Sanyinak csak ez a története van, ő ezt tudja bedobni a közösbe

• A KIX című dokumentumfilm alkotópárosa nyolcéves korától tizenkét éven át követte Sanyit egy kamerával. A fiú egy 28 négyzetméteres ferencvárosi lakásban nőtt fel öt másik családtagjával, és míg az anyuka több műszakban dolgozott, apuka pedig sokszor egyben sem, Sanyi a haverjaival felfedezte a város dzsungelét.
• Az akkor tizenöt éves Sanyi két társával körömlakklemosóval lelocsolt és felgyújtott a Ráday utcában egy matracot, a tűz átterjedt az épületre, aminek halálos következménye lett. Az ügyükben nemrég hozott ítéletet első fokon a bíróság.
• A filmet rendező Mikulán Dáviddal és Révész Bálinttal arról beszélgettünk, hogyan vezethet pillangóeffektusok sora egy ilyen esethez; még a budapesti lakások ajtajai mögött is mennyire láthatatlan a szegénység; és összességében mit tanultak a jelenleg 21 éves Sanyi történetéből?

Egy budapesti kis srác gördeszkázik az utcákon a haverjaival, villamoson utazik, fára mászik, játszik a kishúgával. Igazán vészes dolgok sokáig nem történnek, a KIX mégis végig fenntartja azt a feszültséget, hogy bármelyik pillanatban megeshet valami rémes. Ezt a feszültséget a forgatások alatt ti is érzékeltétek?

Mikulán Dávid: Attól én sosem féltem, hogy a srácok leesnek valahonnan és összetörik magukat, mert elég ügyesek voltak, és ha együtt lógtunk, azért próbáltunk vigyázni rájuk. Az sokkal félelmetesebb volt, amikor Sanyi bekopogott hozzám azzal, hogy most nem megy iskolába. Mi, a szülei és pár pedagógus valamilyen formában sokszor ott voltunk körülötte. És bíztunk is Sanyiban, és bízunk benne most is.

Révész Bálint: Egy időszak volt, amikor azt éreztem, hogy a kamaszos szárnypróbálgatásai már nem annyira kóserek. Ezt próbáltuk is jelezni a helyi szociális szolgálatnak, hogy hívjanak össze egy esetmenedzsmentet, de ez nem valósult meg. Ez decemberben volt, januárban történt a baleset.

M. D.: Pillangóeffektusok sora vezetett el odáig. Mikor Sanyi gyámügyi kiemelés alatt állt, és tényleg nem nagyon lehetett vele mit kezdeni, berendezett a pincéjükben egy saját kis konditermet. Azt gondoltunk, itt majd lenyugszik, otthonra talál. Ezeknek a gyerekeknek nem volt gyerekszobájuk, ezért is lógtak annyit az utcán, ahol a focipályán vagy deszkázás közben megtalálták a saját köreiket. Míg Sanyi elvolt a konditermében, jóval kevesebb baj volt vele, lefoglalta magát, lettek céljai, motivációi. Aztán kirakták onnan, mert a társasház nem nézte jó szemmel a pincében a konditermet.

Nemrég született meg az ítélet első fokon az ügyükben, másodrendű vádlottként Sanyit a bíróság garázdaság miatt közérdekű munkára ítélte, a döntés viszont nem jogerős, mert az ügyészség letöltendőt kért rájuk. Sanyi számol a börtönnel?

R. B.: Abszolút, erre készül, az elmúlt öt évében ebben élte a mindennapjait.

M. D.: Szerintem fontos itt hangsúlyozni, hogy ez a baleset egy nagyon szerencsétlen véletlen következménye, ami azzal indult, hogy három 15-16 éves kamasz körömlakklemosóval tüzeskedett. Ami végül történt, azt nekem is sok idő volt feldolgozni, és megérteni, hogy itt senki nem akart semmi rosszat tenni. És bármennyire is szeretné, Sanyi már nem fogja tudni annak az embernek az életét visszaadni, vagy a kollégium teljes kárát megtéríteni. Mi ezzel a filmmel azt vállaltuk, hogy az ő történetén keresztül megpróbálunk elindítani valamifajta diskurzust. Sanyinak csak ez a története van, ő ezt tudja bedobni a közösbe.

