2024. december 14. – 15:17
frissítve
A Habsburg Birodalom, majd később az Osztrák–Magyar Monarchia sem a gyarmatosítási törekvéseiről volt híres, néhány kevésbé sikeres akció után (a 18. században rövid életű kereskedőtelepeket létesített Indiában, és a britektől és a spanyoloktól is megpróbált területet vásárolni) mégis úgy alakult, hogy egy kínai város, Tiencsin néhány kerületét magáénak tudhatta. Az egész terület mindössze 0,6 négyzetkilométeres volt, és nagyjából 30 ezren lakták.
A Monarchia éppen akkor kezdett volna el terjeszkedni Kínában, amikor a 19. századi ópiumháborúkat követően a Nyugattól elzárkózni igyekvő országban rohamosan növekedett a külföldi befolyás. A területen megnőtt az ellenszenv a leginkább japán, francia, angol, német és más nyugati, imperialistaként értelmezett gazdasági-politikai érdekeltségek iránt, és a kereszténységellenesség is fellángolt. 1900 nyarán aztán robbant a bomba, és az amerikai hittérítők által bokszer névre keresztelt idegenellenes népi mozgalom tagjai elkezdték megtámadni a Kínában tartózkodó külföldieket. A felkelőket támogatta a Kínát régensként kormányzó Ce-hszi özvegy császárné is.
Erre a kolóniák gyakorlatilag katonai invázióval válaszoltak. A felkelőknek egy Nagy-Britanniát, Franciaországot, Oroszországot, az Egyesült Államokat, Németországot, Olaszországot, Japánt és az Osztrák–Magyar Monarchiát tömörítő, erős kollektívával kellett szembeszállniuk. A Monarchia annak ellenére kapcsolódott be a lázadás leverésébe, hogy nem volt érdekeltsége a területen, de mivel éppen ekkor kezdte volna komolyabban venni a terjeszkedést, érdeke volt a felkelés leverése.
Olyan nagyon azért nem vette komolyan a részvételt: mindössze egy, a közelben állomásozó SMS Zenta névre keresztelt cirkálóval szállt be a harcokba, igaz, később másik három hajót, a Maria Theresiát, az Elisabeth-et és az Aspernt is odaküldte, addigra viszont lényegében a felkelést már leverték. A teljes külföldi állomány körülbelül 45 ezer katonából állt, ebből 296 tengerész tartozott a Monarchiához. Bécsben azt a döntést hozták, hogy szárazföldi csapatokat nem küldenek a területre.
Arról egyébként megoszlanak a vélemények, hogy a Monarchia mennyire folyt bele a harcokba, és arról is, hogy pontosan hány katonát küldött. Van, aki nagyjából ötszázra teszi a bevetett tengerészek számát, és úgy tudja, hogy az egységek részt vettek a Követségi negyed védelmében, mentőakciókat hajtottak végre, és több lázadó erőd elfoglalása során segédkeztek, valamint ott voltak a fontos kikötőváros, Tiencsin elfoglalásakor is. Michael Falser bécsi építész-művészettörténész, aki tanulmánykötetet is írt az egykori koncessziós területről, alig háromszáz katonáról írt, és arról, hogy a Monarchia részvétele minimális volt.
Az viszont biztos, hogy a Monarchia Kínába és Japánba kinevezett minisztere, amikor a harcok már lecsengeni látszottak, engedélyt kért a külügyminisztériumtól, hogy elfoglaljon Tiencsinben egy kisebb területet. Ma koncessziónak nevezzük az eljárást, de lényegében háborús jóvátétel volt a bokszerek lázadása utáni békeszerződés értelmében. A terület ugyan nagyon kicsi volt, de a Monarchiának kifejezetten jól jött, mert – ha csak egy kis időre is – be tudott kapcsolódni a távol-keleti kereskedelembe.
Magyarul „telepítvénynek” nevezték ezt a területet, ami a Hajho-folyó két partján terült el. A helyiek főleg a folyó jobb partján éltek, az európai mintára tervezett fejlesztéseket, például a konzulátust, a tiszti kaszinót, az angol nyelvű iskolát, a fürdőt és a kórházat a bal partra építették. A területen tartózkodókra az Osztrák–Magyar Monarchia törvényei vonatkoztak, ha azonban valaki elhagyta a határokat, már a kínai közigazgatás alá tartozott. A rendre 40 fős osztrák–magyar rendészet figyelt, de kínai beosztott egység is működött a kerületben. A városrész utcáit többek között Bécsről, Budapestről és Ferenc Józsefről nevezték el.
A kezdeti nagyobb reményeket azonban a koncesszió nem váltotta be, történészek szerint leginkább azért, mert a Monarchia nem foglalkozott a területtel, és nem is volt annyira érdekében nagyobb energiát fektetni bele, hiszen kereskedelmének csak egy igencsak kis része folyt a Távol-Keleten. Éppen ezért nagyon kevés korabeli forrás áll rendelkezésre a területről, Michael Falser is csak levéltári kutakodás után tudott írni róla. Egy magyar nyelvű beszámoló azonban biztosan fennmaradt: Szuk Géza, a Ganz gyár főmérnöke 1903-04-ben járt a gyarmaton, és a „A mi kis Khínánk” címmel beszámolót is írt róla. Ebben kifejti, hogy Tiencsin sokkal fejlettebb város, mint amire számított.
Arról is írt, hogy míg a japán és német kolonizálók nagyjából a földdel tették egyenlővé a saját területeiket, és új épületeket húztak fel, addig a Monarchia területe megőrizte sajátosságait, a már meglévő városrészt kibővítették, nem pedig teljesen átformálták. A fejlesztések azonban lassúak és elégtelenek voltak, és hiába feküdt a terület közel a nagy reményekkel kecsegtető vasútállomáshoz, a város kereskedelmi központjának számító területek francia kézben voltak, és hogy ezekhez hozzájussunk, hidat kellett építeni. 1905-re ez meg is történt, vashidat húztak fel a folyó két partja között, ami a hivatalosan Ferenc József utcának, de a köznyelvben csak Osztrák utcának nevezett körútra futott rá. Ez egyébként később fontos pontja lett a városrésznek, mivel az 1902-ben elindított villamosközlekedés egyik fontos vonalát érintette. Itt alakult ki a Monarchia gyarmatának új üzleti negyede.
A hozzá fűzött reményeket azonban a koncessziós terület nem tudta beváltani: a monarchia polgárai nem nagyon akartak Kínába költözni, ennek hiányában pedig nem lehetett olyan mértékű fejlesztéseket elvégezni, ami miatt vonzóbb lett volna számukra az ide utazás. Ráadásul 1911 őszén egy tájfun utáni árvíz szinte a teljes zónát elmosta.
Az osztrák–magyar koncessziós terület története 1917-ben ért véget, amikor az eleinte semleges Kína az Antant oldalán belépett az első világháborúba, azonnal igényt formált az 1901-ben tőle elvett koncessziós területekre, a Monarchia pedig nem tudta megvédeni a távoli érdekeltségét. A kínai hadsereg tehát gyakorlatilag ellenállás nélkül tudta visszavenni a városrészt, a világháborút lezáró békeszerződésben pedig Ausztria és Magyarország is lemondott a gyarmatáról. Az építések nyoma azonban még most is látszik a városon: a konzulátus épülete és a híd is megmaradt.
(Múlt-kor, G7, Falanszter)
