Az anya rózsaszín fellegekben jár, a lánya meg akar halni

• „Elfogadom a szerelmet, az élet jó pillanatait, és ezt meg tudom bocsátani magamnak, akkor is, ha a lányom meg akar – és talán meg is fog – halni.”
• A Verzió fesztiválon látható Falling című dokumentumfilm egy flamand nő történetén keresztül azt mutatja meg, hogyan dacolhat valaki az anyasághoz kapcsolódó tabukkal és társadalmi elvárásokkal, és a gyereke halálvágya ellenére hogyan próbálja mégis a boldogságot választani.
• Gyimesi Anna idei Friss Hús-fődíjas rövidfilmjében, az Affrikátában is egy határhelyzetben vizsgálta az anyaság toposzát: ott egy sérült gyereket nevelő nő keveredik szexuális kalandba.
• Az orvosként végzett filmessel a belga eutanáziaszabályozásról, az idősödő nők funkciótlanságérzéséről és a harmadik generációs holokauszttúlélők dilemmájáról is beszélgettünk.

A méltó halál kérdéséről Magyarországon éppen mostanában élénkült fel a társadalmi vita Karsai Dániel ügye miatt, az eutanázia pszichiátriai változatáról viszont kevés szó esik. Hogyan találtál rá erre a belga családra?

Nemzetközi dokumentumfilmes tanulmányaim, a DocNomads keretében Belgiumban töltöttem több mint fél évet, és olyan témákat kerestem, amik egyébként is foglalkoztatnak. Először a bűntudat kérdése érdekelt, és miközben ehhez valahogyan kapcsolódó emberek után kutattam, megismerkedtem egy szociológussal, aki olyan családtagoknak szervez támogató csoportot, akiknek a hozzátartozója folyamatos szuicid késztetéssel él. Ennek a csoportnak a tagja volt egy negyvenes anyuka, Els is. Az ő történetéből pedig már nemcsak a bűntudat, hanem az anyaság kérdésköre is kibomlott, ami szintén erőteljesen rezonált a személyes érdeklődésemmel.

A Falling egy különleges atmoszférájú film, amelyben kizárólag az anya hangját halljuk, ő beszéli el a saját történetét és a lánya halálvágyával kapcsolatos érzéseit. Hogyan zajlott a munka kettőtök között?

Amikor először találkoztam Elsszel, elmondtam neki, hogy egy olyan filmet képzelek el, amiben ő és a lánya is szerepel, de ettől érthető okokból ódzkodott. Több kísérletet is tettünk arra, hogy megtaláljuk azt a filmnyelvet, amelyen a neki legkényelmesebben fejezheti ki magát. Az viszont nyilvánvalóvá vált, hogy az arcát a téma érzékenysége miatt nem szeretné vállalni, de a vele készült interjúkból szabadon építkezhetek.

Az együttműködésünk végig nagyon törékeny volt, ami érthető, hiszen egy idegennek kellett a legbelsőbb érzéseiről mesélnie, egy tolmács közvetítésével.

Így született meg az az ötletem, hogy found footage technikát alkalmazok: ismeretlen családi archívumokból állítottam össze az anyag vizuális részét, majd a vágásnál próbáltam minél nagyobb teret engedni a saját szabad asszociációmnak. Mindezek ellenére az volt az érzésem, hogy Elsnek bűntudata van amiatt, hogy a történetüket nyilvánosságra hozza, és ezáltal talán úgy érzi, kiszolgáltatja a lányát. És bár a filmben többször kimondja a nevét, mégis azt kérte, hogy más anyagokban ne hangozzon el.

A lánnyal találkoztál személyesen?

Nem. Ő ekkor már közel egy éve egy bentlakásos intézményben lakott, Els pedig egyedül élt egy flamand kisvárosban, és csak hétvégente találkoztak.

Tudsz azóta a sorsáról?

A film 2021-ben készült, amikor éppen vártak az orvosi team döntésére az eutanázia elvégzésére vonatkozólag. A közös munka lezárása után már nem tartottam a kapcsolatot Elsszel, de a közösségi médiából úgy érzékelem, hogy a lányán mégsem hajtották végre az eutanáziát.

