Tóth Orsolya: Ha elvállalom a szerepet, tudom, hogy szálka állhat a hátamba, fájni fog a térdem és sáros leszek

• A kétezres évek egyik legfoglalkoztatottabb magyar színésznője, Mundruczó Kornél rendezéseinek egyik meghatározó szereplője volt. Az elmúlt években lényegében eltűnt a nyilvánosság elől, majd idén Hajdu Szabolcs két filmjében, a Kálmán-napban és az Egy százalék indiánban is láthattuk.
• Tóth Orsolya az interjúnkban arról beszélt, próbálta-e a filmekben eljátszani Török-Illyés Orsolyát; miért érezte magát borzalmasan a Színművészetin; miért gondolja úgy, hogy a művészet dolga, hogy az erőszak valóságát is felmutassa; mondott-e valaha nemet Mundruczó Kornél rendezői kérésére; miért tartja hasznosnak, mégis túl türelmetlennek a Metoo-mozgalmat, és az élete egy sötétebb oldaláról hogyan került át egy sokkal naposabbra.

A magyar nézők emlékezetében egy fiúsan rövid hajú lányként élsz, most pedig egy negyvenes, háromgyerekes nőt látunk. Mennyire volt radikális ez az átmenet benned?

És még hosszú hajam is volt közben, a fodrászhoz járást a Covid-lezárások idején engedtem el. Egyébként én sosem gondoltam magamra fiús lányként, ez a kép inkább az alkatomból adódott. A gyerekek születésével viszont tényleg sok hangsúly máshová került bennem, és az anyaság hozott be új minőségeket, akár a nőiesség nagyobb megélését is.

Hogyan teltek az elmúlt éveid?

Mondhatnám, hogy csodásan: terelgettem az egyre bővülő családomat, pelenkáztam, etettem, óvodába vittem a gyerekeimet. Nyolc-, négy- és kétévesek, szóval elvagyunk. De azért voltak benne embert próbáló részek, legfőképp a Covid alatt, amikor keményen kellett tartanunk egymásnak a hátunkat, és hinni, hogy vége lesz.

Ha Hajdu Szabolcs nem hív fel, egyáltalán nem lett volna színészi munkád közben?

Nem tudom, hogy akkor mi lett volna. Biztosan beesett volna egy meló, vagy egy ponton én hívok fel valakit, bár nem vagyok az a hívogatós fajta. Egyetlen castingon jártam, amikor itt forgatták a Baptiste című BBC-sorozatot. Korábban soha nem voltam angol nyelvű castingon, féltem is tőle. Végül megpróbáltam, és meg is kaptam az egyik fontos szerepet benne – csakhogy vicces módon épp aznap derült ki, hogy terhes vagyok a fiammal. Szóval szépen megköszöntem és visszaadtam. De hálás vagyok az élményért.

Nem is hiányoztak a forgatások?

Néha, ilyenkor mondtam a férjemnek, hogy nagyon kamerahiányom van, ő meg jót röhögött rajtam általában. De ez egy döntés volt a részemről, régóta szerettem volna gyereket, sőt gyerekeket, ezért nem lemondásként vagy áldozatként gondolok erre: bekalkuláltam, hogy miattuk jóval kevesebb színészi munkám lesz.

Hajdu Szabolcs Török-Illyés Orsolyára írta a trilógiája női főszerepeit. Amikor Orsolya kiszállt, és rád bízta a Kálmán-nap Olgájának szerepét, mi volt a feladatod: hogy az ő igazságát játszd el, vagy hogy megtaláld benne a tiédet?

Semmilyen erre vonatkozó itinert nem kaptam Szabolcstól, és azt gondolom, hogy elég pontosak a szövegkönyvei: egyszerűen végig kellett mennem a sorvezetőin. Nem tudnék és nem is akarnék Török-Illyés Orsolya lenni, és ha ilyesmivel próbálkoztam volna, valószínűleg Szabolcs lett volna az első, aki rákoppint a fejemre. Nagyon hálás vagyok neki azért, hogy belém látta ezeket a szerepeket, és hogy nem olyan karakterekkel folytattam, amikkel a pályámat abbahagytam, hanem

belém látta azt, hogy igenis tudok az áldozatszerepeken túli karaktereket is játszani, megmutatni egy negyven pluszos nő hétköznapi problémáit.

És bár én nem vagyok hasonló helyzetben, mint a főszereplő pár – szoktam is mondani, hogy katasztrófaturistáskodom ezekben, hasonló kapcsolati problémákkal viszont bárhol találkozhat az ember.

Pont a katasztrófaturista szót használta Török-Illyés Orsolya is a vele készült interjúnkban, és arról beszélt, hogy nem tudott már egészséges távolságot tartani az általa játszott karakterektől, ami estéről estére nagyon megterhelő volt neki. Ebben a nehéz magánéleti helyzetben milyen volt a színpadi partnerüknek lenni? Mit lehetett tenni?

