3-4 éves kor előtti emlékeik. Könnyű lenne annyival elintézni, hogy akik akkor négyévesek voltak, azok csak azt hiszik, hogy az emlékeik valósak, igazából csak a később rengetegszer ismételt képek égtek be az emlékezetükbe.

De egyrészt ilyen alapon az idősebb gyerekek, sőt a felnőttek beszámolói is megkérdőjelezhetők lennének, hiszen a sokszor újravetített felvételek és az azóta a történtekre rakódó értelmezések mindnyájunk eredeti emlékeire rárakódnak, akár módosíthatják is azokat. Másrészt azt is érdemes figyelembe venni, hogy egyes elméletek szerint a gyerekkori amnéziának nem feltétlenül esnek áldozatul azok az emlékek, amelyek nagyon erős érzelmekkel párosultak. Ez pedig felveti a kérdést, hogy vagyon mennyire válthatott ki erős érzelmi reakciót a terrortámadás híre azokból, akik nem közvetlenül élték át azt?

Az amerikai gyerekek és az indirekt trauma

Amerikában, ahol a népesség többsége (kutatások szerint legalább 60 százaléka) látta élőben a terrortámadásokról szóló közvetítéseket, mára könyvtárnyi irodalma van a 2977 halálos áldozatot követelő szeptember 11-ei események hatásait vizsgáló tudományos kutatásoknak. Ezek alapján 9/11 kollektív traumát okozott, ami azt jelenti, hogy a terrortámadás kizárólag a médián keresztül hatva indirekt traumává válhatott, azaz így is kiválthatta a poszttraumás stressz szindróma (PTSD) tüneteit. Például az események állandó megismétlődésének érzését, alvási zavarokat, koncentrációs nehézséget, és azt, hogy a traumát átélő emberek kerülni kezdtek minden olyan szituációt, ami a szeptember 11-én történtekre emlékeztette őket.

Ha a gyerekeket ért hatásról van szó, a médiában leggyakrabban azokkal a gyerekekkel foglalkoznak, akik a terrortámadás után születtek úgy, hogy az édesapjuk aznap meghalt (őket „9/11 gyermekei”-nek is nevezik). De kutatók vizsgálták már kifejezetten azt is, hogy mennyire traumatizálhatta ez a tragédia azokat a gyerekeket, aki csak indirekt módon élték át a sokkot. Egy 2007-ben megjelent kutatás, ami összesen 166 olyan 5 és 17 éves közötti gyerekkel foglalkozott, akik Boston környékén éltek a terrortámadás idején és nem vesztettek el senkit a terrortámadás következtében, arra jutott, hogy

• a vizsgált gyerekek 5,4 százaléka mutatta egyértelműen PTSD jeleit 2007-ben, de további 18,7 százalékuknál jelentkeztek bizonyos PTSD-re utaló tünetek,
• a 10 év alatti gyerekeknél a kutatók szerint a PTSD kialakulása kimutathatóan összefüggött azzal, hogy mennyit nézték aznap a tévét,
• és azoknál a gyerekeknél, akik a szeptember 11-i héten nagyobb szorongást mutattak, és jobban azonosultak a szeptember 11-i áldozatokkal, életkortól függetlenül nagyobb valószínűséggel alakultak ki a PTSD tünetei,
• de a traumának csak a médián keresztül kitett serdülők PTSD-szerű tünetei egy éven belül csökkenni kezdtek.

Földrajzilag messze, időben közel

Arra a kérdésre, hogy a magyar gyerekek számára is az amerikaiakéhoz hasonló, indirekt traumát jelenthetett-e a terrortámadás, Dr. Kósa Éva médiaszakértő, pszichológus professzor a Telexnek nemmel felelt:

„Nem gondolom hogy a magyarok azon korosztályának, akik még gyerekek voltak húsz éve, amikor a terrortámadás történt, ez egy kiemelkedően traumatikus élménye lett volna. Valószínűleg az sem jellemző, hogy poszttraumás stressz szindróma alakult volna ki náluk a közvetítések hatására. Ez a magyar gyerekeknek inkább egy mással össze nem hasonlítható tudást, generációs médiaemléket okozott.”

Kósa arról is beszélt, hogy a gyerekeket ért hatást általában nagyban meghatározza az, hogy a környezetükben lévő felnőttek (jellemzően szülők, nagyszülők, tanárok, esetleg felnőtt testvérek) hogyan élték meg és reagálták le a terrortámadás hírét. De amíg az amerikai felnőttek akkor is közvetlen fenyegetésként élhették meg a szeptember 11-ei terrortámadást, ha fizikailag távol voltak tőle, addig a magyaroknak ez inkább csak egy távoli, másokat érintő tragédiának tűnt.

A szakértő szerint az amerikaiak számára azért is lett ez egy különösen megrázó emlék, mert az ő nemzeti identitásukhoz a nagyság, a támadhatatlanság és a legyőzhetetlenség érzése hozzátartozik, és „tulajdonképpen ezt az identitást is támadás érte akkor, amikor országhatáron belül, békeidőben szándékosan támadtak rá ilyen súlyosan civilekre. Ez korábban az USA állampolgárai számára szinte elképzelhetetlen volt.”

