Surányi György: A látszat csal, a Magyar Nemzeti Bank maga is növeli az inflációt

2021. november 18. – 07:56

Másolás

Vágólapra másolva

Az inflációnak vannak külső okai, de fontosak a hazaiak is – véli a volt jegybankelnök, aki szerint amíg az MNB államkötvényeket vásárol, folytatja a Növekedési Kötvényprogramot, és zöld lakáshiteleket refinanszíroz, addig laza és prociklikus marad.

Surányi György egyetemi tanár, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) korábbi elnöke a Portfolión fejtette ki véleményét az inflációs folyamatokról, illetve az MNB szerepéről. Korábban a Telexen mi ebben a cikkben tettünk kísérletet ezen időszak értékelésére.

Mint Surányi György írja, a látszat az, hogy inkonzisztens a fiskális és a monetáris politika. A felszínen úgy tűnik, mintha az MNB szigorítana a monetáris politikában. A valóság ezzel szemben az, hogy a jegybank folyamatosan, töretlenül lazít politikáján.

A folyamat nem ma kezdődött. 2017 óta tart, igaz, nem azonos intenzitással, A 2017 elején jegyzett defláció 2020 januárjában már 4,7 százalékos inflációra ugrott anélkül, hogy különösebb külső inflációs hatás érte volna a gazdaságot. Ezt a folyamatot törte meg a járvány kiváltotta válság. A helyreállítási szakaszban, azaz az elmúlt év végétől újult erőre kapott az infláció. Lényegében törésmentesen ott folytatódott, ahol 2020 elején a külső sokk félbeszakította.

Vannak külső okok, de a belső okok is lényegesek

A szakember sorra veszi az ismert nemzetközi hatásokat is, azt, hogy az óceán két partján, vagyis az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában miért különböznek a folyamatok, majd rátér a hazai inflációra, mert szerinte itthon is hatnak a nemzetközi folyamatok, de alapvetően a belföldi gazdaságpolitikai keverék felelős a tartósan emelkedő inflációért.

Az itthoni árfolyamatokban az importált infláció hatása nem elhanyagolható, jelentős az árfolyam-leértékelődés szerepe, ami jórészt hazai döntések eredménye.

Egy példával, az ötszáz forint fölé ugró benzinárban legalább 40-50 forint a forintleértékelődés hatása, azaz semmiképpen sem csak a külső tényezők mozgatják.

Időben változatlan makrogazdasági politika mentén nagy az esélye annak, hogy több évre beszorulunk egy 4–7 százalékos inflációs sávba, mert a gazdaságpolitika valamennyi alrendszere összehangoltan egy irányba, az infláció emelkedése felé mutat.

Melyek ezek az elemek?

Surányi György a következő tényezőket emeli ki:

Ultralaza fiskális politika. Nem a 2020-as lazításról van szó. Az ugyanis mennyiségileg többnyire indokolt volt, de a gazdaság már 2017–19 között kétszer gyorsabban növekedett a potenciális növekedési üteménél.

Az EU által elfogadott és különösen az el nem fogadott támogatásokat fejnehéz, erőltetett módon ráeresztik a gazdaságra.

A jövedelempolitika hasonlóan az inflációt emeli. 2020–2021 között a nominális bérek várhatóan 17 százalékkal emelkednek, miközben a reál-GDP együttes növekedése várhatóan nem lesz több 2-3 százaléknál.

A harmadik gazdaságpolitikai alrendszer, a monetáris, a látszat ellenére ugyancsak egyértelműen és töretlenül az inflációt táplálja. 2017-től fokozatosan emelkedik az infláció és a nominális kamatok közötti rés.

A korrupció árnyékát nehezen elkerülő Növekedési Kötvényprogramot, az állampapír-vásárlást (QE) már mérsékelni kellett volna.

Kései beavatkozás

Folytassuk Surányi értékelésének ismertetését:

Az MNB idén júniusban jócskán, éveket elkésve ébredt, és jelentett be egy szigorítási ciklust. Ekkor már 5 százalék fölé ment az infláció. De még idén áprilisban is lazított, növelte a Növekedési Hitelprogram Hajrá keretét, akárcsak az állampapír-vásárlás összegét, illetve a forintlikviditást nyújtó swapokat. Vagyis korlátlanul öntötte a pénzt a gazdaságba.

A jegybank alig tett érdemi antiinflációs lépést, sőt összességében lényegesen tovább lazított. Kétségkívül megemelte az alapkamatot. De csupán nominálisan. A reálkamat ugyanis még tovább csökkent, mert az infláció lényegesen gyorsabban emelkedett.

A kamatkondíciók megkésett, lassú, elégtelen mértékű szigorítását tovább gyengíti az elmúlt évek monetáris, hitel- és kamatpolitikája. A jegybankmérleg eszközoldalán található, hosszú évekre bebetonozott, alacsony, nullaközeli kamatozású, sok ezermilliárd forintra rúgó, nem konvencionális hitelek és kötvények (pl. növekedési hitel és kötvény) erősen korlátozzák a kamattranszmisszió hatékonyságát.

A kamatemelés egyelőre még arra sem volt elég, hogy a forint erősödjön. Ellenkezőleg, még gyengült is, ami jól mutatja a szigorítás és az MNB hitelességét.

Mit kellene tenni?

Az infláció visszavétele hitelességet és egyúttal fokozatosságot igényel. Ennek néhány elemét Surányi György felsorolja:

  • Feltéve, hogy 2022-ben valóban teljesül a 6 százalék alatti költségvetési deficitcél, az ezt követő három évben határozottan, érzékelhetően mérsékelni lehet a fiskális politika túlkeresletet, inflációt tápláló költését.
  • Újra kell építeni az érdekegyeztetés rendszerét. Ennek keretében olyan hosszabb távú bérmegállapodásra kell törekedni, amely külső és belső egyensúlyi, illetve versenyképességi szempontokat követ.
  • A nettó minimálbér indokolt emelését egyenlő arányban el lehet osztani az átlag alatt keresők esetében az adó-visszatérítés és a bruttó bérek között.
  • Le kell zárni – nem egyszerűen az infláció miatt – a Növekedési Kötvényprogramot.
  • Át kellene alakítani a zöld lakáshitelprogramot. A bankrendszerben még túl sok is a likviditás. Ezért sem indokolt, hogy azt a jegybank refinanszírozza.
  • Érdemes lenne az egész lakástámogatási és finanszírozási rendszert áttekinteni. Az ugyanis a jelenlegi keretek között az infláció melegágya.