A zene olyan állapotba hoz, mint amilyen szerelmesnek lenni, vagy talán a drogok lehetnek ilyenek

Egy kis kötelező – rövid – életrajz következik: Frang 1986-ban született Norvégiában, zenész családba, édesapja nagybőgős, ahogy a testvére is. Úgy volt, hogy gordonos lesz ő is, de édesapja szerint három ekkora hangszer már nem fért volna a családi Volkswagenbe. Északi praktikum. Négyévesen kezdett hegedülni tanulni, egészen nyaktörő iramban. Hatéves korában elhagyta a Suzuki-metódust (hegedűtanulási módszer, Nyugaton és a Távol-Keleten nagyon népszerű és sikeres). Alf Richard Kaggerud, egy húszas éveiben járó karmester első tanítványa lett. Kraggerud rengeteget mesélt neki a művek hátteréről, a technika mellett a zenecsinálás kapta a nagyobb hangsúlyt. Nyolcévesen Mendelssohn hegedűversenyét gyakorolta, majd jött az oslói Barratt-Due Zeneintézet. Itt tagja lett az iskola zenekarának és kamaraegyüttesének is. Tizenegy évesen már Paganini Caprice-ait és a Bach szólópartitákat gyakorolta, amivel nagyon erős technikai alapokat szerzett.

2000-ben az Oslói Filharmonikus Zenekar éléről leköszönő Mariss Jansons búcsúkoncertjén egy fiatal tehetségnek szerettek volna alkalmat adni, hogy bemutatkozzon. Vilde Frangot választották, kérésére (!) Sarasate Carmen fantáziáját játszhatta el. A koncertet nagyon sokan kísérték figyelemmel Skandináviában, minden együtt volt ahhoz, hogy egy fényes karrier elinduljon. Ő viszont úgy érezte, tanulnia kell még, Zakhar Bront és Ana Chumachencót ajánlották neki, akikhez fordulnia lehetne. Még Norvégiában volt ezzel a dilemmával, amikor találkozott az ott turnézó Anne-Sophie Mutterrel, az ünnepelt német hegedűművésszel, aki pártfogásába vette. „Vedd fel kazettára, ahogy gyakorolsz, írj mellé egy levelet és küldd el! Válaszolni fogok” – mondta neki biztatásul.

Muttertől a hegedülésen kívül a művészéletről is tanult. Hívta Németországba az alapítványához, kölcsönzött neki egy remek hegedűt. A kapcsolat akkor is jól jött, amikor egy félreértésből kifolyólag Ana Chumachenco mégsem fogadta tanítványául. Frangot sokkolta a szituáció, de úgy döntött, saját maga tanára lesz. Elmondása szerint ekkortól kezdett igazán komolyan gyakorolni, akár nyolc órát naponta. Nos, ez az a rész, ami után minden karatefilmben eljön a dicső fordulat. Most is ez történt. 18 hónap egyedül „repülés” után felvették a Zenei Főiskolára Hamburgba, Kolja Blacher osztályába, majd a Kronbergi Akadémiára, ahol rendszeres mesterkurzusokon vett részt – Ana Chumachencónál. (Lám, milyen az élet!) Művészként töretlen szárnyalása pedig 2009 óta folyamatos, ekkor szerződtette koncertre a London Symphonic Orchestra, és aláírt a Warner lemezkiadóhoz is.

Az alábbi interjú 2022 novemberében készült vele, amikor a Budapesti Fesztiválzenekarral lépett fel. Az előre meghirdetett műsortól eltérően nem Bartók második hegedűversenyét adták elő, hanem az elsőt. A koncert szombaton volt, a műsorváltozás csütörtökön derült ki, és mivel nem vagyok zenetörténész, hirtelen kellett felkészülnöm az első hegedűversenyből. Kroó György Bartók-kalauza az első könyv, ami eszembe jutott, illetve Banda Ádám professzor úr remek disszertációja. Meghallgattam Bősze Ádám podcastját is, Geyer Stefi levelével – hatalmas szerencsémre.

