Tudták, hogy maguknak állítanak emléket, és ők lesznek az utolsó munkácsi magyar zsidó közösség

„Egy kicsit véletlen folytán kezdődött ez a projekt, mint majdnem minden az életben”, mondja Horvát Éva, aki a munkácsi zsidókkal foglalkozó néprajzkutatón, Rékai Miklóson keresztül került kapcsolatba a közösséggel. Rékai a megmaradt magyar identitású zsidók életét kutatta Munkácson, már egy éve ott dolgozott, amikor Horvát Évának felajánlották a lehetőséget, hogy bekapcsolódhat a munkába.

„Egy nagyon nagy lehetőség volt, nagyon érdekelt ez a közösség, amelynek az identitását a származása, hagyományai határozzák meg, miközben társadalmilag eltérő életkörülmények közé kerültek. Az ő hagyományrendszerük egy nagyon régről származó identitást takart, másfelől viszont meghatározta az életüket a háború előtti időszak, a holokauszt, a kommunizmus, a rendszerváltás is” – mondja a fotográfus.

Három éven át dokumentálta a munkácsi zsidó közösség életét, ellátogatott az ünnepekre is. „Három-négy napot ott töltöttünk mindig velük, ott laktunk a lakásaikban, együtt éltünk velük”, meséli. Horvát 1992-től 1995-ig látogatta az utolsó munkácsi zsidó diaszpórát, 1995-ben képeiből a Néprajzi Múzeumban jelent meg kiállítás. Később különböző válogatásokban több országban megjelentek a képek, bár Munkácson nem: a munkácsiak eljöttek Magyarországra megnézni.

A képek Kidőlt tölgyek, szétszórt magvak címen először jelennek meg könyvként – a kiadvány szövegéből és képeiből válogattunk, illetve beszélgettünk Horvát Évával arról, hogyan élték meg a hároméves munkát. Horvát Éva képes anyaga az utolsó munkácsi haszid közösségnek állít emléket (a haszidizmust itt, egy másik haszid zsidó közösségen keresztül is bemutattuk korábban), ily módon beleláthatunk a szocializmus szegénységébe, Kárpátalja összeomlásába a rendszerváltás után. Közben pedig egy háborús traumatizált közösség életébe is, amelynek tagjai a maguk módján, de ragaszkodnak ahhoz, ami összetartja őket – a hagyományaikhoz, a vallásukhoz.

Munkács sokáig a magyar ajkú zsidóság egyik központja volt, a magyarországi haszidizmus, ahogy a könyv írja, fellegvára. A zaporizzsjai kozák, Bohdan Hmelnickij uralma, az alatta végbement etnikai tisztogatások elől a 17. században néhány zsidó érkezett Galíciából és Ukrajnából Munkács térségébe, ahol új közösséget alapítottak. A zsidó hitközség 1741-ben alakult meg itt, ekkor kapott zsinagógát is a város.

A közösség aztán hamarosan gyarapodni kezdett: mint a könyv írja, a kárpátaljai zsidók száma 1869 és 1910 között 64 903-ról csaknem duplájára, 128 791 főre nőtt. „1778-ban van már Munkács területén zsidó iparos. […] Érdeklődnek a zsidók a városi közügyek iránt, s bíróválasztásnál ugyancsak vígadnak. A zsidóság 1792-ben 9 iccével fogyasztja a bort” – sorolja 1928-ban Csetényi Imre a munkácsi zsidóságról szóló szövege a zsidóság 18. századbeli jelenlétét.

1941-ben a magyar hadsereg bevonult Munkácsra, elkezdődött a zsidók üldözése, zaklatása. Mint Horvát Éva mondja, a háború előtt Munkács lakosságának legalább 50 százaléka zsidó volt, a holokauszt aztán hatalmas vízválasztót jelentett.

