Miért nem robbantunk?

1995. április 7-én meglepő bejelentést kaptak a berlini rendőrök: több száz aktivista láncolta magát a Nemzetközi Kongresszusi Központ bejárataihoz; meg akarták akadályozni, hogy az épp ott zajló ENSZ Klímacsúcs résztvevői anélkül hagyják el a tárgyalótermet, hogy szigorúbb szabályokat fogadtak volna el a kibocsátáscsökkentés érdekében. „Nincs több blabla! Tetteket követelünk!” – skandálták a tüntetők, akik úgy érezték, a bolygó csak melegszik és melegszik, a politikusok mégsem tesznek semmit. Alig várták, hogy találkozzanak végre a döntéshozókkal, és az arcukba vághassák, hogy ha nem tesznek valamit nagyon gyorsan, biztos pusztulás vár az emberiségre.

Végül azonban a biztonsági őrökön és a rendőrökön kívül senkivel sem találkoztak, a politikusok ugyanis a hátsó ajtókon surrantak ki az épületből. Azóta a világon 60 százalékkal nőtt a szén-dioxid-kibocsátás, Németországban évente 200 millió tonna barnakőszenet bányásztak, az USA-ban pedig több, mint 1 millió kilométer olajvezetéket fektettek le, és a klímacsúcs óta eltelt huszonnyolc évben világszerte több szenet hoztak felszínre, mint az azt megelőző hetvenötben összesen. A csalódott tüntetők között volt egy svéd tinédzser, Andreas Malm is, aki 26 évvel később, 2021-ben, már humánökológusként, a Lundi Egyetem docenseként könyvet adott ki arról, hogy szerinte a klímaaktivistáknak ideje erőszakhoz folyamodniuk a céljaik elérése érdekében, hiszen, ahogy 1995-ben Berlinben is kiderült, a békés tiltakozás nem vezet eredményre.

Malm a How to Blow Up a Pipeline (Hogyan robbantsunk fel egy olajvezetéket) című könyvben egyszerre bírálja a klímaaktivizmust túlzott pacifizmusa miatt és kínál alternatívát a mozgalmaknak, miközben azonnali cselekvésre szólít. Többek között a fentihez hasonló személyes tapasztalataira hivatkozva írja le 160 oldalban, miért gondolja elengedhetetlennek a környezetvédelmi aktivizmus radikalizálódását, és javasolja a világ környezetvédőinek, hogy semmisítsék meg a bolygónkat tönkretevő kapitalista infrastruktúrát, vagy legalábbis annak részeit – ha kell, erőszakkal.

Az első a rabszolgaság eltörlése. A rendszer, amelyet évszázadokig tartott fenn és gondolt alapvetőnek az emberiség (pontosabban főleg a fehér civilizáció), és emberek millióinak kizsákmányolására, emberi mivoltuk teljes semmibevételére alapult, egy ponton megbukott, és ez a bukás a legkevésbé sem volt békés. A haiti rabszolgafelkelésből kibontakozó forradalom 12 éves háborút hozott magával, amelynek végén – a világtörténelemben egyedülálló módon – a francia uralom alól felszabadult gyarmat önálló állammá vált, vezetői pedig az egykori rabszolgák közül kerültek ki. Vagy ott van a jóval ismertebb példa, a rabszolgaság eltörlése az Amerikai Egyesült Államokban, ami – emlékezteti Malm az olvasóit – az USA máig legnagyobb emberáldozattal járó fegyveres konfliktusát, az amerikai polgárháborút hozta magával. A feketék nagyjából 200 évvel később, Martin Luther King bebörtönzésekor érezték újra, hogy a rendszerszintű problémákra nem lehet békés válaszokat találni.

A másik mozgalom, amelytől Malm szerint tanulni lehet, a szüfrazsetteké. A nők a szavazati jogukért zajló küzdelemben legkevésbé sem riadtak vissza az erőszaktól. A példa ráadásul talán még adekvátabb is a rabszolgaságénál, hiszen a szüfrazsettek, miután megelégelték, hogy évtizedes harcuk sehova sem vezet, a tulajdont kezdték pusztítani. A 1900-as évek elején a brit mozgalmak nem csak beszédeken, tüntetéseken és éhségsztrájkon keresztül tettek azért, hogy elérjék követeléseiket. Az Emily Pankhurst vezetésével megalakult Női Társadalmi és Politikai Unió (WSPU) többször megbénította Londont, kirakatokat törtek be, 1913 után pedig országszerte gyújtogattak, sőt fel is robbantottak különféle épületeket, intézményeket. A WSPU 337 ilyen akcióért vállalta a felelősséget, amelyek során egyetlen ember sem vesztette életét, de még csak meg sem sérült senki.

Malm harmadik példaként Gandhit említi, aki, habár a világtörténelem egyik legnagyobb békeharcosaként ismert, az író szerint nem volt teljesen erőszaktagadó. A mahatma először 1906-ban keresett önkénteseket egy orvosi egység számára a Zulu háborúba, az első világháborúba azonban már indiai katonákat is toborzott, amivel aktívan hozzájárult ezekhez a fegyveres konflitkusokhoz. Tehát habár Gandhi személyesen sosem folyamodott erőszakhoz, politikai céljai elérésében készséggel meghozta ezt a kompromisszumot.