Az interjúra a főpróba utáni húsz percben nyílt lehetőség, mielőtt a hotelbe száguldott volna egyszerűségében is csodálatos, fekete fellépőruhájáért. Aznap éjféli koncertet is adott a BFZ, így a rendes, Müpában rendezett előadás korán, délután fél négykor kezdődött. Frang egy jelenség, magas, karcsú alakja szinte úszik a levegőben. Komikus látvány lehetett egy szuszogva guruló karikaturistával a nyomában, ahogy az öltözője felé tartottunk.

A koncertprogramját látva az utolsó két hónapban megjárta Olaszországot, az Egyesült Államokat, Ausztráliát, majd Németországot, és most itt van Magyarországon. Vannak szólisták, akik ennél is többet vállalnak, de hogy lehet ezt bírni? Milyen ez az élet gyakorlással, koncertekkel, időeltolódással?

Azt gondolom, hogy ennyi koncert még éppen jó nekem. Működik. Jó pár éve játszom és meg kellett tanulnom, fel kellett fedeznem a korlátaimat úgy, hogy csinálom. Éreznem kellett, hogy mi az, ami már sok, amikor már kezdek kiégni. Ismerek pár kollégát, akik egy nagyon feszített tempóban is képesek magas szinten teljesíteni, de én nem vagyok ilyen. Egy kicsivel többet kellett játszanom, egy kicsivel több ideig, hogy rájöjjek, nekem időre van szükségem, hogy várjam a következő koncertemet. Enélkül rutinná válna az egész. Ami szomorú.

Ezek szerint ön dönt arról, hogy mennyi és milyen koncertet vállal? Vagy ez egy csapat döntése?

Ehhez nagyon jó viszony kell az ügynökségeddel. A miénk egy régi kapcsolat, nagyon fiatal korom óta ismernek, együtt voltunk jóban-rosszban. Ez az Askonas Holt az Egyesült Királyságban, 2007-ben szerződtünk és egyszerűen remek az együttműködés, sem fantasztikus, sem rettenetes. Éppen jó. Nagyon jók abban, hogy megkímélnek dolgoktól, csak azt engedik hozzám, aminek valóban értelme van.

Tehát nincs nyomás arra nézve, hogy többet vállaljon?

Sohasem éreztem ilyet. A lényeg, hogy az embernek legyenek ösztönös megérzései, és a képesség, hogy hallgasson is ezekre. Nehéz dolog, mert számtalan ragyogó kollégának vannak projektjei, nagyon sok remek fesztivál van, de meg kell tanulni nemet mondani, mert a végén az embernek úgyis egyedül kell szembesülnie a döntéseivel. Rengeteget kell tanulnom még erről, mert például fogalmam sincs, mit szeretnék csinálni 2024-ben, viszont már bőven tervezni kellene.

A nagyobb zenekarok, szólisták többnyire már tudják a következő két-három év programját. Ez azt jelenti, valahogy évekkel előre érezni kell, milyen állapotban lesz éppen akkor. Ez nagyon nehéznek tűnik nekem. Hogy lehet egyáltalán a minőséget folyamatosan ilyen magasan tartani?

Szerintem pont az a lényege, hogy nem vállalok annyi koncertet. Mindig tudom, mi vár rám, be tudom osztani magam.

Hogyan pihen koncertek között?

Egyszerűen otthon vagyok. Ez számomra a legértékesebb dolog. Otthon lenni, ami két helyet jelent. Vagy Berlint, ahol élek, vagy Norvégiát, ahol felnőttem és tanultam. Nehéz Európa közepét, Berlint elhagyni, mert minden ott van, a folyamatos lüktetés, míg Norvégia a nyugalom helye, de teljesen odaköltözni olyan lenne, mint egy korai nyugdíj, visszavonulás. De így a kettő egy jó egyensúlyt jelent nekem.

Egy nagyon banális kérdés következik, de sokak számára egy hangszeres szólista élete ugyanolyan rejtély, mint a mélyvízi búváré, vagy a színesfémhegesztőé.
Szóval hogyan kell elképzelni egy olyan ünnepelt hegedűs egy napját, mint ön? Gyakorol egész nap? Mi történik, amikor épp úton van?