Az anya elbeszélései alapján mennyire volt átélhető számodra, hogy a lány min megy keresztül? Milyen szenvedés készteti az asszisztált öngyilkosságra?

Éppen amiatt, hogy csak az anya narratíváját ismerem, valószínűleg nagyon egyoldalú képet szerezhettem erről. A lány két diagnózist kapott: egyrészt az autizmus spektrumzavart, másrészt a krónikus szuicid hajlamot. Jogilag cselekvőképesnek, beszámíthatónak ítélték, ami feltétele annak, hogy kérvényezhesse a pszichiátriai eutanáziát. Mivel eredetileg orvosként végeztem és rendelkezem pszichiátriai tapasztalattal, viszonylag jól tudtam értelmezni az orvosi szakvéleményeket. A diagnózist furcsálltam, mert azt feltételeztem, hogy Els lánya valamiféle súlyos személyiségzavarral él, ez állhat a szenvedései hátterében.

Az biztos, hogy a lány halálvágyának nem volt semmilyen konkrétan megragadható oka, nem derült ki, hogy történt volna vele bármilyen abúzus, vagy más múltbeli trauma, ami determinálta volna erre. Miközben nem akartam túlságosan elemezni sem kettejük kapcsolatát, a pszichiátriai tapasztalatim és a saját élettapasztalatom alapján is felmerült bennem, hogy a kettejük közti dinamika is szerepet játszhatott a lány döntéseiben. Els azt mondja a filmben: minden jó érzést, amit az elmúlt nyolc évben átéltem, a lányom szabotálta. Vagyis bármikor, amikor olyan helyzet alakult ki, hogy az anya élhette volna a saját életét, a lánya ezt akadályozta. Egy alkalommal például amikor Els részt vett egy kiránduláson, a lány öngyilkosságot kísérelt meg.

De pont ez volt számomra a legnehezebb a munkában: hogy ne ítélkezzek, sem az anya, sem a lánya felett. A téma igen megosztó, nem csoda, hogy az elkészült film is az lett. A Dél-Amerikából származó filmes osztálytársaim például teljesen felháborodtak azon, hogy

mi ez a nyugat-európai luxus, hogy egy testileg egészséges, 21 éves fiatal lány meg akar halni, sőt orvosi segítséget kaphat ehhez?

Miközben bennem is támadtak ilyen gondolatok, igyekeztem nem állást foglalni, és nem akartam a belga rendszer felett sem ítélkezni, amely lehetővé teszi az eutanázia e specifikus formáját. A pszichiátriai eutanázia nagyon sok kritikát kap Belgiumban.

Mi miatt? A belga társadalom hogyan viszonyul a témához?

Belgiumban 2002 óta létezik a legális pszichiátriai eutanázia, de viszonylag ritka: húsz év alatt nagyjából 370 emberen hajtották végre, ez az összes eutanázia 1,4 százaléka. Annak, hogy egy betegnek engedélyezzék a pszichiátriai eutanáziát, több feltétele van. Egyrészt beszámítható elmeállapot kell hozzá, azaz hogy jogilag a kérvényező cselekvőképes legyen, másrészt az egyénnek többszöri és önkéntes kérelmet kell benyújtania, illetve több, egymástól független szakembernek kell igazolnia, hogy a kérelmező elviselhetetlenül szenved, amit nem lehet enyhíteni, gyógyítani. A kritikusok szerint viszont felmerül többek közt az a kérdés is, hogy ha valaki öngyilkos akar lenni a pszichés állapota miatt, az belefér-e bármilyen módon a beszámíthatóság fogalmába.

Az állandó halálvágy és a tiszta elmeállapot nem zárja-e ki egymást?