Semmit. Kettészakadsz. A mi generációnknak ők tényleg egy álompár voltak, én is azt gondoltam, hogy a büdös életben nem fognak elválni egymástól, és ennek a folyamatnak a végét látni közelről szívfacsaró volt.

Te is rajta vagy a híres „sosem akartam színész lenni”-listán, de esetedben ez tényleg hitelesen hangzik: sosem voltál színházi társulati tag, és sokan talán máig azt hiszik, hogy a Színművészetit sem végezted el.

Elvégeztem. De nem mondanám, hogy szokványos a pályaívem, és én magam sem törekedtem arra, hogy az legyen. Pedig szeretem a szakmámat, de viszonylag hamar rájöttem, hogy nem vagyok egyáltalán technikás színész, és csak akkor tudok valamit megcsinálni, ha teljesen mögé tudok állni. Lehet, hogy ha nem rendeztem volna ki magam Benedek tanár úr vizsgájából, most sokkal ügyesebb lennék, de sajnos ezekre mindig utólag jön rá az ember. Valószínűleg minden kudarcom ellenére sokat tanulhattam volna belőle.

Nem találtad a helyed a Színművészetin?

Borzalmasan éreztem magam a főiskolán. Tizennyolc évesen kerültem be, egy olyan debreceni drámatagozatos iskolából, ahol nagyon jó volt az osztályközösség. A főiskolán ezzel szemben azt éreztem, helyezkednem kéne, elindult a versengés, és nem mindig tudtam eldönteni, mikor egyenes valaki és mikor kell mögé gondolni annak, amit mondanak. Teljesen elbizonytalanított magamban, és abban is, hogy akarom-e én ezt. Végül úgy döntöttem, igen, de szeretem ebben is a saját utamat járni.

A Kálmán-nap egyik jelenetében Olga és Kálmán a gyereknevelés egyik alapkérdéséről vitáznak. Olgaként azt mondod, hogy szerinted senki ne szenvedjen se gyerek-, se felnőttkorában, inkább ne legyen akkor belőle balett-táncos meg zongorista, legyen egyszerű, hétköznapi ember. Mire Kálmán (Hajdu Szabolcs) rávágja, hogy „akkor meg amiatt fog szenvedni, ilyen az élet, sajnos”. Hozzád melyik álláspont áll közelebb?

Színészként Kálmán, anyaként Olga véleményét osztom. Legalábbis azt hiszem, én nem tudnék komplexen a szerepeimre nézni, ha nem éltem volna meg bizonyos dolgokat. Az, hogy ezekből színészként mit nagyítok fel magamban, már rajtam múlik; egy rossz érzést is fel lehet nagyítani egészen a borzalomig. Csak meg kell keresni magamban az érzés keletkezését.

Ez igaz volt a Mundruczó Kornéllal közös munkákra is?

Nekem ezek a munkák nem úgy voltak megterhelők, mint azt sokan gondolják. Pontosabban minden nehézségük és keménységük ellenére nagyon sokat tanultam általuk magamról, és segítettek bizonyos dolgok feldolgozásban is. Ha mindent mérlegre teszek, nekem ezeket még mindig megérte csinálni.

Még ha ez így is van, hogyan lehet biztonságosan, a határokat nem átlépve meztelenül egy kutyaketrecbe zárni egy színészt, ahogy veled tették a Szégyencímű előadásban?

Egyrészt ezek mindig egyezményen alapultak, és nem az történt, hogy akkor most irány a kutyaketrec. Hanem ötleteltünk, és azt mondtuk, hogy legyen ez, mert hiteles. Másrészt ha eldöntöttem, hogy csináljuk, akkor mondtam, hogy csináljuk: vettem egy mély levegőt, és fejest ugrottam a jelenetbe. Utána nagyon sokat forgattam át ezekből az életembe, bátrabb lettem – vagy másképp gyáva. Nem azért, mert megcsináltam ezeket a jeleneteket, hanem mert olyan gondolatokkal erősítettem magamat előtte-utána-közben, és olyan dolgokon rágtam át magam általuk, amik, úgy érzem, erősebbé is tettek.

Amikor az elmúlt néhány évben felélénkült a vita arról, a művészet nevében mit lehet megtenni emberekkel, honnantól számít valami a testi integritás, vagy a méltóság megsértésének, nem is kezdtél másképp ránézni a Mundruczóval közös munkáitokra?