Az ő és a szüfrazsettek példája Malm szerint remekül bemutatja, hogy ha nem is feltétlenül az erőszak kizárólagos alkalmazása a megoldás, a békés és erőszakos törekvések megfelelő arányú vegyítése sokszor eredményesebb lehet, mint csak az egyik vagy másik módszerhez folyamodni. Malm még Jézusról is felveti, hogy amikor – János evangéliuma szerint – ostorral kiűzi a kalmárokat a templomból, asztalaikat pedig felforgatja, tulajdonképpen az egyik első, klímaaktivistáktól is elvárható tettet követi el, hiszen erőszakhoz folyamodva old meg egy társadalmi kérdést.

Malm szerint tehát át kell alakítanunk azt, ahogyan az erőszakról gondolkodunk, és számot kell vetnünk arról, milyen eszközök állnak rendelkezésünkre a céljaink eléréséhez. Ha és amennyiben a fent említett mozgalmakat sikeresnek találjuk – márpedig történelmi tapasztalataink alapján annak kell találnunk őket –, akkor nem vethetjük el az erőszak, de szigorúan a dolog ellen elkövetett erőszak lehetőségét. Az író John Lanchester brit publicista szavait is idézi, aki így fogalmaz:

„Furcsa, hogy a klímaaktivisták nem követnek el terrorcselekményeket, hiszen a terrorizmus az egyén számára messze a modern világ leghatékonyabb politikai cselekvési formája, és a klímaváltozás olyan kérdés, amelyben az emberek ugyanolyan erősen éreznek, mint mondjuk az állatok jogai kapcsán.”

Malm abból a szempontból is párhuzamot von a rabszolgaság és klímaaktivizmus között, hogy a rabszolgaságot sem lehetett csak úgy ímmel-ámmal eltörölni, hiszen az vagy van, vagy nincs. Szerinte a ugyanez a helyzet a fosszilis üzemanyagokkal. Malm álláspontja világos: elég a kvótákból és egyezségekből, az adatok alapján jól látszik, hogy azok csak nagyon kis mértékben, vagy talán inkább egyáltalán nem vezettek eredményre.

Malm több tényezőt azonosít a katasztrófák okaként, az egyik a könyvben többször is visszatérő „business-as-usual” jelenség. Ez magyarul talán bevett módszerként, vagy mindennapi működésként fordítható le, Malm a kapitalista gépezet működését érti alatta. Azt, hogy az életünk alapvető és elengedhetetlen részeként tekintünk a fosszilis üzemanyagok használatára, annak ellenére, hogy teljesen egyértelműen látszik: pont így rohanunk a vesztünkbe. Ahogy Mark Fisher fogalmazott Kapitalista realizmus című művében: „Könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét.”

Malm tulajdonképpen tovább fűzi ezt a gondolatmenetet, és rávilágít, hogy ha így haladunk, a világvége nem csak fantázia lesz. A business-as-usual megállítása szerinte ezen a ponton már kizárólag erőszakkal, szabotázzsal lehetséges.

Lányi András író és filozófus, az ELTE Humánökológia mesterképzési szakának alapítója Malmmal ellentétes állásponton van a kérdésben, és legfőképpen Malm radikális hevét kritizálja. Szerinte „az emberiség és különösen a média vágyik a leegyszerűsített üzenetekre és az egyszerű megoldásokra, így ezt a helyén kell kezelni. Ez egy figyelemfelkeltő nyilatkozat, amivel Malm elérte azt, hogy odafigyeljenek rá. Malm helyzetértékelése odáig igaz – ezt komoly emberek kevesen vitatják –, hogy az ökológiai katasztrófa egy civilizációs válság terméke, és hogyha nem akarunk elpusztulni, akkor radikális változásra van szükség.”

A filozófus szerint azonban az, hogy mindenről a kapitalizmus tehet, csak egy nagyon könnyen emészthető és leegyszerűsített magyarázat, ráadásul Malm, habár radikalizmust sürget, maga sem gondolkodik elég radikálisan. „A csúnya, csúnya kapitalizmus üvegházgázokat bocsát ki magából, így hát a legegyszerűbb, hogyha ezeket a gázvezetékeket elvágjuk. Ezek természetesen nem komolyanvehető kijelentések. Maga Malm sem mondja, hogy akkor nyomás, tessék! Nem mondja, hogy robbantsuk fel a gázvezetékeket. Csupán idézi a hozzá hasonlóan humanista Ulrike Meinhofot, aki azt mondja, hogy egy gázvezetéket nem felrobbantani bűn, hanem felépíteni.” Lányi szerint Malm ezekkel a kijelentéseivel csupán relativizálja a terrorizmust. „Mi, akik természetesen felháborodunk azon, ha valaki terrorista akciókkal akar változtatni a világ rendjén, miért nem háborodunk fel azon, hogy magának a világnak a rendje a hétköznapok nyugodt, egyhangú, unalmas rendje (tehát a business-as-usual) az egy biztos út az emberiség pusztulásához, biztos út az emberhez méltó élet feltételeinek tönkretételéhez?”

Lányi szerint először definiálni kellene a kapitalizmust, mégpedig a környezetvédelem szempontjából. „Nem igaz, hogy csak egy termelési módról van szó, nem a kapitalizmus pusztít el minket, az csupán szerves része annak a modern ipari társadalomnak, amely így él, politizál és gazdálkodik. Ha a világon a szélsőjobbtól a szélsőbalig mindenki kapitalizmust csinál, akkor úgy látszik, ez a kapitalizmus nem valami olyasmi, amit le lehet pöccinteni a világ testéről.”

