Itt nyoma sincs gépiességnek, az étkezés jóval mélyebb és sokrétűbb, közösen átélt esemény

Füves domboldalon haladunk fölfelé Kumugima falu határában. Gyalogosan érkezünk, minden csöndes, még a nap se tűz teljes erővel, egyelőre mozdulatlan körülöttünk a Baliem-völgyi táj. Hosszú, száraz fűvel borított kerítés fut fölfelé, és amikor Victorral, a vezetőmmel egy tágasabb, mezőszerű részhez érünk, jelzi, hogy álljak meg, majd azt mondja: innen már egyedül kell továbbmenned. Tudom, hogy a Kumugimában tervezett disznólakoma rituális esemény, és többféle alkalomhoz is köthető. Abban azonban nem vagyok teljesen biztos, ma pontosan milyen előzményekre lehet számítani. Victor félrehúzódik az árnyékba, mintha a jelenléte mostantól nem volna kívánatos, én pedig lassan továbbsétálok a nyílt térségen, amely fokozatosan szűkül, bokrok, kisebb-nagyobb fák szegélyezik.

A jobb oldalon, egy tisztás közepén kilátópontszerű faszerkezet mered ki a földből, rajta meztelennek látszó alak körvonalai rajzolódnak ki egyre határozottabban. Amikor beérek a szűk, ösvényszerű részre, kiáltás hallatszik, majd néhány, nyíllal és dárdával fölfegyverkezett alak vág át a térségen – gyorsan mozognak, föltűnnek, majd újra láthatatlanná válnak, nehéz szemmel követni őket. Aztán az újabb kiáltások hamar egyértelművé teszik: itt egy támadásról van szó, amelynek én vagyok a célpontja – behatoltam a klán területére, és ennek súlyos következményei lesznek. Hirtelen vagy húsz harcos tűnik föl a bokrok mögül, majd alakzatba rendeződve megindulnak felém. Elöl az érett, idősebb férfiak harci díszben, hátrébb és oldalt a fiatalabb, talán a beavatásukra váró kamaszok. Kántálnak, üvöltenek, megfeszül néhány íj, nyílvesszők csapódnak mellettem a földbe, azonnal hátralépek párat, megbotlok egy kőben, majd elterülök a földön – hihetetlenül valóságos az egész.

Kora reggel van, ennél hátborzongatóbb ébresztőt pedig elképzelni sem tudtam volna. A harcosok újra megfeszítik az íjaikat, aztán egészen közel jönnek, fölém állnak, megnéznek maguknak, majd megfordulnak és kántálva, gyors ütemben kezdenek távolodni. Ez ismétlődik jó néhányszor, félelmetes intenzitással, végül azonban egyetlen nyílhegy vagy dárda sem fúródik belém. Föltűnnek hátul a nők is, akik csatlakoznak a csatát megjárt férfiakhoz, majd együtt ereszkednek vissza a falu bejáratához, hogy megkezdődhessenek a lakoma előkészületei, amellyel az ellenség fölött aratott győzelmet kívánják megünnepelni.

Száz évvel ezelőttig gyakorlatilag semmit sem tudott a nyugati ember az új-guineai törzsek életéről. A sziget belseje a 20. század harmadáig szinte teljes egészében felderítetlen volt. Luiz Váes de Torres volt az egyik első, aki Új-Guinea partjainál a hajójával megfordult – az ő nevét viseli a Torres-szoros, amely a szigetet elválasztja Ausztráliától –, de maga az elnevezés (Nueva Guinea), amely Mercator 1569-es térképén már szerepel, mégis Iñigo Ortiz de Retestől ered, aki a 16. században tett látogatásakor hasonlónak találta a helyieket az afrikai Guineában élő őslakosokhoz.

Maga a pápua név Jorge de Menezes portugál felfedezőtől és politikustól származik. Egy maláj eredetű kifejezés (orang papuwah vagy puwah-puwah), göndör hajú vagy keleti embert jelent, és bizony igen találó. A helyiek nagy része, a Baliem-völgyi danik, különösen kis növésű, valóban göndör hajú emberek, alkatuk, külső jegyeik igazán egyediek, össze nem téveszthetők senkiével. Számos helyen megfigyelhető ez a típusú ember a különféle ábrázolásokon. Szemet szúr például a jávai, buddhista Borobudur-templom kőfaragásain, amelyeket volt szerencsém élőben látni. A jávaiak a korábbi századokban elsősorban rabszolgaként „alkalmazták” a pápuákat, gyakori volt, hogy a szigetről raboltak munkaerőt a maguk és a nagyszabású terveik számára.