Dávid is éppen 21 éves volt, amikor először találkozott Sanyival és filmezni kezdte. Ezután melyik volt az a pont, amikor eldőlt, hogy ebből egy hosszú távú projekt lesz?

M. D.: Eleinte nem volt különösebb tétje az egésznek. A srácok bírták, hogy filmezzük őket, a kamera egy játék volt nekik és a családot sem zavarta. Ez egy kollektív munka volt, sok barátom csatlakozott bébiszittelni Sanyiékat, miközben betekintést kaptunk a gyerekek világába, ők pedig a miénkbe. Önkéntesen, önerőből foglalkoztunk velük évekig Gutema Dáviddal, aki szintén nagyon fontos alkotója a KIX-nek, és már az első közös lógásainkról készített videók nagyon jól sikerültek, ebből csináltam a diplomamunkámat is a Képzőművészeti Egyetemen. Aztán felmerült, hogy legyen ebből egy nagyobb film, de ezen a ponton elakadtam, ekkor keresett meg Bálint, aki azt mondta, szerinte folytassuk a forgatást, és csináljunk ebből egy egész estés dokumentumfilmet.

R. B.: Ekkor én már túl voltam a Nagyi Projekten, volt valamennyi magabiztosságom egy ilyen típusú munkában, és tudtam adni egy extra motivációt Dávidnak is azzal, hogy már nem egyedül kellett a vállán cipelnie ezt az egészet. De azt nem sejtettük, hogy ezután még hét évig fogunk dolgozni a filmen.

M. D.: Tizenkét év hosszú idő, de tegyük hozzá, hogy Sanyiék ott laktak a szomszédunkban, így valójában sokszor csak annyi történt, hogy meglátogattam a barátaimat, kezemben egy kamerával. Az igazán komoly munka az volt, hogy a filmet be is fejezzük.

Összesen hány órányi anyag gyűlt össze?

M. D.: Pontosan nem tudom, de több száz óra, 140 forgatott nap alatt.

Hogyan lehet ilyen mennyiségű nyersanyagot másfél órában megvágni?

M. D.: Nagyon sokféleképpen el lehetett volna mesélni ezt a történetet. Az évek alatt egy csomó fontos társadalmi kérdéssel szembesültünk, és sokat rágódtunk azon, mikben merüljünk el. Aztán a vágók azt mondták, a világ összes problémáját nem fogjuk tudni egy másfél órás filmben megmutatni. Emiatt végül Sanyin maradt a fókuszunk.

Dokumentumfilmesként láthatóan bevonódtatok a történetbe. Meg sem próbáltátok tartani a kívülállóságot?

R. B.: Mi határozottan nem azt a klasszikus dokumentumfilmes iskolát követjük, ami szerint a készítőknek szigorúan kívül kell állniuk a történéseken: Dáviddal egy radikálisabb participatív módszert követtünk, amihez az is hozzátartozott, hogy a hőseink nemcsak az alanyaink voltak, hanem a barátaink is. Márpedig egy tízéves baráti kapcsolatban az ember megmondja a másiknak, ha bunkó volt. Ezért a filmben sem dugtuk el ezeket a jeleneteket, és ez a bevonódás lett a film egyik szervezőelve is, hogy hogyan lehet a saját felelősségünkön keresztül a kollektív felelősségről beszélni.

M. D.: Van az a sztereotípia, hogy a kamera jelenléte káros, mert megzavarja a szereplőket, és ez sokszor tényleg így van, itt mégis azt éreztem, hogy amikor kameráztunk, sokkal fókuszáltabban figyeltünk egymásra. Eleinte persze kérdés volt, hogy nem zavarjuk-e őket, de onnantól, hogy beléptünk az ajtajukon, mindig egy meleg, szerető család fogadott minket. Móni, az anyuka utána is többször azt mondta, hogy ha ki akarna dobni minket, már rég megtette volna. Csak néha fordult elő, hogy a jelenlétünket terhesnek éreztük, vagy túlságosan bensőséges volt a beszélgetésünk Sanyival, és ilyenkor inkább nem filmeztünk.

Közismert, hogy Magyarországon lényegében zéró a társadalmi mobilitás, a kiemelkedéstörténetekben pedig általában mindig van egy hasonló tényező: egy szerencsés találkozás egy motiváló tanárral vagy mentorral. Ti ilyen szereplők voltatok Sanyi életében?