Hozzáteszi, Malm ebbéli kijelentései hasonló figyelemfelkeltő akciók, mint amikor aktivisták egy-egy múzeumi műalkotást vesznek célba. „A műalkotásban nem tesznek semmi kárt, erre vigyáznak (a műalkotást egyébként is üveg védi), csupán felkeltik a figyelmünket arra, hogy mi, akik olyan nagy becsben tartjuk a szépséget és az alkotást, akkor a természet alkotásait, a természet szépségét hogyan vagyunk képesek ilyen irgalmatlan kegyetlenséggel pusztítani? Hát nekik is igazuk van.” Azonban Lányi szerint ez önmagában kevés. „Hogy én miért nem láncolom oda magamat a Szépművészeti Múzeum egyik alkotásához? Ennek egyetlen oka van, hogy ettől semmi nem változik.”

Malm egy korábbi interjújában szintén szót ejtett a múzeumi akciókról, véleménye pedig árnyaltabb Lányiénál. „Mi a kapcsolat egy olajfestmény – egy Monet festmény vagy bármilyen más kép – és az éghajlat problémája között? Az én szabotázsról alkotott elképzelésem mindig is az volt, hogy valamilyen anyagi költséget kell okozni a fosszilis tőkének. Kockázatot kell jelenteni a befektetők számára, és világossá tenni, hogy ha továbbra is szénbányákba, olajfúrótornyokba vagy gázterminálokba öntik a pénzüket, akkor azt kockáztatják, hogy elveszítik ezt a tőkét, mert az emberek bemehetnek és tönkretehetik ezeket a létesítményeket.”

Azzal egyébként Lányi is egyetért, hogy a figyelemfelkeltésre szükség van, és hogy ezeknek az akár szabotázsakcióknak is megvan a jelentősége. „Hogyha a német zöldek nem láncolják oda magukat a vasúti sínekhez, amelyeken az atomerőműbe szállítják a fűtőelemet, akkor nem indul be az egyébként környezetileg vállalhatatlanul kockázatos atomerőművek elleni mozgalom. Hogyha a hasonló tiltakozó akciókkal nem hozzák rossz hírbe a kőolaj-kitermelést, ami, mint tudjuk, szárazföldön, óceánban, rengetegféleképpen szennyezi a környezetet (függetlenül az üvegházgázoktól), akkor nem kezdünk alternatív energiaforrásokon gondolkodni. Tehát kellenek a provokatív, figyelemfelkeltő akciók.”

• A SUV-ok jelentős mértékben károsítják a környezetet, a második legnagyobb szén-dioxid kibocsátó tényezők a világon.
• Ezáltal emberéleteket veszélyeztetnek közvetve, vagy közvetlenül.
• Kutatások szerint azok a balesetek, amelyekben terepjárók is érintettek, nagyobb arányban végződnek halállal.
• Más, pszichológiai kutatások szerint a SUV-ok tulajdonosai felelőtlenebbül vezetnek.
• A városi övezetekben használt terepjárók a felesleges fényűzés és luxus szimbólumai.
• A hibrid, vagy teljesen elektromos kiadások is szennyezik a környezetet, csak másképpen, veszélyesnek pedig szintén éppolyan veszélyesek.
• A tulajok pedig, mivel általában jó környéken laknak, kényelmesen eljutnak úticéljukhoz gyalog, kerékpárral, vagy tömegközlekedéssel.

A terepjárók szennyezésének mértéke valóban elképesztő. Ha a SUV tulajok egy ország lennének, a hatodik helyet foglalnák el a legnagyobb károsanyag kibocsátású országok listáján. Malm maga is részt vett hasonló akciókban, 2007-ben például Stockholm egyik jómódú kerületében parkoló terepjárókat vettek célba. Az akciót sikeresnek minősítették, hiszen a legnépszerűbb svéd terepjárómodell, a Volvo XC90 eladási számai az év második felében 27 százalékkal visszaestek. Hogy ez mennyiben köszönhető az Asfaltsdjungelns Indianer, azaz Aszfaltdzsungel Indiánjai nevű csoport tevékenységének, remek kérdés, mindenesetre saját mérésük alapján 1500 körüli SUV kerekét eresztették le egy év alatt, ami szerintük elrettentő erejű volt a potenciális terepjáró-vásárlók körében.

Hasonló, vagy legalább léptékében, természetében azonos kaliberű akciókról itthon egyelőre nem hallani, a Tyre Extinguishers radikalizmusát kevesen veszik át. A brit és svéd példához talán A járda a gyalogosoké nevű szervezet jár a legközelebb, akiknek októberi akciójáról a 444 is írt. A csapat Újlipótvárosban akciózott, a járdára szabálytalanul belógva parkoló autók szélvédőjére ragasztottak matricát, amelyen egy színező, és a következő szöveg szerepelt: „Nem sikerült a vonalon belül maradnod? Gyakorolj ezen a katicás színezőn, hátha belejössz! Legközelebb pedig, kérlek, ne lógj túl a fehér vonalon a parkolásnál.”