Az említett, és az egyéb 16–17. századi nyugati hajósok elsősorban persze nem a lakosságra voltak kíváncsiak. Sokkal inkább a fűszer mozgatta a fantáziájukat és annak megszerzésére irányuló szándék a hajóikat: a különféle új, Európában akkoriban különösen értékesnek és drágának számító termények, amelyek ára, például a szerecsendióé vagy a borsé, egyes nemesfémekével vetekedett. Bizonyos uralkodók, gazdag családok csemetéi ölni is képesek voltak egy adag gyömbérért vagy fahéjdarabkáért, ahogy a katolikus egyház is igényt tartott például a tömjénre, amely a szertartások alapvető alapanyagává, résztvevőjévé vált. Bizonyos spanyol, portugál vagy olasz családok hihetetlenül meggazdagodtak ezeknek a szállítmányoknak a bevételéből, és például Velence, vagyis a város híres palotái ma nem így néznének ki – bizonyára nem állnának –, ha Vasco da Gama nem jut el tengeri úton Indiába, és a fölfedezők nem érik el például Ternate, valamint Tidore szigetét, vagy más, fűszerben gazdag vidékeket.

Új-Guineában nem sok kedvük volt partra szállni ezeknek a hajósoknak. Egyrészt mivel hamar rájöttek, az életük nagy veszélyben forog, másrészt ezen a kontinensnyi méretű szigeten nem található semmiféle fűszer. Mocsarak, áthatolhatatlan dzsungel, és 3-4000 méternél magasabb hegyek viszont annál inkább, szóval a 16–17. századi nagy fölfedezési és hódítási hullám ellenére Új-Guinea tulajdonképpen érintetlen maradt, és a helyi törzsek nagy része évszázadokon át hihette még, hogy rajtuk kívül nem él ember a Földön. Miután a 19. században elkezdték alaposabban föltérképezni a sziget partszakaszait, volt néhány nagyobb térítési kísérlet. A misszionáriusok igyekezték vallási és egyéb értelemben átformálni az őslakosok szemléletét, próbáltak „mélyebb” kapcsolatot teremteni velük, de ennek súlyos, végzetes következményei lettek, és ahogyan azt sokan megjegyzik, köztük Arne Falk-Rønne dán utazó is az Új-Guineáról szóló, Barátaim, a kannibálok című, kiváló könyvében, több misszionárius halt meg a század második felében a szigeten, mint ahányan áttértek a keresztény vallásra a helyiek közül.

A Baliem-völgy hivatalos fölfedezésében a legfontosabb szerepet egy érdekes vállalkozás játszotta, amely egy amerikai milliomoshoz, Richard Archboldhoz kötődik, aki 1938-ban már a harmadik expedícióján vett részt a sziget nyugati, akkor még Holland Új-Guinea nevű térségében, hogy egy – Guba névre keresztelt – hidroplánnal hatoljon be annak belsejébe, a Wilhelmina-hegy és az Idenburg-folyó közötti, még felderítetlen részre koncentrálva. Mások korábban már repültek a völgy fölött, amit egy holland katona Groote Valleinek, azaz Nagy Völgynek nevezett el, de hivatalosan Archbold volt az első nyugati, aki a Baliem-völgyben járt, és valódi kapcsolatot létesített a helyi törzsekkel.

A második világháború a sziget életébe is rendesen belekavart, és viszonylag hosszú időnek kellett eltelnie, hogy a nyugati ember alaposabban megismerkedjen az itt élő népekkel (vannak persze kivételek, ahogy a magyar Bíró Lajos is az, róla bővebben például itt olvashat), köztük a legnagyobb lélekszámú törzzsel, a danikkal, vagy ahogyan ők nevezik magukat, a hubulákkal. A Baliem-völgy központja Wamena, egy nagyjából hatvanezer lakosú település. A városban ma már hivatalosan szinte mindenki keresztény. Abban a Wamenában, ahol főleg danik élnek, akik a völgy déli részén élő jalikkal ellentétben sosem voltak kannibálok, viszont mindig is kőkemény harcosok hírében álltak. Wamenában, amely a disznók helye/disznók földje – ezt takarja maga a név, a wam kifejezés disznót jelent daniul.