M. D.: Amikor meg kellett oldani egy szituációt, sokszor bevettek minket is a családi kupaktanácsba. Vagy amikor a gyámügy azt mondta, hogy Sanyikát csak akkor nem viszik intézetbe, ha felújítják a lakást, akkor mi is beálltunk segíteni. Ez nagy mérföldkő volt Sanyi életében is, ez volt az első igazi sikerélménye: 14 évesen ő is fogta az ütvefúrót, amivel szétvertük, majd újracsempéztük a lakást. A pedagógusok vagy családsegítők kezénél a miénk sokkal messzebbre tudott nyúlni.

Az iskolával és a gyámüggyel szemben amúgy is eléggé bizalmatlan volt a család, mi viszont gyakran ott vacsoráztunk náluk éveken át, nekünk megnyíltak. A gyerekvédelem ezzel szemben szívesebben helyezett mindig valamilyen büntetést kilátásba. Persze tudom, hogy a segítő szakmák nagyon túlterheltek, az én családomban is vannak pedagógusok, anyukám is féltett ettől a sztoritól, mert sok hasonló sorsú gyereket látott, és hogy hova vezettek ezek a történetek.

R. B.: Azt nem tudhatjuk, hogy nélkülünk mennyivel alakult volna másképpen Sanyi sorsa, de az biztos, hogy mostanra

túlteljesítette az otthoni miliőt: rendesen melózik melegburkolóként, megkérte a barátnője kezét, rendezett körülmények között él.

Nem tudom, hogy ugyanitt tartana-e, ha mi nem vagyunk, de az tény, hogy tőlünk újfajta perspektívát és visszajelzéseket kapott. És azt, hogy mindig ott voltunk neki. Szerintem minden más mellékes ehhez képest, én azt tanultam meg ebből a sztoriból.

M. D.: Közben talált magának egy társat, Ramit, akivel erős szövetséget alkotnak. Ő kicsit megörökölte a mi szerepünket is. Egyszer egy szocmunkás mondta nekem, hogy az a siker, amikor rád már nincs szükség. Nagyon jó látni, hogy Sanyi jó kezekben van.

Az elmúlt években a középosztály egyre többet kezdett beszélni a leszakadó rétegekről, a vidéken, mélyszegénységben élőkről…

R. B.: A szegénységnek nincs színe, és nem csak vidéki zsákfalvakban található meg, a belvárosban ugyanúgy jelen van. Az ország több mint fele él városban, sokan hasonló körülmények között.

M. D.: Budapesten sem látunk be az ajtók mögé, hogy ott milyen életek vannak, és milyen alapvető problémákkal küzdenek.

Hogy a 4–6-oson a srác, akinek Bluetooth-fülhallgató van a fülében, egyébként egy napja nem evett, mert éppen nincs pénze kajára.

Ha végigsétálunk az utcán, megvan az az élményünk, hogy sok kiszolgáltatott ember van körülöttünk, de rengeteg élettörténetet így sem látunk. Sanyiék helyzete is magánügy, de az, hogy hat ember lakik egy szobában 28 négyzetméteren, és nincs meleg víz a lakásban, valahol közügy is. Mert ezt nem lenne szabad hagyni. Még a börtönben is van egy emberre jutó négyzetméterkvóta.

R. B.: Azt akartuk, hogy ez a film túlmutasson a szegénységábrázoláson. Úgy gondoltuk, ezt úgy tudjuk elérni, ha annyira közel megyünk a szereplőkhöz, hogy a környezetük szinte csak homályos háttérelem marad. Szerintem ezt sikerült megfelelő méltósággal és tisztelettel tennünk, és ebben a közelségben a nézőknek is átjön majd az a hihetetlen szeretet és összetartó energia, ami jellemzi ezeket az embereket, és ezáltal mások is empátiával tudják szemlélni őket.

A KIX elején elhangzik az egész filmet keretbe helyező „sors vagy akarat?” kérdés, amire egy hajléktalan válaszol. A társadalom véleményét jól ismerjük a témában: a hajléktalan csakis magára vethet. Sanyi a filmben ha reflektál is a saját helyzetére, legfeljebb a családi körülményeit okolja kicsit, nagyobb rendszerek felelőssége nem merül fel benne. Beszélgettetek vele ezekről a kérdésekről?