„Amikor 1941-ben bevonultak a magyarok Munkácsra, ők rohantak eléjük, imádták a magyarokat, ők is magyar identitásúak voltak. A 90-es években is magyarnak tartották magukat, pedig lehettek volna orosz, ukrán, cseh identitásúak, annyi rendszer alatt éltek. De ők mégis magyar zsidók voltak. És a magyarok vitték el őket ‘41-ben” – meséli a fotográfus. Jávori Ferenc zsidó származású munkácsi, a könyv előszavának írója szerint „a háború után Munkácson még volt zsidó élet, de később, aki tudott, kivándorolt”. Míg a munkácsi zsidóság a 19. századtól kezdve gyakorlatilag megkerülhetetlenné vált a közép-kelet-európai zsidó levelezésekben, a vallásos zsidó világban, a rendszerváltás után ez a diaszpóra teljesen felszámolódott.

A háború után, a kommunizmus alatt új funkciókat kaptak a zsinagógák. Munkácson a háború előtt zsinagógák és imahelyek is működtek, a második világháború után viszont egyetlen önálló zsinagóga nem maradt, így a munkácsi közösség úgynevezett lakászsinagógát (stiebelt) alakított ki magának. A könyv szerint itt a bejárattól jobb oldalra eső három ablak nyílt a férfiszobába, míg a női szoba az udvarra nézett. Volt persze kivétel is, olyan, aki egyedül imádkozott: a fenti kép főszereplője például családjának utolsó vallásos zsidója. Mint a könyv írja: „fia, kivel együtt él, már nem zsidó nőt vett feleségül, ő pedig, hogy ne zavarjon, vagy talán, hogy kölcsönösen ne zavarják egymást, inkább a spejznek és a műhelynek használt helyiség félhomályába vonult vissza imádkozni”.

„Amikor először beléptem a stiebelbe, az asszonyok szobájába léptem be, ahol rám néztek, és azt mondták: Ni, itt van egy fiatal zsidó nő. Ennyivel el is volt intézve”, emlékezik vissza Horvát Éva arra, milyen volt első találkozása a munkácsi közösséggel:

„Fontos volt, hogy én magam is zsidó vagyok, de egy pesti értelmiségi családból származom. Sok hagyományt tartottunk mi is, de igazából Munkácson ismertem meg, hogy a mi saját életünkben mik voltak azok, amik hagyományokból következtek.”

Ukrajnában a szovjet piac összeomlásával, az ország 1991-es függetlenedése utáni években – amikor a képek is készültek – elképesztő szegénység honolt. „Egy üzlet nem volt nyitva, egy benzinkút nem volt Munkácson a három év alatt. A piacon nem arról volt szó, amikor kevés árut láttál, hogy elfogyott a szállítmány, hanem hogy ennyi volt összesen. Magyarországon nem lehetett rendesen látni a szocializmus összeomlását, ott viszont igen – emlékezik vissza Horvát. Hozzáteszi: – Iszonyatos szegénység volt, de az emberek megóvták magukat azzal, hogy a legnagyobb szegénységben is megpróbálták megtartani a jókedvedet.”

Mint meséli, ebben az időszakban megszűnt lényegében a városi élet, nem volt vízellátás, ez a fajta szegénység pedig a lakásokon belül is érezhető volt. „Láttuk, hogy az asszony a nyugdíjas élet helyett elmegy inkább a gyárba dolgozni, hogy kapjon fél liter tejet, amit oda tud adni az unokájának. Hogy az emberek nem vásárolni mennek, hanem szerezni valamit: élelmiszert, pulóvert. Hogy ott kellett ülni a csap mellett valakinek a családból, hogy a város mikor nyitja meg napi kétszer a vizet. Van egy kép a Bumiról, amikor a kakast pucolja a fürdőszobában – azért ott, mert a konyhában nem volt víz.”