A falu kerítésén belül már mindenki sokkal barátságosabb. Szemben a férfiház látszik a hosszú, téglalap alakú udvar túlvégén, körben tradicionális dani házacskák állnak. A klán tagjai félkört alkotva arra várnak az udvar túlvégén, hogy csatlakozzak hozzájuk, és végre bemutatkozzam. A harcból vesztesen kerültem ki ugyan, de csak szimbolikusan. Élek, itt vagyok, és így jogot szereztem arra, hogy részt vegyek a disznólakomán. A férfiak szinte teljesen mezítelenek, csakis kotekát, azaz pénisztokot hordanak, illetve egy, a nyakkendőhöz hasonlatos díszt, amely a különleges alkalomhoz illő viselet. A nőknek az ágyékuk és a tarkójuk fedett, utóbbi különösen fontos a danik számára, a tarkó az egyik, ha nem a legizgatóbb testrész, és azt nem is láthatja akárki, még ma sem.

Sorban kezet fogok mindenkivel, a férfiakkal – nekik narakkal köszönök –, és a nőkkel – nekik pedig neruval, így illik –, sőt a gyerekekkel is, örömmel veszik, hogy legalább ezeket a dani kifejezéseket ismerem. Ők is, akárcsak más, Indonéziában vagy bárhol máshol élő népcsoportok, érthetően jobban örülnek a helyi (ős)lakosok nyelvén megszólaló idegennek, mint annak, aki a közös indonéz nyelvet használja, netán angolul igyekszik megértetni magát velük. Miután a közel ötven jelenlévővel mind kezet fogtam, megkezdődnek az előkészületek.

A férfiak hagyományos módon tüzet gyújtanak, hatalmas máglyát építenek fából, hogy azon hevítsék föl a köveket, amelyek aztán egy, a földbe mélyített gödörbe kerülnek. Tulajdonképpen hasonló ez a bakelához – egy tradicionális dani főzési szokáshoz, amelynek eredményét volt lehetőségem megkóstolni pár nappal korábban egy hegyvidéki faluban, Palimolóban –, csak annál monumentálisabb. A fölhevített kövekre elsőként édesburgonya kerül, ami a legalapvetőbb élelem a völgyben – több mint harmincféle édesburgonya terem itt –, majd az újabb, vékonyabb réteg kő után következnek a zöldségek, a tetejére pedig a hús, amelynek szaftja a különféle növényekkel való lefedés után lassan átitatja az egész rendszert. A munka végig közösen zajlik, láthatóan-érezhetően megszabott rend szerint, és amikor a tűz már intenzíven ég, néhány fiatal dani behozza az állatot, amit természetesen a klán vezetője, Ismael Himan nyilaz le. Az állat testének pörkölése, szőrtelenítése, szakszerű földarabolása is a férfiak feladata. Gyakorlott kezek bontják szét a kivéreztetett disznót, hogy az végül a gőzölgő, forró halom tetejére kerüljön, lefedve a különleges ízt biztosító növényekkel, és a hőt benntartani hivatott levelekkel.

A baliemi törzsek, így természetesen a danik is, a mai napig a „Nagy ember” általi vezetésben hisznek, azazhogy egyetlen valakinek, a legrátermettebb férfinak kell vezetnie a klánt. A főnököt kivételes adottságai alapján választják ki – ahhoz, hogy valaki végül egy klán vezetője legyen, meg kell felelnie bizonyos, szigorú kritériumoknak, vagyis egész növekedési, fejlődési időszaka alatt figyelik, vizsgálják. Ha egy gyerek, adott esetben a klán vezetőjének gyereke, vezetői tulajdonságokat mutat – nyugodt beszéd, kiegyensúlyozott személyiség, jó tárgykészítői készség, bátor döntéshozatal stb. –, akkor betöltheti a vezetői szerepet.