Belgiumban több olyan eset is volt, amely nagy port kavart. A rendszer több ponton támadható, például éppen a beszámíthatóság kérdése miatt. Néhány éve pedig egy nemi erőszakot és súlyos fizikai bántalmazást átélő kétgyerekes, középkorú nő kérvényezett az elviselhetetlen traumája miatt pszichiátriai eutanáziát. Miután ez megtörtént, kiderült, hogy valójában a beteg anyagilag nem engedhetett meg magának több kórházi kezelést, mert az egészségbiztosítása nem fedezte azt. Más esetben életfogytiglanra ítéltek kérvényeznek pszichiátriai eutanáziát, így ez az intézmény valójában a halálbüntetés szerepét is átveheti.

Elsen mennyire érezted azt, hogy stigmaként éli meg a helyzetét?

A pszichiátriai betegségek sokkal inkább stigmatizálnak, mint a szervi betegségek. Másrészt ha bele tudjuk élni magunkat a helyzetébe, talán megértjük a dühét is: a lánya nyolc éve lebegteti előtte azt, hogy meg akar halni. Ő viszont szégyelli ezt a dühöt, hiszen a saját lányára, egy beteg emberre dühös. És talán az a kétely is ott lehet e mögött: hogy vajon neki nincs-e köze ehhez a halálvágyához? Els az energiái jó részét arra fordítja, hogy ne magát tegye felelőssé ebben. A megküzdése egyik módja, hogy elkezdett hasonló helyzetben lévő fiatal lányokkal dolgozni, ha már a saját gyerekénél fel kellett adnia, hogy megmentse őt. Ehelyett megpróbálta magát leválasztani róla, és inkább a saját szabadságáért való küzdelme mellett döntött.

Az egyik legerősebb rész a filmben, amikor azt mondja, hogy nem azért ment el a koncertre és ivott meg egy pohár port, hogy közben ne kelljen a lányára gondolnia, hanem azért, hogy megerősödjön abban, hogy másnap is támasz tudjon lenni a lánya számára. Számodra melyik a film kulcsmondata?

Szerintem nagyon szívbe markoló, amikor arról beszél, hogy nyolc éven át mindent megtett a lányáért, mostantól pedig ő is a saját életét fogja élni, egy párkapcsolatban, és a lánya nem vethet a szemére semmit emiatt. Boldog leszek, és élni fogom a saját életemet. Csakhogy azt is mondja: hogyan fognak rám nézni, hogy míg én rózsaszín fellegekben járok, a lányom meg akar halni? Ebben benne van az a dilemma is, ami engem nagyon érdekel, hogy valaki, pláne egy anya megengedheti-e magának azt, hogy szabadon éljen, miközben akiért felelős, az meg akar halni. Ezek nagyon bátor és őszinte pillanatok, amikben Els a dühének és a saját élni akarásának enged teret. Ezzel együtt itt egy nő dacol az anyasághoz kapcsolódó társadalmi tabukkal, és szembe megy azzal, ahogyan a társadalom egy ilyen helyzetben elvárná, hogyan érezze magát. Els azt mondja, elfogadom a szerelmet, az élet jó pillanatait, és ezt meg tudom bocsátani magamnak, akkor is, ha a lányom meg akar – és talán meg is fog – halni.

A jó és rossz anyaság toposza nemcsak a dokumentumfilmed, de az Affrikáta című fikciós kisfilmed alaptémája is, és mindkettőben hasonló határhelyzetben, egy sérült vagy beteg gyerek mellett vizsgálod ezeket a szereplőket. Miért foglalkoztat ennyire ez a problémakör?

Nyilván a saját édesanyámmal való kapcsolatom nagyban meghatározza azt, hogyan gondolok a világ működésére. Anyukámat ötéves koromban rákkal diagnosztizálták, vagyis egy nagyon korai életszakaszomban találkoztam azzal az elviselhetetlen rettegéssel, hogy

azt az embert, akitől az életem függ, bármikor elveszíthetem, és gyakorlatilag egy időzített bomba ketyeg benne.

