Lüktetés a 70-es években – az akkori Budapest egy srác szemével

A születésnapi ajándék kamera elválaszthatatlan társa lett a fiatalembernek. Budapesten, a Szinyei Merse utcában laktak, tanulás után csillagtúraszerűen barangolt napi több órát, és közben fényképezett. Hamar rájött, hogy az emberek érdeklik, őket fotózta a leghétköznapibb szituációkban. Ma azt mondanánk rá, streetfotós, de akkoriban ez a műfaj még nem létezett. Érdekes belegondolni, hogy a ma divatos irányzatot követőknek is mennyire friss példával szolgálhatnak ezek a több évtizede készült képek.

Hová kerüljön egy élet alatt összegyűlt családi és egyéb képanyag? Fontos kérdés, hogy mit jelentenek nekem, aki éppen birtokolom őket. Lehet, hogy valaki számára még értéket képviselnek, de én nem tudom, nem akarom tárolni őket. Tucatnyi képen tudom, hogy ki van, de a többin? A fotókon mosolygókról semmit sem tudunk, a háttérben látható épületekről nem tudjuk, hol vannak, a pillanat elmúlt, a lenyomata pedig éppen múlni készül. Ma már van Fortepan, így legalább a lelkiismeretünk megnyugszik, hogy nem a kukába kerülnek a képek.

Mi történik akkor, ha a képeket mi készítettük, de nem tartjuk magunkat művésznek, a képeinket műalkotásnak? Van-e közgyűjtemény, archívum, ahol kezelni, katalogizálni tudják és akarják is? Mi történik, ha pontosan tudjuk, hogy képeink értékesek, és úgy adományozzuk egy gyűjteménynek? Mi, vagy ki garantálja azt, hogy vigyázni fognak rájuk, hogy megőrzik és egyúttal láthatóvá, kereshetővé is teszik a közönség számára? Kereki Sándor nem gondolta, hogy képei értékesek lennének, mégsem akarta kidobni őket. Amikor viszont Barakonyi Szabolcs átnézte a felvételeket, biztos volt benne, és még 2021-ben elhatározta, hogy valahogyan beilleszti Kerekit a hetvenes évek elismert magyar fotográfusai közé.

Fotózni sehol nem tanult, viszont szakkörökbe járt, és az Országos Széchényi Könyvtárba is, ahol külföldi fotós folyóiratokat lapozgatott. Képeivel pályázatokon indult és nyert, kiállításokra válogatták munkáit, fotói szerepeltek a Magyar Horgász és a Pajtás újság címlapján is. A szürkületig elkészített képeit otthon, vacsora után maga hívta elő és nagyította úgy, hogy a konyhaablakokra sötétítésként pokróc került. Ösztönös művészként dolgozott.

A témáit nem állította be, nem kérte meg az embereket, hogy még egyszer sétáljanak át az utcán a kedvéért, a pillanatot fogta meg. A negatívcsíkokat átnézve kiderült, hogy egy képre két, maximum három kockát sütött el, azaz nagyon koncentrált munka közben, nehogy elszalassza a pillanatot. Az emberek akkoriban nem nagyon törődtek azzal, hogy fotózzák őket. Nem is nagyon kért tőlük engedélyt, mert tudta, utána elkezdenének viselkedni, a dolog spontaneitása végképp elveszne. A két cipősdobozban csupa jól komponált, jól exponált és kidolgozott kép volt. Végül sokkal több került fel a Fortepanra, mint ami Kereki szerint jól sikerült. 1774 kép.

„Ha abban az időszakban, Magyarországon létezett volna a »street photography«
elnevezés, Kereki kiemelkedő hazai úttörője lenne. De mivel ez a kategória nem létezett, ezért egy olyan egyedi látásmódú művészt ismerhetünk meg nemrég előkerült életműve révén, aki a korabeli hazai fotóművészeti felfogást messze túlhaladva örökítette meg a városi ember életét” – írja Petrányi Zsolt művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria jelenkori gyűjteményének vezetője a kiállítással egy időben az Eidolon Centre for Everyday Photography gondozásában megjelent Kereki-fotókönyv előszavában.