A kakas az engesztelőnap előtti nap, a kápóre egyik fő motívuma. Ezen a napon, mint a képekből összeállított könyv írja, „az Örökkévaló kegyelme az engesztelőnap előtti reggelén és az azt megelőző napon érezhető a leginkább, ezért ekkor a férfiak egy kakast, a nők pedig egy tyúkot vesznek, elmondanak egy imát, majd az állatot háromszor megpörgetik a fejük felett, miközben háromszor elmondják az »ez az én váltságom…« kezdetű héber mondatot”. Úgy tartják, az állat kiválthatja az emberek bűneit.

A kápóre után az állatot szokás szerint levágták, a hagyomány alapján húsát vagy a szegényeknek adományozzák, vagy levesként elfogyasztják. A munkácsi zsidók, ahogy a város lakossága is, a szegények közé tartoztak: ők levest főztek. Ha nem volt az embernek pénze kakasra, vagy nem volt a piacon kakas, ki lehetett váltani azt hallal: Munkácson jellemző volt a hallal végzett kápóre is, amit, mint feljebb látható, a nők a küszöbön végeztek. Horvát szerint a küszöbön végzett halkápóréról sehol nem találtak korábban feljegyzést, ez a munkácsi zsidók tradícióinak sajátossága volt.

„Volt, aki túlélte Auschwitzot, kibírta a Gulágot, és ezután is visszament még mindig Munkácsra. Ezeknek az embereknek a rendszerváltás élhetetlen szegénységéből kellett menekülniük. Akiket a képeken látunk, ők maradtak ebben is. Egy főként magyar identitású zsidó közösség volt, amely egy ilyen történelem után megmaradt. Rabbijuk nem volt, a kommunizmus évei alatt pedig bújtatva tartották a vallásukat is” – meséli Horvát Éva.

A sábesz péntek estéjén a zsidó hagyomány szerint a ház asszonya meggyújtja a sábeszi gyertyákat, elkezdődik az ünnep. A holokauszt után a visszatérő zsidó közösségben voltak asszonyok, akik többet nem gyújtottak gyertyát szombaton, Munkácson ráadásul a vallásellenes kommunizmus légköre is csökkentette a gyertyát gyújtók számát. A könyv elmeséli Hindu történetét, akitől „álmában az Auschwitzban elpusztított szerettei kérték számon, hogy hogyan hagyhatott fel ezzel az ősi hagyománnyal. Hindu álmában tizenhárom élő és halott rokonát számolta össze, s elhatározta, hogy újból gyertyát fog gyújtani. A következő péntek estétől kezdve tizenhárom gyertyát gyújtott, azonban nem a nappaliban, hanem [a vallásgyakorlás elnyomása miatti] félelemből az ablaktalan fürdőszobában. A nappaliba csak a rendszerváltást követően merte kiköltöztetni a gyertyatartókat.”

A munkácsi zsidók közössége a rendszerváltás után is behúzta a nappali szoba függönyét, amikor gyertyát gyújtott. Horvát azt meséli, „zárt volt a közösség vallásgyakorlás tekintetében, azért húzták el a függönyöket, mert nem akarták, hogy ezt mások lássák. Tudták persze róluk, hogy zsidók. Nem is volt ezzel semmi baj, a keresztények vittek a zsidóknak, a zsidók meg a keresztényeknek süteményt. Megkérdeztük a munkácsi zsidókat egyszer arról is, hogy a karácsonyt tartják-e. Mondták, hogy igen. És ki hozza az ajándékot? – kérdeztük. Hát a zsidó angyalka! – válaszolták. Mindenre volt válaszuk.”

„Engem főként nem a vallási része érdekelt, az egy kapaszkodó volt. Engem egyrészt a hagyomány mozgatott, másrészt hogy hogy élnek, milyen az otthonuk. A vallás és a hétköznapi élet teljesen össze tudott náluk folyni” – meséli Horvát. Úgy látta, miután a holokausztot túlélő munkácsi zsidóság nagy része elment, főként Amerikába és Izraelbe, az ottmaradó közösség egy teljesen egyedi diaszpóra lett, a haszid külsőségeket például elhagyták.