A csapatnak egyébként éppen Malm könyve adta meg a kezdőlökést az akciók megkezdéséhez. Az alapítók nem csak inspirálódtak a How to Blow Up a Pipeline-ból, de a kötet segített nekik kontextusba helyezni azt is, mit és hogyan érdemes tenni, meddig érdemes elmenni a kérdésben.

Arról, hogy ez politikai, városrendezési, vagy inkább környezetvédelmi törekvés, a szervezet egyik alapító aktivistáját kérdeztük. „Több civil szervezet működését is láttam korábban, és szinte kivétel nélkül problémának találtam a túl általánosan megfogalmazott célokat. Mind azt szeretnék, szeretnénk, hogy a városunk »élhető«, »zöld« és »fenntartható« legyen, de ezek a fogalmak sajnos elég elvontak, túl általánosak és mindenki számára kicsit más jelentést hordoznak. Ha megkérdezem az utca emberét, hogy neki mit jelent egy élhető utca, vagy egy élhető város, valószínűleg tízből tízszer más választ kapnék. A járdák visszaadása a gyalogosoknak viszont egy konkrét cél, mind ugyanazt értjük alatta” – válaszolta A járda a gyalogosoké kezdeményezés névtelenséget kérő aktivistája.

„A járda a gyalogosoké létrehozásakor két fontos szempontot tartottam szem előtt: egyrészről egy környezetvédelemért aktívan dolgozó csapatot szerettem volna felépíteni, másrészt viszont egy kézzel fogható, nagyon konkrét célt szerettem volna kijelölni magunknak. A tevékenységünknek tehát egyértelműen és tudatosan van környezetvédelmi aspektusa. A fő célkitűzésünknek, a közterületeink igazságosabb felosztásának is mérhető környezetvédelmi hatása van: a felszabaduló közterületeken megindulhat a város zöldítése, a parkolási rendszer felülvizsgálatával csökkenthető az autóforgalom, ezáltal a lég- és zajszennyezés is. A tevékenységünknek tehát elválaszthatatlan, szerves része a környezetvédelem.”

Habár a csoportban vannak nála radikálisabb és visszafogottabb tagok is, nincsenek általánosan elfogadott, vagy közösen vallott értékeik, belső szabályzatuk. Ahogy az aktivista fogalmaz: „A járda a gyalogosoké egy kevéssé formalizált csoport, egymáshoz inkább informálisan kapcsolódó városlakók közössége”.

A másik, Malm által stratégiai pacifistáknak nevezett csoport ennél belátóbb az író szerint. Ők is azt képviselik, mint a legtöbb ember, miszerint az erőszak alapvetően elítélendő, azonban azt is elismerik: amennyiben az túlmutat önmagán, és nem csak a pusztításról szól, nem csak megengedhető, de szükséges is. „Ha elfogadjuk, hogy a tulajdon rombolása erőszak, de mint ilyen, kevésbé súlyos, mint az emberek elleni erőszak, akkor ez önmagában sem el nem ítéli, sem el nem nézi a gyakorlatot” – írja Malm.

Ezen a ponton Malm és A járda a gyalogosoké mozgalom véleménye azonban eltér. Utóbbiak nemhogy nem tettek még csak minimális kárt sem az újlipótvárosi polgárok autóiban, de ráadásul direkt olyan matricákat használtak, amelyek aztán könnyen eltávolíthatóak a szélvédőről. „Az akció megtervezésénél tudatosan végigvettük a lehetőségeinket, és egyhangúlag utasítottuk el a matricázásnál radikálisabb, magántulajdon rongálásával járó módszereket. Úgy gondoljuk, hogy jelenleg a probléma láthatóvá tételére, annak köztudatban való megjelenítésére kell koncentrálnunk, mégpedig olyan módon, hogy a lehető legtöbb embert tudjunk az ügyünk mellé állítani.” – mesélte a csoport aktivistája. Az álláspontja felfogható egy Malmnak adott válaszként is, akárcsak Lányi véleménye az autók kerekeinek leeresztéséről.

„Annak nem látom túl sok értelmét, hogy azt mérlegeljük, hogy meddig mehetünk el a provokációban. Provokációra szükség van, figyelemkeltésre szükség van. Azonban amikor ez tulajdonképpen véletlenszerűen kiválasztott, ártatlan személyeknek az elemi érdekeit sérti, akkor ez visszássá válik, ezt lehetőleg kerülni kell. Attól még senkinek nem támadt kedve a biciklizéshez, hogy kilukasztották a kocsijának a kerekét. Ettől csak arra támadt kedve, hogy a zöldeket megutálja, és a következő választáson a legkevésbé zöld, jobboldali populista pártra adja le a szavazatát.” – véli a filozófus.

Velük ért egyet a Fridays For Future magyar szervezetének aktivistája, Somlói Kinga is. „Egyrészt a hazai közéletben, másrészt saját ismerőseink körében is tapasztaljuk, hogy a radikális akciók megosztóan hatnak a közvéleményre, még a zöldmozgalmon belül is. Egy-egy radikális, extrém akciónak az a célja, hogy az ökológiai válság témája, a helyzet súlyossága sok emberhez eljusson. Ezek az akciók tekinthetők egy végső, elkeseredett lépésnek a klímaaktivisták részéről, mivel egy tüntetés már nem üti meg az emberek ingerküszöbét. Ezek az akciók valóban sikeresek is abból a szempontból, hogy utána megnő a média érdeklődése a téma iránt, meghívják az aktivistákat beszélgetni tévé- vagy rádióműsorokba. Tapasztalatunk szerint azonban azoknak az erőszakmentes akcióknak nagyobb a társadalmi támogatottsága, amelyek egy direkt célcsoport, például egy bizonyos termelőtevékenységet végzők vagy olyan társadalmi osztályok ellen irányulnak, akiknek egyértelműen hatalmas a felelősségük az ökológiai és klímaválság kapcsán, például a magánrepülőgépekkel utazó szupergazdagok” – mesélt tapasztalatairól Somlói.