Ezután lényegében ez a félelem szervezte az életemet. Miközben én voltam kiszolgáltatva neki, felelősséget éreztem az állapotaiért. A fejemben megfordultak a szerepek. Azt éreztem, gondoltam, az ő élete attól függ, hogy én mit csinálok, hogyan lépek, például elköltözöm-e otthonról, elmegyek-e külföldre tanulni, satöbbi. A gondolkodásomat egészen felnőtt koromig meghatározta ez a szerep, ez a nem kívánt vélt vagy valós felelősség, úgymond kívánt anyaság az életemben. Ezt egyébként szerintem elég sok gyerek átéli, akibe valamelyik szülője nagyon erősen kapaszkodik. Belépve abba a korba, amikor arról kell döntenem, anya leszek-e valaha vagy sem, elkezdtek érdekelni azok a témák, ahol olyan szemszögből tekinthettem rá az anya-gyermek viszonyra, ahol az anyaság valamiféle béklyót is jelent. Anyukám nyolc éve meghalt, nehéz és sokszor viharos volt a kapcsolatunk.

Az Affrikátában olyan anyafigurát képzeltem magam elé, aki a sérült gyereke mellett kizárólag anyaként határozhatta meg magát, mert a társadalom és/vagy saját maga nem engedi számára, hogy egyéb rétegeit is megélje. Egy nyaraláson a sérült gyereket nevelő anyaszerepből tör ki, amikor szexuális kalandba keveredik, akár csak pillanatokra. Ahogyan Els, egy időre az Affrikáta főhőse is a saját életét éli. Ebben a momentumban benne lehet egyfajta tabusított tudattalan bosszúvágy és féltékenység is:

nehogy már a sérült gyermekem is hamarabb részesüljön az intimitás és szexualitás élményében, mint én ötveniksz évesen.

Élni fogok, ha csak egy éjszakára is. Ezek nagyon tudattalan, zabolázatlan érzések.

Mindkét film női főhőse az ötvenes éveiben jár, vagyis te máris többet foglalkoztál ezzel a korosztállyal, mint az alkotók többsége. Bennük mi érdekel?

Valóban nagyon izgatnak az idősödő nők, a problémáik, és a saját szexualitásukhoz való viszonyuk. Talán azért is, mert kicsit azonosulok ezzel a nőképpel, hiszen, ahogyan sokan, én is félek a saját öregedésemtől, a potenciális gyermektelenségemtől, és attól a funkciótlanságérzéstől, amit esetleg idősebb koromban megélek majd. Magyarországon jelentős nyomás van a gyermektelen nőkön, akik ha elérik a menopauzát, végképp légüres térbe kerülnek. Valószínűleg tehát ezzel a lehetőséggel is számolok a saját életemben, amikor a filmjeimben ezekről a nőkről beszélek, és próbálok megoldást keresni erre a hiányra.

Ez a korosztály a közép- és kelet-európai régióban iszonyatosan szégyelli magát, mert a társadalom, ezáltal a saját felettes énjük azt sugallja, hogy értéktelenek. Egy sikeres karrierrel talán picit lehet enyhíteni ezen az értéktelenségérzésen, akkor talán elnézőbb a társadalom is, amelynek egyébként szerepe lehet abban, hogy a nők ebbe a pozícióba és ilyen érzések megélésére kényszerülnek.

Az Affrikáta anyakarakterét alakító Kováts Adél azt nyilatkozta, hogy terápiás hatású volt számára a film forgatása. Neked is az volt?

Valószínűleg igen, de azért tényleg csak áttételesen beszélek magamról benne – ez nem egy harmincas nő története. Azt el tudom képzelni, hogy Adélnak terápiás volt, mert neki részben magát is kellett játszania, ahogyan az Affrikáta főhőse, ő is érintett gyereket nevelt, ezért ő is behozta a filmbe a saját lányával kapcsolatos élményeit, miközben nagyon fogékony volt az én elképzeléseimre. Sokat beszélgettünk hármasban a sérült lányát játszó, mozgáskorlátozott amatőr színésznő Csutak-Hoffmann Kingával.