„Azért maradtak ők Munkácson, mert ez volt a hazájuk. Mindig valamihez hazamegy az ember. Mert várja azt, hogy aki eltűnt, az ott fogja keresni. Meg egyáltalán nem is gondolja, hogy el kéne mennie. A jómódúak sokkal hamarabb el tudtak menni, a szegények maradtak sokáig – meséli Horvát. – Ők már megélték a maguk reformját, de nem lehet őket reformzsidóknak nevezni. Az, hogy elhagyták a külsőségeket vagy hogy alkalmazkodtak az életben maradáshoz, számukra nem volt reform.”

A fentebbi, férfiakat ábrázoló képeken látható egyrészt a táschlich, egy régi zsidó szokás, amikor az új év első napján, a délutáni ima után a közösség kisétál a vízpartra. Munkácson a Latorcához mentek: itt elmondtak egy különleges imát, megrázták ruháik szélét – ezzel szimbolikusan levetették magukról a bűnöket. Eggyel lentebb Hindu sláchmóneszt, azaz kézzel készített ételajándékokat készít.

„A vallást az emlékeik szerint tartották főként. Nem volt rabbi, csak akkor jött rabbi, amikor már érezhető volt, hogy ez a diaszpóra meg fog szűnni” – meséli Horvát Éva. Az ortodoxia szerint egy diaszpóra nem szűnhet meg, ezért érkezett a kilencvenes évek elején Munkácsra Hoffmann Chájim Slomó rabbi is.

„Az, hogy ez a diaszpóra, ami egész Közép-Európát is valahol képviselte, végül elhalt, egy szomorú történet. De érdekes, hogy ők is tudták, hogy az ő történetük fontos. A mi befogadásunk, hogy fotózhattam őket, ezt a bizalmat az a kegyelmi pillanat adta meg, hogy ennek a közösségnek az emberei ugyanúgy tudták, hogy ők fognak emléket állítani a munkácsi zsidó közösségnek, mint ahogy ezt én tudtam.”

„Teljesen ég és föld volt ekkor Munkács Budapesthez képest. A pesti zsidóság túlnyomó része asszimilált már a háború előtt is, Munkácson nem kellett asszimilálódni, nem volt kihez” – fejti ki Horvát Éva. Mint meséli, a legmagasabb rétegektől a legszegényebbig megtalálható volt Munkácson korábban mindenki, teljesen különböző gazdasági helyzetekben éltek, de ‘92-ben már főleg csak a szegény réteggel találkoztak. „Pesthez képest itt kiderült, hogy a zsidó nem csak azt jelenti, hogy középpolgár. De a szegény ember is ugyanúgy olvasott, ő is tanult, ő is gyakorolta a vallását.”

Amikor Horvát Évát arról kérdeztük, mi volt, ami a három év alatt a legjobban megmaradt benne, úgy fogalmazott: „az a fifika, ahogyan éltek. Hogy össze tudták egyeztetni a vallási identitást a hétköznapi élettel.” A fenti kép főszereplője például azért áll a stiebel ajtajában, egyszerre kint és bent is, mert ünnepnapokon nem lehet elektromosságot használni, így például telefonálni sem: ezt a szabályt nem akarja megszegni, inkább biztosra megy. De Horvát mesélt például arról is, amikor megkérdezték a közösségtől, mit vigyenek, mert mindig vittek nekik valamit: „Azt mondták, vigyünk téliszalámit, kérdeztük, hogy az mitől lesz kóser? »Hát attól, hogy én eszem«, válaszolták. Nagyon életszerű volt, amit csináltak, nem dogmatikusan kezelték a vallást.”