Hozzá hasonlóan vélekedik A járda a gyalogosoké aktivistája is. „Ahhoz, hogy el tudjuk érni a céljainkat, minél több támogatóra van szükségünk, nem pedig minél több ellenségre. Rongálással, erőszakkal, vagy egyéb, a garázdaság határán táncoló eszközzel ez aligha valósítható meg. Végső soron mi a rendszert kívánjuk megváltoztatni, nem az egyes egyéneket, magánszemélyeket szeretnénk célponttá tenni” – mondta. Malm érvelése forrásaink szerint tehát egy összetéveszthetetlenül nyugati álláspontot képvisel, amely azonban csak nagyon kis mértékben van fedésben azzal, ami Magyarországon, vagy tágabban értelmezve Kelet-Európában történik.

Itthon ugyanis a nyilvánosságban még nem az a kérdés, hogy hogyan buktassuk meg a hosszabb-rövidebb időn belül mindannyiunk életét tönkretevő, fosszilis energiahordozókat égető gazdasági gépezetet, hanem hogy hogyan tudatosítsuk az emberekben annak létezését. „A matricázással is arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy az önkormányzatok évtizedek óta halogatják a parkolási káosz megoldásának kérdését, pedig a parkolási rend átalakításával akár néhány hónapon belül is meg tudnák oldani a helyzetet, ha akarnák” – tette hozzá A járda a gyalogosoké aktivistája, rávilágítva ezzel arra is, hogy az egyes kezdeményezéseknek elsőként gyakran inkább lokális problémákkal kell megküzdeniük.

Lányi is hasonló állásponton van. „Mi van akkor, hogyha az emberiség nagyobb része nem úgy gondolkodik, mint Malm? Sőt, ne adj Isten, sehogy se gondolkodik, mert egyszerűen nincs tisztában ezekkel a tényekkel, vagy tisztában van a tényekkel, de egy hatalmas médiafelület sugározza felé a hamis magyarázatokat, hogy nincs semmi baj, csak a technológiánkat egy kicsit tovább kéne modernizálni. Vagy akik azt vélik, ez az egész, ez csupán egy ideológia, a klímaváltozást klímahisztinek nevezik. Az emberek többsége ezek miatt megnyugszik, hogy jaj, de jó, hát akkor nem kell semmit csinálni, ez már megint csak valamilyen hiszti a médiában. Tehát mi van akkor, hogyha a többség nem hajlandó alapvetően az életformáját megváltoztatni?”

Megkérdezettjeink szerint vannak tehát területek, ahol nem feltétlenül állja meg a helyét Malm elmélete, miszerint az erőszakos fellépés nem teszi ellenszenvessé a klímavédelmi kezdeményezéseket. „Én úgy gondolom, hogy magánszemélyek tulajdona ellen ennél radikálisabb fellépésre nincs szükség. A könyv hozzájárult ahhoz, hogy a matricázásokat elindítsuk, de a benne megfogalmazott állítás ránk is igaz: az ennél radikálisabb módszerekhez azért nem folyamodunk, mert a társadalmi megítélése nagyon rossz lenne, és nem segítene elérni a kitűzött célokat – sőt, lehet, hogy még rontana is a helyzeten.” – érvelt A járda a gyalogosoké aktivistája.

A csoport taktikája egyébként bejött, a nekünk nyilatkozó aktivista arról számolt be, hogy meglepően sok pozitív visszajelzést kaptak (ellentétben például a Tyre Extinguishersel, akik büszkén várják emailcímükre a halálos fenyegetéseket is). „A visszajelzéseken magam is meglepődtem: eleinte azt gondoltam, hogy ez jóval megosztóbb kérdés lesz, de a cikkek megjelenése után a kommenteket, beérkező emaileket és üzeneteket olvasva azt láttuk, hogy elképesztő túlsúlyban vannak a pozitív vélemények.” Az aktivistákkal szemben persze felmerült az önbíráskodás és a rongálás vádja is – jellemzően autós portálokon –, és míg az előbbit forrásunk jogi értelemben határozottan visszautasítja, az utóbbival ők maguk is hadilábon állnak, de igyekeztek minél kevesebb támadási felületet hagyni. „A rongálás kérdése nem 100 százalékos bizonyossággal eldönthető még számunkra sem – mi mindent megtettünk annak érdekében, hogy elkerüljük a jogszabályok megsértését. Ezért tesszük például a matricákat a szélvédőre, és nem a fényezett felületekre: nem tudjuk biztosan megmondani, hogy okozhat-e kárt egy autó fényezésében a matrica, vagy annak leszedése, ezért elvetettük azt a korábbi ötletet, hogy a matricákat a motorháztetőre helyezzük el.” Az aktivista így zárta válaszát: „A tevékenységünkre Karl Popper tolerancia-paradoxonát tartjuk mérvadónak: nem tolerálhatjuk az intoleráns viselkedést, így nem tűrhetjük szótlanul a járdákat szabálytalanul elfoglaló autósokat sem.”