Magyarországon értelemszerűen nem hatott egy „nemzeti tragédia” erejével ez a konkrét esemény, de magyar felnőtteknek a világképét is kikezdhette a terrortámadás, pusztán azért, mert a világ vezető nagyhatalmaként tekintettek az USA-ra. És bár a földrajzi távolodással a felnőttek rémülete, érzelmi reakciója is csökkent, a valós idejű tévéközvetítés mégis felerősíthette itthon is az események tragikusságát. A pszichológus megfogalmazása szerint „mondhatjuk azt is, hogy bár földrajzilag messze voltak a történések, időben közel kerültek a magyar nézőkhöz is”.

Tévés valóság és fikció különböző korú gyerekeknél

Kósa Éva szerint a Telexnek nyilatkozó interjúalanyokat érdemes legalább két további korcsoportként kezelni. A 6-12 évesek ugyanis a tévében látott fikciót még nem igazán tudják fikcióként értelmezni, így könnyen fogadnak el mindent valóságként, amit ott látnak. „Ami számukra jelentőséget adott ennek, az sokkal inkább a környezet reakciója. Ha a szülők, felnőttek később soha nem beszéltek volna erről, akkor ez valószínűleg nem emelkedne ki az akkori kisgyerekek emlékezetében más filmekben, mesékben látott akciójelenetek közül” – magyarázta Kósa.

A 13-16 éves korosztályban ugyanakkor a gyerekek már jó eséllyel meg tudják különböztetni a tévés fikciót a tévében valóságosként bemutatott eseményektől. Nekik már lehetett elég előzetes tudásuk, kialakulhatott már korábban egyfajta saját világképük, amit ez a terrortámadás közvetlenül (tehát nem felnőtteken keresztül) is megrengethetett. Az ő esetükben emellett fontos szerepe volt a híradó műfajának is, ami azzal, hogy „megtörtént, igaz” keretezést adott a beszámolóknak és élő bejelentkezéseknek, fokozta az érzelmi érintettség kialakulásának esélyét.

Ezt a pszichológus szerint úgy kell érteni, hogy ezekre a kamaszokra már „erősebb hatást tehetett a valós idejű tévés közvetítés és annak a biztos igazságtudata, hogy most a szemünk előtt dől össze a torony, most halnak meg ott az emberek”. Mindez ráadásul éles kontrasztban állt az egyszerű hétköznapok tapasztalatával, azzal, hogy a gyerekek néhány órája még iskolában voltak, és másnap ismét iskolába kellett menniük, így amikor a terrortámadások megtörténtek, általában épp leckét kellett (volna) írniuk.

Bár a magyar gyerekeket az erről a terrortámadásról szóló médiaközvetítések valószínűleg nem traumatizálták úgy, mint az amerikai kortársaikat, mégis meghatározó szerepük lehetett a terror általános értelmezésében, különösen a fiatalabbaknál. Mivel általában csak 10 éves kor után alakul ki a fogalmi gondolkodás,

a terror, terrorizmus, terrorista fogalmakhoz társított jelentés ebben a generációban a magyar gyerekeknél is erősen kötődhet azóta is ehhez az eseményhez.

Kósa összességében úgy gondolja, hogy ha a környezet nem beszélt volna később hosszan és sokat 2001. szeptember 11-éről, akkor az valószínűleg nem lenne kitüntetett emlék, főleg az akkor kisebb gyerekeknél. Épp ezért, a mostani visszaemlékezések nem választhatók el teljesen sem a gyerekek szüleinek az emlékeitől, sem attól a rengeteg tévés ismétléstől, ami hosszú távon egyébként „halkította az érzelmi intenzitást”.

Hogyan lehet megvédeni a gyerekeket?

Na de mit kellene tenni akkor, ha valami hasonlóan sokkoló és tragikus, globálisan is közvetített esemény történne még egyszer? Hogyan lehet ilyesminek a negatív hatásaitól leginkább megkímélni a gyerekeket? A legegyértelműbb válasz erre nyilván a gyerekek által fogyasztott médiatartalom kontrollálása, de ezen túl is akad tennivaló. Mivel a gyerekek nem látnak rá úgy a körülményekre és a kontextusra, mint a felnőttek, ezért a felnőtteknek kell helyre tenni a gyerekeket érő impulzusokat.

Ebben leginkább az segít, ha a szülők és más felnőttek is beszélgetnek arról a gyerekekkel, hogy miket néznek, és ha feltérképezik azt, hogy hogyan értelmezik a látottakat. Fontos az is, hogy a gyerekek feltehessék a saját kérdéseiket. Mivel a tévében látottak valóságossága különösen a kisebb gyermekek számára nehezen értelmezhető, felnőtt segítségre lehet szükségük ahhoz is, hogy meg tudják állapítani, mi az a látottak közül, ami bár lehetségesnek tűnik, de nem túl valószínű. Ahogy Kósa fogalmaz:

„Ha körberajzoljuk egy tragédia idején azokat az elemeket, hogy az adott eset mi mindentől függött, és ebből az látszik, hogy milyen kicsi az eset valószínűsége, akkor talán már nem is lesz annyira ijesztő.”