Nem. Egyrészt azért nem, mert ezeket a munkákat már megcsináltam, visszafelé már nem fogok mást gondolni róluk, mint amit annak idején. Másrészt azt gondolom, hogy igenis fontos dolgokról beszélnek. Attól, hogy elrejtjük az erőszakot, vagy nem beszélünk róla, az erőszak még létezik, a művészetnek pedig az is dolga, hogy felmutassa a valóságukat. Amikor a POSZT-on a Szégyen című előadást játszottuk, a hosszú erőszakjelenetben a partnereim kirántották a könyökömet, és másnap gipsszel a kezemen mentem el a szakmai beszélgetésre. Éppen arról ment a vita, hogy a színpadon az erőszak megjelenítése mennyire lehet vagy nem lehet valóságos, mire csak felraktam a kezem. A színész a bőrét viszi a vásárra, és ha én elvállalom ezt a szerepet, akkor tudom, hogy szálka állhat a hátamba, fájni fog a térdem és sáros leszek.

Nyilván vannak egyezményes dolgok és piros felkiáltójelek, amik a színpadon nem történhetnek meg, de az erőszakot nem lehet pihepuhán ábrázolni.

Azért lehet, az Egy százalék indián is úgy beszél róla, hogy konkrétabban abból semmit nem mutat meg.

Ez igaz, Kornél viszont nem ez a fajta rendező.

Mundruczó nőábrázolásainak minimum két, egymással ellentétes olvasata van: a kiszolgáltatott, lényegében hatalom és akarat nélküli nők megmutatásával a humanista-feminista megközelítést lehet látni bennük, másfelől viszont azt, hogy a rendező maga is kizsákmányoló, mivel a női színészeit szexuális tárgyakként kezeli.

Én egyik oldalon sem szeretnék állást foglalni. Azt gondolom, hogy az én dolgom az volt, hogy ezeket a szerepeket megcsináljam. Azt biztosan állíthatom, hogy

én személy szerint nem érzem megkárosítva magam ezek miatt, és sosem fogom Kornél fejére olvasni, hogy márpedig mikre kényszerített, mivel ez maximálisan egy egyezmény volt a színész és a rendező között.

Bármire mondhattam volna, hogy ezt nem csinálom. Az már más kérdés, hogy akkor lehet, hogy nem velem forgatja le ezeket a filmeket.

És mondtál valaha nemet?

Nem. Illetve de, egyszer. Nem ugrottam be másodjára a Dunába.

Ennek függvényében egyáltalán mennyire találtad hasznosnak azokat a diskurzusokat, amik a Metoo óta a szakmádban súlyozottan jelentek meg?

A Metoo kezdeményezését alapvetően nagyon fontosnak tartom, és azt is, hogy a felszínre hozott eseteket. De azt is gondolom, hogy a változásokat sokszor túl gyorsan akarjuk, miközben bizonyos dolgok jóval zsigeribbek annál, mint hogy egyik pillanatról a másikra át lehessen őket kapcsolni más generációkban. Hangsúlyozom, hogy nem a teljesen egyértelmű határátlépésekről beszélek. Évtizedekkel korábbi kulturális, szociális mintákat viszont szerintem nem kérhetünk számon azokon, akiknek ez volt a normális. De értem a mostani generációk türelmetlenségét is az előző generációkkal szemben, ők mindent meg akarnak változtatni, és nem holnap, hanem azonnal. Szerintem ez egy hosszabb folyamat.

Tanulni kell az eddig felszínre került esetekből, hogy a jövőben másképp működjenek ezek a viszonyok, de ez apró lépések sokasága szerintem, és ha nem hagyunk ezeknek időt, akkor csapdába kerülünk.

Én ebben is a nyílt kommunikációban hiszek, hogy mindenki végiggondolhassa, hogy mit és meddig enged, és azért engedi-e, mert muszáj? Szerintem a mi felelősségünk megtanítani ezeket a gyerekeinknek, és ez nem áldozathibáztatás.

Vagyis abúzus és erőszak minden ez ellen irányuló törekvés ellenére a világ végezetéig előfordul majd, ezért meg kell tanulnunk alkalmazkodni hozzá?

Természetesen nem. De mindenkor és mindenkinek arra kell törekedni, hogy megtanuljuk időben felismerni és elkerülni az ilyen helyzeteket.

Többször utaltál a veled történt rossz dolgokra, ezt kifejted bővebben?

Erről nem szeretnék konkrétabban beszélni. Mindenkivel történnek rossz vagy nehezen feldolgozható dolgok, amikkel így vagy úgy megküzd, amiket elfogad, feldolgoz, elás. Ki-ki a maga módján. Nálam ez egy picit tovább tartott és túl sokáig gondoltam, hogy megoldom egyedül.

És megoldottad?

Az évek alatt jó néhány terapeutát elfogyasztottam, és a legtöbbnél azt éreztem, hogy ami történik, az igazából kamu. Majd találkoztam eggyel, akit valóban érdekelt, mi van velem. És közben lett valakim, akit jobban érdekelt, hogy mi van velem, mint magamat. Évek alatt állt össze, hogy miben is vagyok valójában, és hogy hogyan tudok ebből kimászni. Most már jól vagyok, és szeretem azt gondolni, hogy ez már a napos oldal. Ezt a szabadságot nem adnám semmiért.