Nagyon fontos, hogy a kemény gyakorláson, a tanuláson már korán átessen a zenész, ez az az alap, az a váz, ami tart mindent, amire támaszkodhatsz, bármin mész is keresztül. Ha ezek az alapok biztosak, ezekre tudsz hagyatkozni akkor, amikor nincs lehetőséged gyakorolni, mert utazol, mert olyanok éppen a körülmények. Nem kell mindennap gyakorolnom. Persze ez ugyanaz, ahogy az autó sem megy örökké, muszáj újra és újra tankolni, úgy gyakorolni is muszáj. Ugyanolyan fontos, mint jól aludni, helyesen étkezni, gyakorolni is kell. Ezek nélkül borul az egyensúly, és ez az, ami igazán nehézzé teszi ezt az életformát.

Ismerek olyan kollégákat, akiknek gyerekeik vannak, a babájukkal utaznak éppen, és ezt bámulatra méltónak tartom. Képesek egy olyan napirendet tartani, hogy amellett, hogy jelen vannak, a családjuk számára is magas színvonalon teljesítenek. Utazni és játszani nem egyszerű dolog. Állandóan és minden változik. Néha egyszerűen minden sikerül, harmóniában vagy magaddal, minden csodás. Játszod a megfelelő műveket a megfelelő közönségnek a megfelelő pillanatban.
Néha pedig iszonyatosan nehéz. Kimerülsz, kiürülsz… akkor van szükségem a természetre, állatokra, lovagolni vagy táncolni. Valamire, ami kicsit eltávolít, de mozgásban tart.

Hogy utazik? Egyedül, vagy valakivel, aki segít, egy asszisztenssel?

Dehogyis! Egyedül. Megszoktam, hogy egyedül utazom, már nagyon fiatal korom óta. Többnyire egyszerűbb egyedül utazni, mint valakivel, például családdal. Egyszerűbb így a saját ritmusodat tartani. Így alakult ki.

Elképzelek egy normál üzletembert, aki ön mellé ül a repülőn, felpattintja a laptopját és fogalma sincs arról, ki ül mellette.

A repülőterek, igen, nem is hinné az ember, hogy akinek a taxijába ül, vagy akivel éppen a check-int intézi, mekkora befolyással van a napjára, mennyire meg tudják azt menteni, vagy épp tönkre tudják tenni. Teljes mértékben. Igazán rettenetes alakokkal is találkozni. „Mi az ott magánál? Hegedű? Azt fel kell adnia, az nem lehet magánál!” Óóó, nem, ez egy muzeális érték!

Ez a hegedű egy Guarneri, 1735-ből.

1734-ből, egészen pontosan. És nem nagyon tudják, mit jelent ez. Sokszor megkérdezik a biztonságiak, hogy ez Stradivari-e, mondom, hogy nem, mire megkönnyebbülten fújnak egyet, hogy, hú, akkor jó. Ez egy nagyszerű hangszer, Guarneri legjobb éveiből, hihetetlen milyen színvonalú munka.

Térjünk át a Bartók hegedűversenyre. Ön elég sokat utazik térben, viszont a koncertprogramját tekintve időben egy fél évszázadban „maradt”. Sosztakovics, Sztravinszkij, Berg és Bartók. Ez tudatos döntés, egy flow a huszadik századi szerzőkkel?

Nem. Egy szezonban általában hat-hét versenyművet játszom, de ezek között lehet egy időben Bach és Berg is. Ami igazán fontos, az az, hogy megtaláljam azokat a darabokat, amelyek valóban rezonálnak bennem. Ugyanazt a repertoárt játszani tizenöt-húsz évig, az nem nekem való. Meg sem tudnám csinálni. Rengeteg darabot írtak hegedűre, annyi mindent fel lehet még fedezni benne.