Évtizedekkel ezelőtt ezek a szempontok még különösen fontosak voltak, hiszen a klán számára a „Nagy ember” a titkok, a hagyományok és az erőforrások őrzője, aki „biztosítja a termékenységet, a jólétet és az áldásokat”. A dani törzs szentnek vagy tabunak tartott tárgyait a danik hagyományos házában, a Pilamóban őrzik, és senki sem érintheti meg őket, csakis az, aki hivatott a feladatok elosztására, meghatározására. A hubulák hite szerint a feladatok rendszere a Hinobalikmoke, amelyben mindenki a rá szabott feladatot végzi. Ez a rendszer különösen fontos tabu, a felfedése a klán legmélyebb titkainak föltárását jelenti, amelyeket generációkon keresztül őriztek/őriznek.

A disznóünnep is különösen fontos hagyomány a danik számára. A disznót a jólét szimbólumának tekintik, gyakran használják, tálalják hagyományos szertartásokon, például esküvőkön (wam eweakho), üdvözlő szertartásokon (wam owar dapukhogo niliogi) és más, kulturális eseményeken, amelyek általában az egész közösséget érintik, és a lakosok között az összetartozási kötelékek erősítését szolgálják. Értelemszerűen minden egyes lakomának és szertartásnak más-más jelentése és célja van, ám mindegyik rávilágít a sertések, azok tartásának fontosságára a Baliem-völgy lakosainak életében. A hagyományos szertartások, temetési rituálék szorosan összefüggnek a völgyiek hitével, miszerint ha valaki elhunyt, a szokásos rend – az említett Hinobalikmoke – fölborul, és ezt áldozattal igyekeznek minél előbb helyreállítani. Amikor pedig sertéshúsból készült ételekkel vendégelik meg a faluba látogatókat, a tiszteletüket fejezik ki irántuk. A hagyomány szerint ha valakinek nincs disznaja temetésre vagy más szertartásra, egyes családtagoknak kötelességük pótolni a hiányt. Ezt a gyakorlatot a mai napig őrzik, alkalmazzák.

Amíg a sok finomság párolódik és várakozunk, Victor – az eredetileg Ambon szigetéről, azaz Malukuról származó, azonban már vagy tizenöt éve a Baliem-völgyben élő vezetőm – fordít nekem, hogy szót értsek a helyiekkel. Természetesen körbevesznek, és a gyerekek azok, akik különösen kíváncsiak rám. Arra, hogy mi az ott a kezemben – ők lehet, hogy nem láttak még Canon gépet, sem objektíveket –, és persze arra is, hogy honnan jöttem, milyen messze van az ország, ahol élek, mennyit, hány napot kell odáig gyalogolni. Közben az idősebbek kiterítenek néhány nagyobb vásznat, és egyéb, a városban szerzett anyagokat, amelyekre aztán sorban kipakolják a különféle, általuk készített eszközöket, „termékeket”, amiket fölkínálnak nekem eladásra.

Nincs ebben semmi meglepő, számítottam rá, sőt örömmel veszem, ha egyrészt megmutatják, milyen tárgyakat készítenek, másrészt fontos is, szinte kötelességem támogatni a közösséget. Körbejárok, alaposan végigfuttatom a szememet az érdekes, egyedi tárgyakon, hogy válasszak közülük. Látok itt bőven pénisztokot különféle méretekben, vannak kisebb-nagyobb tőrök, kések kazuárcsontból, karkötők, nyakbavalók, amelyek – mint megtudom – a helyi, levágott disznók csontjaiból készültek. A legtöbb tárgy színes, látványos és méretes, hiszen látszaniuk kell, föl kell hívniuk magukra és viselőjükre a figyelmet. Miközben kézbe veszek néhány tárgyat, azon tűnődöm, vajon milyen látványt nyújtanék disznócsontból készült nyakbavalóval egy budapesti kávézóban, vagy a Müpában, mondjuk, egy zongorakoncert szünetében.