A Fridays For Future tartja a kapcsolatot a környező országok szervezeteivel, rendszeresen szerveznek konferenciákat, stratégiai megbeszéléseket. Somlói szerint van rálátásuk az ő helyzetükre is. „Együttműködéseink alapján azt látjuk, hogy a zöldmozgalmak helyzete eléggé hasonló a kelet-közép-európai országokban. Ebben a régióban olyan történelmi-társadalmi determináltságok élnek, amelyek miatt kétségkívül nehezebb változást elérni, de így is lehetséges pozitív irányba formálni a közvéleményt, közbeszédet. A 2019-es önkormányzati választásoknak például központi témája lett a környezetvédelem, ami egyértelműen a klímamozgalmak és civil szervezetek erőfeszítéseinek köszönhető. Hasonló nagyon pozitív példa a részvételi demokrácia gyakorlatainak, intézményeinek a terjedése, amilyen például a közösségi gyűlés és a közösségi költségvetés, ami szintén nagyrészt a civil társadalom hatása. A jól működő demokrácia és a helyi közösségek önrendelkezése a fenntartható jövő egyik kulcsa.”

Az Oxfam nevű szervezet egyik 2015-ös, Malm által is idézett kutatásából az derül ki: az emberiség leggazdagabb 1 százalékának 175-ször akkora a karbonlábnyoma, mint a legszegényebb 10 százaléknak. Egy másik idézett kutatás a szuperjachtokat, azaz a 24 méternél hosszabb jachtokat vizsgálta. Ezek akkora hajók, hogy teljesen önálló kategóriát képviselnek, megvásárlásukat pusztán a népesség 0,0027 százaléka engedheti meg magának, egy ilyet még Mészáros Lőrinc is bérelni kényszerül, igaz a saját cégétől. Ilyen hajóból mindössze körülbelül 300 darab létezik, ezek azonban egy év alatt annyi szén-dioxidot bocsátanak ki, mint Burundi 10 milliós lakossága.

A másik nagy probléma természetesen a repülés, de itt is el lehet – és Malm szerint kell is – különíteni például az alsóbb társadalmi rétegek utazásait a szupergazdagok magángépes kirándulásaitól. 2018-ban az angolok 1 százaléka volt felelős a szigetországon kívüli repülőutak ötödéért, míg másik 48 százalékuk nem repült egyáltalán.

Malm érvelése szerint talán a legfontosabb különbség gazdagok és szegények között (maradva a hazai példánál) az, hogy bár Mészáros Lőrinc jachtja és a helytelen fűtési gyakorlatok egyaránt termelnek káros anyagokat, viszont míg Mészáros Lőrincnek nincs szüksége jachtra, addig bizonyos magyar falvakban az embereknek szó szerint azzal kell fűteniük, amijük van, különben megfagynak. Az író szerint tehát a környezetvédelemért folytatott harc egyben osztályharc is, hiszen egyértelműen a gazdagabb rétegeket kell megregulázni, logikus lépésnek tekinti tehát a SUV-ok működésképtelenné tételét is.

Globális szinten nehezen meghatározható azonban – és ezt Malm is beismeri – hol húzódik a határ szükség és luxus között. A világszerte megengedhető károsanyagkibocsátás mértékének eloszlatására szerinte talán egyfajta csúszka lenne a legmegfelelőbb. Ahogy Malm írja, a világ elmaradottabb, perifériás területeitől nehezen elvárható, hogy a növekedésükhöz, modernizációjukhoz, más földrészekhez való felzárkózásukhoz tett igyekezetük kárára visszafogják kibocsátásukat, addig a fejlettebb területeken élők nyugodtan visszavehetnek a pusztán egyre nagyobb kényelmet és luxust biztosító pazarlásukból. Ehhez azonban mindenekelőtt szükség volna arra, hogy az országok együttesen tűzzenek ki egyfajta életszínvonalbeli célt, a képzeletbeli csúszkát csak ez után lehetne létrehozni, és aztán tologatni.

A How to Blow Up a Pipeline-ban is idézett író, Roy Scranton például pontosan tudja, hogy azzal, hogy sokat repül, mindenhova autóval jár, és a világ másik végéről származó ételeket fogyaszt, milyen hatást gyakorol a bolygónkra. Csak éppen nem érdekli, mert ő is csak egy a sok közül, mit számít, ha egy a nyolc milliárdból búcsút int a kényelmet jelentő életkörülményeinek.