A hazai és nemzetközi pályázati sikerek és a sajtómegjelenések ellenére Kereki egyáltalán nem lett sztár, sőt. Nem is gondolt arra, hogy a fényképezésből éljen meg. A műterem, ahol gyermekfotózás, vagy esküvői képek készültek, nem vonzotta, a korabeli lapoknak szinte csak beállított képekre volt szükségük, az alkalmazott fotográfiát egyáltalán nem érezte sajátjának. Gimnázium után háromszor felvételizett a Színművészetire, operatőr szakra, de nem vették fel. Felvették a Műszaki Egyetemre villamosmérnök szakra, de másfél év után abbahagyta. A Magyar Televízióban kezdett el dolgozni, némi kitérő után, kameramanként. Egészen 2011-ig, egy létszámleépítésig itt dolgozott. A képeknél maradt, továbbra is optikán keresztül nézte a világot, ami sokat változott a hetvenes évek óta.

Tamási Miklós, a Fortepan alapítója így írt Kereki Sándor fotografikus szemléletmódjáról: „Valamiért eddig azt hittem, hogy a hetvenes évtized Magyarország esztétikai/érzelmi/emberi mélypontja volt. Egy egyéniségek nélküli, egybemosódó, felejtésre ítélt évtized. Én nem tudtam, hogy ennyi különös, karakteres, őszinte figura járt-kelt a városban. Nem tudtam, hogy a parkokban, aluljárókban, önkiszolgáló büfékben, a belső udvarokban, az ügetőn és a piacon valódi, hús-vér emberek beszéltek, alkudoztak, olvastak vagy játszottak.”

A képeken látható Magyarország és Budapest messze van a gyönyörű kliséktől, eléggé leharcolt háttér. Pedig ez már akkor is a belváros, a VII., VIII. kerület volt. Az emberek között is több az elhanyagolt, mint a fess. A fotók mégsem nyomasztók, nem a nyomor, a dráma érződik rajtuk. Egy fiatal srác rácsodálkozása a hétköznapokra, hazugságok nélkül, realista, de nem nyomasztó, szórakoztató, de a legkevésbé sem naiv. A ma streetfotósának már inkább tanulnia kell azt a figyelmet, ami Kerekinél az ösztönös kíváncsiság, az aranyásó szeme, ami vagy van, vagy nincs.

Érdekes tehát a szituáció. Adott egy fotóművészeti szcénán kívülről érkező alkotó, aki nem végzett művészeti iskolát, sőt képeit először a Fortepan publikálta.
Fiatalon véghez vitt és korán lezárt, viszont sokáig fel nem ismert életműve a magyar fotográfia történetének fontos eredménye, amelynek a szakma kánonjában van a helye. Ezt a kanonizáló munkát igyekszik elindítani a mostani életmű-kiállítás és a kiállítással párhuzamosan elkészített, első ízben összegző Kereki-fotókönyv is.

Barakonyi Szabolcsnak, a kiállítás kurátorának, kétévnyi munkája fekszik abban, hogy december 6-án, 134 fényképet bemutatva megnyílt Kereki Sándor kiállítása a Capa Központban. Ez nem jöhetett volna létre az Eidolon Centre for Everyday Photography nélkül. Az alapítvány a Fortepan Masters című kötetet létrehozó munkából nőtt ki. Célja a mindennapi fotóhasználat nemzetközi örökségének kutatása és megőrzése, a vizuális kultúrában betöltött szerepének tudatosítása. A fotográfia a huszadik században vált a képi kommunikáció leggyakoribb formájává, azonban az elmúlt kétszáz év fényképeinek túlnyomó többségét nem professzionális céllal készítették – hanem többnyire amatőr fotósok.

Kereki autodidakta fotós volt, de képei határozottan értékesek. Elismertetésük azt is jelenti, hogy képeit gyűjtők és gyűjtemények vásárolhatják meg, ahogy ötven darab eredeti nagyítással már meg is történt. Kereki Sándor hamarabb lett ismert művész Nyugaton, mint itthon, ahogy az már olyan sokszor megtörtént eddig. Urbán, vagy például Korniss mellé került. Ezért volt szakmai kérdés is, hogy az alkotó a megérdemelt helyére kerüljön. A kiállítás és a könyv természetesen nem jelent automatikus belépőt, de mindenféleképpen figyelemre méltó teljesítmény. Kereki képei önmagukért beszélnek, egyenként is működnek, nem igénylik a protezsálást, a magyarázatot. Csak annyi kell, hogy láthatók legyenek, a többi már a néző, a befogadó dolga.

A kiállítás az Eidolon Centre for Everyday Photography és a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ együttműködésében jött létre, a Budapest 150 jubileumi év programsorozatának része és a Pro Cultura Urbis Közalapítvány anyagi támogatásával valósult meg.

Kereki Sándor fényképeinek egy része elérhető és nézegethető a Fortepan digitális
fotóarchívumában, valamint Kereki Sándor saját weboldalán.