R. B.: Amikor a kormány bevezette a hajléktalantörvényt, többször is beszélgettünk vele a témáról, és neki is ugyanez jött le, mi pedig próbáltuk neki elmagyarázni, hogy ez ennél kicsit bonyolultabb. Azt gondolom, hogy ez a törvény azon kevés jogszabályok egyike volt, ami ténylegesen hatott a társadalom szemléletére, és sokat rontott a hajléktalanság megítélésén.

M. D.: Miközben nagyon sok ember nagyjából egy megfázás közelségre van a hajléktalanságtól. Hónapról hónapra él, majd egyszer lebetegszik, kirúgják, és bumm. De Sanyi és a haverjai nem nagyon olvasnak híreket, inkább tiktokoznak, aztán valami lecsapódik a világ folyásából, valami nem. Egyszer mutatott egy jó tracket, Siófok a címe, ebben van egy sor: „rossz úton járok, de jó irányba haladok”. Náluk az ilyen mindennapi filozófiák mennek. [A sor a Teswér Hajszolom a szerencsémet c. dalában szerepel – a szerk.]

R. B.: Az önreflexió meg a helyzetéről való gondolkodás valamennyire akkor jelent meg Sanyinál, amikor összejött a barátnőjével, Ramival. Onnantól külső szemmel kezdte látni a családját. De Sanyi nem a szavak embere, az érzéseit sem nagyon önti szavakba, ezzel mi is sokat is szenvedtünk, hogyan tudjuk a belső világát megmutatni.

A film egyik legerősebb jelenete, amikor a bejátszott híradórészletben a magyar miniszterelnök személyesen is megszemléli a kiégett kollégiumot. Ebben a pillanatban keresztezi egymást ez a két ember, de Orbán Viktor már csak akkor találkozik Sanyival áttételesen, mikor már megtörtént a baj. Ami elég szimbolikus.

M. D.: Tény, hogy rajtunk kívül nem sokakat érdekelt, hogy mi van ezzel a fiúval, amíg a baleset meg nem történt. Ez erről is szól.

R. B.: A politika csak három-négy alkalommal bukkan fel a filmben, mert azt éreztük, hogy ennél több túl direkt lenne, és az megint a közös felelősségről terelné el a figyelmet. Ennél a jelenetnél inkább az volt a célunk, hogy egy pillanatra kizoomoljunk a srácról, akit eddig két milliméter távolságból néztünk, és egy nagyobb társadalmi távlatból, a politika és a jog szűrőin keresztül figyeljük.

Sanyi látta a filmet?

R. B.: Nem nagyon akarta, de végül megnézte. Azt mondta, az eleje vicces volt, a vége meg szomorú. Biztos, hogy meghatározó élmény volt neki.

Képzeld el, hogy végignézed a legcikibb sztorijaidat a tinikorodból. Ehhez jött még a baleset, és ezt így, együtt kellett feldolgoznia.

Alapvetően szégyenérzet volt benne szerintem, a film bemutatásában nem is szeretne részt venni. Aztán idővel, ahogy az ügy is elrendeződik, kikerül a feje fölül a guillotine, és a film kapcsán is pozitív élményeket szerez, talán máshogy látja majd.

M. D.: Sanyi felnőtt lett, és olyan most nekünk, mint egy távoli rokon, nem nyaggatjuk, hanem hagyjuk, hogy élje a saját életét, nem erőltetünk semmit.

Pedig jó lett volna, ha néha ott van velünk, mert nagyon sokan szerették volna megölelgetni Sanyikát a vetítések után.

Sajnálom, hogy kimarad ebből, de totálisan megértem. Én egy ideje Koppenhágában élek, ott volt a film bemutatója is, és bár egy jóléti állam, mégis nagyon értették az egészet, azt gondolom, ez egy univerzális történet. Azóta a filmet több mint 20 országban vetítették és ugyanúgy sírtak és nevettek rajta Ázsiában, mint Amerikában.

R. B.: Szerintem valahogyan kapni fog ebből a szeretetből. És az ellenkezőjéből is, de azt is kibekkeljük valahogy. Szóval ez egy tesztidőszak, hogyan csapódik le a sztorija az emberekben.

A KIX volt a Verzió dokumentumfilm-fesztivál nyitófilmje, november 21-től a mozikban is látható.