Lényeges számomra, hogy a repertoáromat frissen tartsam. Nagyon könnyen megkap az ember egy címkét, hogy „Ó, hát ő norvég, akkor Sibelius Nielsen, Grieg!”. Mindig vigyáztam arra, hogy velem ez ne történjen meg, hogy bármilyen irányba elindulhassak, ami a darabválasztást illeti. De fontos, hogy minden akkor történjen, amikor meg kell történnie, amikor elérkezik az idő. Amikor egy olyan darabot választok, amire még nem vagyok kész, az nagyon nem működik.

Honnan tudja, hogy mikor áll készen?

Követnem kell az ösztöneimet. Éreznem kell, hogy minek kell jönnie most. Ha túl nagy tiszteletet érzek egy szerző iránt, vagy éppen félek tőle, az nem az az állapot. Olyan, mint amikor bekopogsz egy ajtón, de amikor kinyílik, nem tudod, mit mondjál. Ugyanakkor van száz hegedűs, aki eljátszik kvázi bármit, csak így! (csettint). Ez ugyanaz a dilemma, mint amikor lemezt készítünk. A kiadó tudja, melyek azok a darabok, amelyek jól fogynak, de a játékos másképp gondolkodik, éppen mást érez az ösztöneivel. Nehéz ügy.

Érdekes téma ez, hiszen éppen ön készített lemezt Bartók első hegedűversenyével és Enescu Oktettjével a műsoron. A kritikák dicsérték a Bartókot, és egyöntetűen kellemesen meglepődtek az Enescun, hiszen nem nagyon ismerték, de a lemezről imádták. Szóval elég erősen hinnie kell mindenkinek a kiadvány sikerében, ha nem tuti befutó a program.

Azt gondolom, hogy ez most a taktika, a zenekarok is igyekeznek nyitni, próbálnak kortárs műveket játszani, vagy éppen kevésbé ismerteket. A szervezők hajlamosak azt gondolni, hogy a publikum pontosan tudja, mit szeretne hallani, de ez nem így van. Hihetetlen tehetség az, hogy valaki ki tud emelni egy olyan művet, amit hallgatva a közönség a katarzisban összenéz, hogy „mi volt ez?”. Ez most a jövő útja, előre kell nézni, innovatívnak kell lenni. Ahogy a BFZ is énekelni fogja most Monteverdit. Kilépni a komfortzónából.

Sok koncertjükön énekelnek.

Ne!

De igen.

Ez a zenekar mindig a kedvenceim között volt. Érezni bennük az életet, ahogy lüktet, mintha egy nagy élő szervezet lennének. Varázslatos.

Térjünk vissza a Bartók hegedűversenyre! Hogy tanul darabot? Végez némi kutatómunkát, mielőtt belekezdene a munkába, vagy csak a kottára szorítkozik? Hiszen – végül is – abban szerepel minden instrukció, ami a mű előadásához szükséges.

Minél többet tudsz a darabról, annál nagyobb szabadságod van.

Tényleg?

Persze. Ha nem ismered a szerzőt, azt, hogy mi motiválta komponálás közben, hogyan nyúlsz a kottához? Nyilván ez az ideális út, amikor a tudás birtokában kezdek hozzá a darabhoz. De olyan is van, amikor egy mű teljesen váratlanul talál meg. A zene olyan állapotba hoz, mint amilyen szerelmesnek lenni, vagy talán a drogok lehetnek ilyenek. Megvilágít valamit a bensődben, amivel aztán kezdened kell valamit. Elemezni, mint egy virágot, megnézni, mi van az újabb és újabb szirmok mögött. El kell indítania valamit az ösztöneimben, mert mindig a szívem után megyek. Van, hogy egy darab szabályszerűen leterít, de ellenállok és kihívás lesz belőle.

Ebből a szempontból még érdekesebb, hogy Bartók első hegedűversenyét fogja játszani, hiszen a keletkezésének története igazán szívbemarkoló. Előző este meghallgattam négyszer. Az első három alkalommal egy férfi hegedűművész előadásában, majd utolsóként az ön lemezfelvételét. Azt gondolom, az ön értelmezése teljesen különbözik a többitől. Bartók Geyer Stefinek, egy fiatal hegedűművésznőnek írta szerelemből ezt a versenyművet. Szerintem hallani, ha ezt egy fiatal hegedűművésznő játssza.