„A könyv nekem azt jelenti, hogy tényleg emléket állítottunk ennek a közösségnek. És azt is, hogy amikor fényképezel, nem biztos, hogy te magad is mindent tudsz a képről. Akiknek mutatom a képeket, hagyományőrző zsidó, kutató, rabbi, ők mindig látnak jelentést a képekben. Ennek a könyvnek az is a jelentősége, hogy ezek a jelek kutathatók lesznek”

– mondja Horvát, és hozzáteszi: az az álom, hogyha a könyv sikeres lesz, folytatni akarja a projektet, megnézni, mi történt a közösséggel. „Megkeresném az utódaikat, elmennék Brooklynba, Munkácsra, Izraelbe. Kevesen vannak már Munkácson. Érdekes, hogy amióta nincs közösség, azóta lett zsinagóga. Oda járnak vissza a munkácsi utódok időnként.”

Az ünnepekkor Horváték olyan különleges eseményekbe is betekinthettek, mint az esküvő. Ezen például hagyomány, hogy a menyasszony arcát eltakarják (bádekolás), ahogy Rebeka zsidó ősanya is kendővel takarta el arcát, amikor meglátta vőlegényét, Izsákot. De ez szimbolizálja azt is, hogy a vőlegény nem a külsőségért, hanem a belső tulajdonságaiért szereti a menyasszonyt. A zsidó hagyomány szerint az esküvő után a pár házasságkötés miatti boldogsága óriási, így az ünneplés is hét napig tart.

A pészah, a kovásztalan kenyér ünnepe, mely a szöveg feletti képeken látható, hasonló szépségeket hordoz magában. Pészah ünnepe évről évre az egyiptomi rabszolgaságtól való megszabadulásra emlékezteti a zsidókat, a széderestén adják át a kivonulás történetét az idősebb generációk a következő generációknak. Hogy még izgalmasabb legyen ez a gyerekeknek, a szédereste elején a házigazda elrejti az egyik maceszlap egy részét, hogy a gyerekek megkereshessék. A pészahot szigorú szabályok övezik, ahogy komoly dolog a két egyszerű hozzávalóból álló pászka sütése, úgy az előkészületek is nagy hangsúlyt kapnak: ehhez az ünnephez még a legszegényebb vallásos zsidó háztartásban is tartozik külön étkészlet, olyan, amely nem érintkezett kovásszal.

A közösségben csak néhányan maradtak, akik a holokausztot és a Gulágot is megjárták. Meséltek a traumákról Horvát Éva szerint, de nem a tragédiában éltek, inkább a szépre, a gyerekkorra próbáltak visszaemlékezni. „Őket nem ‘44-ben vitték el, mint a pesti zsidókat, hanem már ‘41-ben. De nem siránkoztak, csak elmondták, hogy ez hogy történt. Nem meséltek róla részleteket, sokkal szívesebben emlékeztek vissza a gyerekkorukra, az iskolai élményekre, inkább a jó történetekben éltek”, mondja a fotós.

Majd Horvát Éva hozzáteszi: „Meséltek a háború előttről, a kevés élelmiszerről, hogy mindig várták a szombatot, nemcsak azért, mert ünnep, hanem azért is, mert sólet lesz – akkor végre jól lehet lakni. A holokausztban az fájt nekik nagyon, hogy a magyarok vitték el őket, miközben magyarnak érezték magukat. Nyolc nyelven beszéltek, de a zsinagógában magyarul beszéltek, a közösségben magyarul beszéltek. De nem beszéltek a holokausztról, nem azért, mert hogyha nem beszélünk róla, az olyan, mintha nem emlékeznénk rá. Hanem azért nem beszélünk róla, mert akkor nem tűrtük el azt a megaláztatást. Hogy ezt az embertelenséget át kellett élni.”

Kidőlt tölgyek, szétszórt magvak – Horvát Éva kiállítása a 2B Galériában látogatható március 17-ig. A könyv megjelenési dátuma június 9.