A cikkünkben is említett természeti katasztrófákat is ezek a környezetkárosító tevékenységeink váltják ki, a megakadályozásukra pedig, ha van is esélyünk, ez az esély igen csekély. Azt egyébként, hogy a bolygónk mennyire összetett módon működik, és hogy egy-egy apró meghibásodás milyen láncreakciókat képes beindítani, egy általunk is nemrég közölt írás példázza a legjobban. A közelmúltban, az Open Books kiadásában és Greta Thunberg szerkesztésében megjelent Klímakönyv című kötetben száznál is több szakértő osztja meg tudását a témában. A kötetben a Potsdami Klímahatás-kutató Intézet igazgatója, Johan Rockström így ír:

„Amikor 1,1 Celsius-fokos a globális felmelegedés, akkor az Északi-sark ennél kétszer-háromszor gyorsabban melegszik, ezzel gyorsítja a grönlandi jégpajzs (és az északi-sarki tengeri jég) elolvadását. Ez továbbhatva lassítja az atlanti-óceáni energiaforgalmat (az AMOC-áramlást), aminek hatásaként megváltozik a dél-amerikai monszun, ez pedig részben magyarázatot ad az egyre gyakoribbá váló amazóniai aszályokra. A szárazság növeli az erdőtüzek és ezzel hatalmas mennyiségű szén-dioxid hirtelen felszabadulásának veszélyét. A légkörbe jutó szén-dioxid pedig erősíti a felmelegedést. Ráadásul a hőt továbbító atlanti-óceáni szállítószalag lelassulása miatt még több meleg felszíni víz reked az Antarktisz körüli Déli-óceánban, így érthetővé válik a nyugat-antarktiszi jégpajzs gyorsuló olvadása.”

Azonban Malm ebben a kérdésben derűlátóbb. Az író egy emberi kínzóeszközt irányító kapcsolótáblához hasonlítja környezetvédelmi tevékenységeket, melyen ezer kapcsoló található. Ha egy kapcsoló sincs felkapcsolva, semmi nem történik, ha mind az ezret felkapcsoljuk, az alany irtózatos kínokat él át. Malm rávilágít: ebben az esetben minden egyes kapcsoló jelent valamit, nulla és ezer között pedig nagyon sok kapcsolható fel, vagy le, és logikusan kell lennie egy pontnak, ahol a fájdalom elviselhetetlenné válik az alany számára. A környezetvédelem helyzetére lefordítva tehát amíg az első, második, vagy harmadik nem megtett repülőút valóban nem sokat számít a nagy egészet nézve, addig a nem megtett repülőutak sokasága már igenis döntő erejű.

Lányinak erről a kérdésről is megvan a véleménye, és talán ez az első pont, ahol egyetért Malmal. „Két hatalmas alibit találtunk ki, hogy semmit ne kelljen tenni. Az egyik az, amikor azt mondják, hogy ez az egész egy klímahiszti. Kétségbe vonják az egyébként nyilvánvaló tényeket, az ökoszisztéma pusztulásának tényeit. A másik pedig, amikor azt mondják, hogy már annyira pusztul minden, hogy most már aztán semmit nem lehet csinálni. Közös vonása a kettőnek, hogy akár azt mondom, hogy már késő, akár azt mondom, hogy klímahiszti, mind a kettő felment az alól, hogy bármit is tenni kelljen. Persze azok a fajok, amik már kihaltak, azokat nem tudjuk feltámasztani és az is tény, hogy vannak olyan visszafordíthatatlan változások, amelyek már most is durván beszűkítették a földi élet lehetőségeit, különösen az utánunk jövők számára. De menjünk ki a Bakonyba vagy a Bükkbe, vagy fürödjünk meg ebben a tulajdonképpen már alapvetően elszennyezett Dunában, nyissuk ki a vízcsapot, amelyből itt Budapesten természetes parti szűrésű kutaknak a vize folyik, és még mindig aránylag egészséges és sokkal jobb, mint a legtöbb világvárosnak a vize a Földön, és akkor azt látjuk, hogy ezek a természeti rendszerek valami hihetetlen ellenálló képességgel, hihetetlen rugalmassággal rendelkeznek, tehát két kézzel pusztítjuk őket, és még mindig meglepően reziliensek. Ezernyi tennivalónk és ezernyi lehetőségünk van, ezen érdemes elmélkedni, nem pedig azon, hogy késő van már, vagy nincsen késő. Messze nem késő.”

A filozófus azt is felveti – összhangban a lokalizmus gondolatiságával – hogy nem érdemes túl nagyban gondolkodni, hiszen a Föld mérete szinte felfoghatatlan, de egy országot, vagy egy várost már sokkal könnyebb elképzelnünk. „Hogyha én konkrétan nem eresztettem bele a veszélyes, mérgező anyagokat a lefolyóba, akkor az nincs benne, annyival is beljebb vagyunk. De természetesen ez önmagában nem elég, a technológiai, gazdasági, politikai rendszereket kell megváltoztatni. Ma az embernek kötelessége politizálni, nem véletlen, hogy az egész társadalmi berendezkedésünk arra szocializál, hogy ne politizálj, hogy a politika piszkos, undorító, korrupt, tartsd tőle távol magad, a problémák átláthatatlanok, úgyis mindenki hazudik, te nem tudod eldönteni, hogy mi az igazság, hát nincs is rá időd, meg nincsenek információd sem, úgyhogy te ne politizálj, bízd az okosakra, majd csinálnak valamit, ha meg nem csinálnak, akkor sem történik semmi. Ezt kéne kinőni, ez még többet ér, mint hogyha szelektíven gyűjtjük a hulladékot.”

Lányi úgy véli, „tulajdonképpen a tömegek jól látják, hogy egy olyan nagy változásra szólítják fel őket ezek az okvetetlenkedő zöldek, amit az utolsó pillanatig igyekeznek elkerülni. Márpedig azt tudjuk, hogy ha valaki az utolsó pillanatig el akarja kerülni a terápiát, az valószínűleg belehal a betegségbe. Túlélni azok szokták a (gyógyítható) betegségeket, akik időben elkezdik a terápiát. Azonban ebben az esetben az orvosnak először valahogy meg kéne kedveltetni a gyógyszert a beteggel, hogy bevegye, és ebből a szempontból ezek az ökoterrorista gesztusok nem növelik az ügy népszerűségét.”