A két évvel ezelőtti Verzión bemutatott Heritage (Örökség) című rövid dokumentumfilmedben szintén családi dinamikákkal foglalkoztál, a saját családodéval. Az archív felvételeken a nagyszüleid és a szüleid vidám pillanatait láthatjuk, miközben kiderül, hogy a nagypapád ’44-ben megjárta a koncentrációs tábort, te pedig mint unoka, azon tépelődsz, miért mosolyog mindenki a felvételeken. A tabuként kezelt, sokáig elhallgatott múlt miatt pedig mintha finom szemrehányást is tennél nekik.

Az elhallgatás miatt mindenképpen. Ráadásul ez anyukám betegségnél is jelen volt, azt is hallgatás övezte. Azt éreztem, hogy ez rossz minta, mert ha nem beszélünk róla, és úgy teszünk, mintha nem lenne, azzal semmin nem segítünk, csak fenntartjuk az elidegenítő, krónikus szorongás érzését. Azt talán jobban értem, hogy a mosoly, amit a nagyszüleim arcán láttam, egy fontos megküzdési mód. Mert mi mást tehettek volna?

Lehet, hogy a harmadik generációs holokauszttúlélők mennek át ezen a folyamaton, ők azok, akik nem mosolyognak, mert ők már nem a túlélésért küzdenek?

Ezekre a jelenségekre ma már kiterjedt kutatások vannak, amelyek kicsit sarkítva azt állítják, hogy én azért nem érzem magam jól alapvetően a világban, mert két generációval korábban a nagypapám megjárta Auschwitzot vagy Mauthausent. Én ezt kicsit spekulatívnak érzem, nem gondolom, hogy ez általános magyarázatként szolgálhatna a túlélők leszármazottjainak rossz érzéseire.

A következő munkád követi valahogyan az eddigieket?

Jelenleg az első nagyjátékfilmtervemen dolgozom, Puha órák a munkacíme. Ebben is az anyaság társadalmi béklyói alóli felszabadulás motívuma lesz fókuszban, de ezúttal a gyásszal és az elengedéssel ötvözném. Egy olyan anyáról szól, akinek a fia tíz éve eltűnt, a volt férje pedig ismét apa lesz egy másik nőtől, ami a főhősnőt a saját funkciótlanságával szembesíti. Kétségbeesetten próbálja megtalálni a fiát, és visszaszerezni az anyaságát, ezzel párhuzamosan a nőisége megélésének élményét, mindehhez pedig egy idegen fiatal fiúban talál társat. A puha órák egyébként egy pszichológiai technika, amelyben újra lehet élni a halott hozzátartozótól való elbúcsúzás pillanatait. Ha minden a terv szerint alakul, az anya szerepét Kováts Adél, a fiúét egy francia-magyar színész, Funtek Sándor alakítja majd.

Az orvosi pályával végképp leszámoltál? Egyáltalán miért hagytad ott?

Miután elvégeztem az orvosi egyetemet, nem léptem be a rezidensképzésbe, de másfél évet töltöttem osztályos orvosként egy kétszáz ágyas pszichiátrián. A pszichiátria nagyon színes világ, de az ügyeletben egyedül voltam, ami számomra rettenetes stresszel járt, mert tudtam, ha elkövethetek valamilyen szakmai mulasztást, annak végzetes következménye lehet, amivel nemcsak a betegnek vagy a hozzátartozóknak, de nekem is életem végéig együtt kell élnem. Azt hiszem, innen is ered az érdeklődésem a bűntudat témájához. Az orvosok életében teljesen valid rizikó, hogy hibáznak, amivel akár egy ember halálát okozhatják. Ehhez a rizikóhoz a legtöbben aztán hozzászoknak, nekem viszont nem csökkent a szorongásom, és amellett, hogy közben már egyértelműen tudtam, hogy a film érdekel, ennek nagyban köze volt ahhoz, hogy végül otthagytam az orvosi pályát. Nem volt könnyű döntés, hiszen kemény éveket raktam bele, és a szüleim is elég nehezen élték meg, de apukám ma már nagyon büszke a filmes munkáimra is.

Gyimesi Anna Falling című dokumentumfilmje idén elnyerte a szarajevói fesztivál fődíját, és beválogatták a rangos jihlavai fesztiválra.
A Falling november 23-án és 26-án látható a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon látható.