Nekem az jut eszembe róla, hogy férfiként érdemes meghallgatni, hogy Bartók mit írt! Az első tételt, amiben a fiatal zeneszerző teljesen kitárulkozik, sebezhetővé teszi magát. Mennyire gyönyörű ez?!

Bartók visszaemlékezéseiben leírta, hogy a mű komponálása alatt szinte narkotikus álomban volt, félig öntudatlan.

Igen, ezért gondolom azt, hogy egy férfi előadó is át tudja magát adni ennek a vallomásnak, azonosulni tud vele. Egy romantikus lélek, mint Bartók, akár teljesen. Illetve vegyük hozzá, hogy Geyer visszautasította Bartókot, és a művet egy fiókba dugta anélkül, hogy akár megnézte volna. Ott is maradt a haláláig.

A szituáció egy kicsit összetettebb volt ennél.

Igen?

Ismerjük Geyer Stefi „szakító levelét”, amelyben leírja, csalódott amiatt, hogy Bartók szerelmes lett belé. Elvesztett egy barátot, akivel úgy érezte, szabadon beszélgethet anélkül, hogy kétszer is meg kellene gondolnia, mit mond. Ha kezdetben voltak is gyengéd érzései, ezek elmúltak, mert rájött, hogy mindketten vezető típusú személyiségek, így ez a kapcsolat semmiképp sem működött volna. Viszont az utolsó mondatokban kifejezetten kéri Bartókot, hogy küldje el neki az „ő concertóját”, mert jó helyen lesz. A kézirat tele van mélyen személyes megjegyzésekkel, abszolút érthető, hogy Geyer nem akarta kiadni a kezéből, megmutatni idegennek, míg él.

El sem tudja képzelni, mennyire boldog vagyok most!

Ez mindent megváltoztatott?

Igen és nem. Milyen erős karakter lehetett Geyer Stefi! Így már sokkal jobban érthető a történet, megkaptam egy fontos hiányzó részletet. „Több hús van a csonton” – ha fogalmazhatok így. Ezek után még kíváncsibb vagyok a második hegedűverseny történetére.

Szóba került ma már a Sibelius hegedűverseny. Az ön első magyarországi fellépése éppen ez volt…

Igen. Itt, a Müpában, éppen tíz éve. Egy beugrás volt az első itteni szereplésem.

Azóta többször járt már nálunk, például kamarazenei projektek miatt is. Mit jelent ön számára a kamarazene, és hogy lehet egy szólista programjába illeszteni az ilyen elfoglaltságokat?

Hihetetlen élményekben volt részem itt, Magyarországon a kamarazene révén. 2012 óta megismerkedtem Kelemen Barnabással és a feleségével, Kokas Katalinnal. Néhány évig ők szervezték a KaposFesztet, illetve most a Fesztivál Akadémiát. Itt ismerkedtem meg Sárközy Lajossal, a zenekarával és a Söndörgővel is.

Mennyi-mennyi tehetséges muzsikus van itt! Szerencsém van, hogy megismerhettem őket egy kicsit. Igyekszem jönni, amikor csak tehetem, mert a kamarazene számomra a zenei kommunikáció legfontosabb formája. Intim és igazán őszinte. Az emberekről kiderül, kik is ők valójában, amikor együtt zenélnek. Olyan dolgokat mutatnak meg magukból, ami egyébként rejtve maradna egy köznapi interakcióban.

Minden alkalom, amikor itt vagyok, egy varázslatos időszak, mintha a mesék földjére érkeztem volna. Mindig feltöltöm a szívem, amikor itt vagyok. Magyarországnak hihetetlen zenei öröksége van, hagyományai a játéknak, zenélésnek. A cigányzene, a népzene – élő-lüktető kapcsolat a Földanyával. Varázslatos. Mindig inspirál!