Lányi szerint más megközelítés szükséges. „Azt kéne elérni, hogy az emberek szeressék és jónak, vonzónak lássák azt az alternatívát, amit a zöldek kínálnak. Tehát pont nem a negatív oldaláról kellene megközelíteni, hogy ha nem változtatsz, akkor rád robbantom a gázvezetéket. És hát mindenekelőtt (ezt kerülgetjük a leginkább) az emberiség létszámát gyorsan, néhány nemzedék alatt gyökeresen lecsökkenteni, mert az a legnagyobb hazugság, hogy a Föld el tud viselni 8 milliárd embert. Ezt hadd említsem meg, ez egy nagyon vonzó zöld jelszó szokott lenni, szintén Gandhira hivatkozva, aki azt mondta, hogy a föld elég gazdag ahhoz, hogy minden embert eltartson, csak az emberi kapzsiságot nem képes eltartani. Ez ma már nem igaz. Amikor Gandhi ezt mondta, akkor a Földön 2,5 milliárd ember élt. Most 8 milliárdan vagyunk. Erre Gandhi álmában, rémálmában sem gondolt. Ilyen egyszerű.”

A Fridays For Future is hasonló változás elérésére törekszik. „A politikai változás elérésének útja szerintünk a társadalmi szemléletváltáson keresztül vezet. A Fridays for Future-nek az a célja, hogy az emberek, a társadalom értékrendjében prioritás legyen az ökológiai- és klímaválság megoldására való törekvés. Amennyiben az emberekben van erre igény, olyan politikusokat választanak önmaguk képviselésére, akiknek hasonló értékek a fontosak. A helyi közösségek újraépítése szintén nagyon fontos ahhoz, hogy az emberek igényei, érdekei érvényesüljenek a politikában.” Lányi szerint ezek az alulról szerveződő kezdeményezések szépen lassan, kis mértékben hazánkban is megjelentek. Egyre több alternatív, másként gazdálkodást és életformaváltást promótáló, életformakísérleteket végző közösség jön létre, ezek ráadásul leginkább a fiatalok körében népszerűek.

„Ahányszor az emberek a saját konkrét helyi érdekeik sérelmét látják a vízbázisok elhasználásában, a levegő szennyezésében, a zajszennyezésben, mint ahogy most például az akkumulátorgyárakkal kapcsolatos példák esetében tapasztalhatunk, olyankor megmozdulnak. És csak tessék figyelni, milyen felkészülten és alaposan érvelnek a saját életminőségük, a természeti létforrások védelmében, és esetleg az adott ipari beruházás vagy ingatlanfejlesztő szándéknak a célszerűtlensége mellett. Nem tőlünk, akadémikusoktól kell megtanulni az embereknek a tutit, mert amikor bajba kerülnek, kiderül, hogy ezek a tudások már jelen vannak a társadalomban. Ennek a megszervezése, a tudásbázis kiszélesítése, és ezeknek a mozgalmaknak valamilyen hálózati együttműködése vezethet el ahhoz az elkerülhetetlen lépéshez, hogy ez mintegy politikai mozgalom jelenjen meg, hiszen már ma is az. Aztán pedig, ahhoz, hogy ez a politikai mozgalom, elég népszerű legyen ahhoz, hogy a mostaninál sokkal erőteljesebben tudjon beleszólni a törvényhozásba, és egyáltalán a jövő megformálásába.” Lányi szerint a tapasztalatszerzés, a mozgalmi élmény, a közösségi cselekvés, és a természetben szerzett élmények mind-mind sokkal fontosabbak, mint amit az iskolákban, egyetemeken tanítanak.

A Fridays For Future-nek ráadásul már kész programjai is vannak a Lányi által felvetettekre. „A társadalmi szemléletváltásra konkrét eszközünk például a Klímaturné nevű projektünk, amelynek során középiskolákban tartunk interaktív órákat a fenntarthatóság környezeti, természeti, társadalmi és gazdasági aspektusairól. Ezt a projektet azért hoztuk létre, mert úgy látjuk, a közoktatásban a környezeti válságról való tanulás szinte egyáltalán nem kap szerepet, ám a problémának ettől még sajnos ugyanakkora hatása van mindannyiunk életére. Szervezünk továbbá edukációs eseményeket, úgynevezett szabadegyetemeket magunknak és másoknak, amelyeken minket is érintő, fontos témákat járunk körbe szakértők segítségével” – mesélt tevékenységükről Somlói Kinga.

Lányi szerint alternatívát kellene kínálni az embereknek, és ha a provokáció egyre radikálisabb, azzal a felkínált alternatíváknak is lépést kell tartaniuk. „Merjél már elképzelni magadnak, hülye emberiség egy szebb életet! Annyira jól érzed magad a technológiai civilizáció kiszolgáltatott áldozataként? Annyira fasza dolog a fogyasztás mókuskerekében pörögni? El se tudsz képzelni szebb életet? Mert ha igen, akkor meg ne szarjál be tőle, hogy esetleg bizonyos természeti anyag- és energiaforrásokat sokkal visszafogottabban kellene használnod!”