Az egyik idős nő föláll, majd váratlanul odalép mellém. Közben látom, hogy Imel Wilil, korábbi hordárunk, a férfiháznak támaszkodva figyel. A nő fölvesz a kiterített vászonról egy pénisztokot, majd átnyújtja nekem. Hirtelen fogalmam sincs, mit kezdjek vele. Pedig tudom, férfiviselet, szóval bizonyos értelemben engem illet, mégis bátortalanul nyúlok érte. Ajándék, szólal meg Victor. Ez azt jelenti, hogy jó benyomást tettél rájuk, kedvelnek, fűzi még hozzá a vezetőm. Ahhoz képest, hogy pár órája még tulajdonképpen meg akartak ölni, ez jelentős előrelépés, gondolom. Közben Imel odalép mellém, aztán elkezdi föltűrni az ingem egyik ujját, mivel azonban ez nem vezet eredményre, kapkodva mutatja, hogy azonnal vegyem le a ruhadarabot. Látom már, hogy a kezében van egy, a hagyományos dani viselethez tartozó felkarkötő, amit minden bizonnyal szeretne rám adni. A következő gondolatom érthetően az, hogy talán a gatyámtól is meg kell szabadulnom mindjárt, merthogy a pénisztokot is rám akarják húzni, de szerencsére ilyen nem történik végül.

Úgy látszik, ezek az isten háta mögötti emberek tudnak tapintatosak lenni, miközben van humoruk is; mutogatnak, mosolyognak, és minden bizonnyal jót nevetnének azon, ha engem, egy fehér embert tradicionális dani viseletben látnának. De odáig nem merészkedünk. Nyilván nem volna illendő a helyi szokások szerint, ám a felkarra való, fűből készült kötő bőven belefér. És ami azt illeti, megkönnyebbülök, mert tényleg jó érzés elfogadni tőlük egy személyes tárgyat, amit nemcsak szavakkal vagy a fényképezőgépem segítségével őrzök meg, hanem fizikai értelemben is magammal tudok vinni, miközben sokkal őszintébb érzés helyi viseletben válogatni a többi „ereklye” közül.

Mintegy másfél óra, és az étel elkészül, kezdődhet a bontás. Ezt elsősorban a nők végzik, serényen, határozott mozdulatokkal, közben beszélnek, dudorásznak, persze semmit sem értek az egészből, de nem baj. Lenyűgöz a mozgásuk, és ahogyan a fölszálló füstben hol föltűnik, hol elpárologni látszik egy-egy karakteres arc. Lenyűgöz az is, hogy együtt, egymásért dolgoznak, és hogy a főzést, sütést és a táplálkozást érezhetően öröm kíséri. Mosolyognak, amíg az étel készül, amit ők maguk készítenek önmaguknak. Abból, amit megtermeltek a falu lakói saját hasznukra; neveltek, gondoztak – ezt a nyugati világban már kevesen mondhatják el magukról. Itt nyoma sincs annak a gépiességnek, amely a mi táplálkozási szokásainkat jellemzi, mert az étkezésnek itt nem csak az a funkciója, hogy energiával lássa el a testet, hogy az működhessen tovább, mehessen a dolgára, ennél jóval mélyebb és sokrétűbb tettről, közösen átélt eseményről van szó.

A gyerekek körbe-körbe szaladgálnak, a kutyák ott hevernek a halom körül. Aztán a sült disznót leveszik a halom tetejéről, arrébb viszik, majd a zöldségeket és a különféle méretű, színű és ízű édesburgonyákat emelik ki a mélyből. Előbbivel a férfiak, utóbbiak kiporciózásával pedig a nők foglalkoznak. A harcosok hagyományos késekkel láthatóan lassan, koncentráltan fölszeletelik a nagyobb darabokat – az első falatot tiszteletből a vendég kapja, ebben az esetben én; a hús puha, omlós, különösen finom –, és miközben a gyerekek már falatoznak, az egyik férfi elkezdi szétosztani a többi húst a fiatal nők és az asszonyok között.

Figyelem a szinte meztelen embereket, ahogyan táplálkoznak, ezt a rendkívüli helyet, a fából épült apró házakat, a hegyeket, amelyek körbeveszik a völgyet, a különös tárgyakat, mindazt, ami első pillantásra idegenként hatott, és már érzem; inkább én vagyok – az általam képviselt világ valójában – az, ami idegen. Örülök, mert akad egy-két perc, amíg szinte teljes némaság van. Alig mozdul Kumugima falun belül bármi is. A nap a felhők mögé bújt, most nem süt olyan égető erővel, mintha suttogva intette volna nyugalomra egy szándék, amelyet a csöndben talán még meg lehet érteni.