A Titanicnál kétszer nagyobb, jégből épített hajóval akartak a britek szembeszállni a német tengeralattjárókkal

A jéghegyről és a hajóról mindenkinek a Titanic jut az eszébe, pedig ha valóra vált volna a második világháborúban a britek titkos és egy kicsit őrült terve, akkor ma egészen máshogy néznénk a jéghegyekre, vagy azt mondanánk elképedve: Szent Habakuk.

Németország már az első világháborúban megmutatta, hogy tengeralattjáróival sok gondot tud okozni az ellenségeinek, és az U-Bootok az 1940-es években is folyamatos fenyegetettségben tartották a szövetségeseket. Norvégiában és Franciaországban bázisokat szerezve a németek az Atlanti-óceán jóval nagyobb területét tudták kontrollálni, és gyakran támadtak meg katonai és kereskedelmi konvojokat, főként brit zászló alatt hajózókat. A védekezést és az elhárítást a gyorsan fejlődő radartechnológia és a légi támogatás jelentette, illetve az utóbbihoz épített repülőgép-hordozók.

A hajókhoz acél kell, amely a második világháborúban a felpörgetett hadiipar és a korlátozott kereskedelmi tevékenység miatt hiánycikknek számított. A helyettesítésére nem sok minden jöhetett szóba, így születhetett meg az ötlet 1942-ben, hogy a hajótestet építsék meg jégből. A brit hadügyminisztérium egyik kirendeltségén dolgozó Geoffrey Pyke azt találta ki, hogy az Északi-sarkvidéken hasítanak le egy megfelelő méretű jéghegyet, amelyet aztán elvontatnak délre, és hajót faragnak belőle.

A 20. század első felében a jeget szinte elpusztíthatatlannak tartották, amit a Nemzetközi Jégőrség jelentései is alátámasztani látszottak. A jégőrség, amelyet a Titanic katasztrófája után hoztak létre, arról számolt be, hogy a jéghegyeket torpedókkal és gyújtóbombákkal sem könnyű felrobbantani. Kétségtelen az is, hogy a jég nem kerül semmibe, és szinte korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre, de a Project Habbakuk névre keresztelt tervnek, amely Winston Churchill brit miniszterelnök támogatását is megkapta, azért volt néhány buktatója.

„Pyke úgy gondolta, hogy a jég az új stratégiai anyag, amely megnyeri a háborút. Churchill pedig hajlandó volt foglalkozni az ötlettel” – mondta a CNN-nek Susan Langley, a marylandi St. Mary’s College professzora, a téma kutatója. Pyke álma az volt, hogy létrehozza a HMS Habbakuk hajóosztályt. Az Ótestamentumban szereplő próféta – akinek a nevét elírta – következő szavai ragadták meg a tudóst: „vizsgálódjatok és csodálkozással csodálkozzatok, mert oly dolgot cselekszem a ti napjaitokban, mit el sem hinnétek, ha beszélnék”.

A tervezés és az építés azonban sok nehézséget rejtett magában. A repülőgépek indításának egyik feltétele az volt, hogy legalább 15 méter magasan legyenek a vízvonal felett. Mivel a jéghegyek 90 százaléka a víz alatt van, az aljuk közel 150 méteres mélységben kellett hogy legyen. Ez hatalmas kiterjedést és óriási tömeget is jelent, ami máris kérdéseket vetett fel a jéghegyhajó kormányozhatóságával és mozgathatóságával kapcsolatban. Problémaként jelentkezett az is, hogy a jég felülete folyamatosan olvadt, ami a landolást tette veszélyessé. A fedélzetet ezért más anyagból kellett elkészíteni.

A tervezők arra jutottak, hogy jéghegyből faragnak egy hajótestet, az addig valaha volt legnagyobbat hatszáz méteres hosszúsággal és hatvanméteres szélességgel. Ez duplája a Titanic méretének, és a kétmillió tonnás monstrum akár háromszáz repülőgépet is képes lett volna szállítani. A jéghajó körülbelül 13 kilométer per órás sebességre lett volna képes, és 15 méteres hullámoknak is ellenállt volna. A tervek szerint egy hűtőrendszert is kiépítettek volna benne, hogy az gondoskodjon a jég állékonyságáról. A hajó elsüllyeszthetetlenségét egyfelől a mérete garantálta volna, másrészt az, hogy csak víz kell az esetleges sérülések befoltozásához.

A titkosított tervet 1942. december 4-én fogadták el, és a brit vezetés megrendelte egy prototípus legyártását. Ezt Kanadában aztán el is kezdték a Nemzeti Kutatási Tanács segítségével, de annak vezetője, C. J. MacKenzie „egy újabb őrült, vad tervnek” minősítette az elképzelést. Ezzel együtt nekilátott a munkálatoknak.

A tesztdarabot az Alberta tartományban található Patricia tónál kezdték el kifaragni. MacKenzie azért választotta ezt a helyet, mert korábban már lezárták a nagyközönség előtt. Itt folytatták a sítalpas ejtőernyősök kiképzését, volt közel vasút, és munkaerő is rendelkezésre állt. Olyan munkásokat alkalmazott, akik lelkiismereti alapon tagadták meg a katonai szolgálatot, és Langley kutatásai alapján nem is voltak igazán tisztában vele, hogy min dolgoznak. Jobbára csak Noé bárkájaként emlegették a készülő hajót.

Az első, 1943 elején megépített prototípus körülbelül 18 méteres volt. A tóból kivágott jégdarab mellett fát és kátrányt használtak még fel hozzá, és hűtőcsöveket építettek rá. „Olyan volt, mint egy nagy cipősdoboz, közepén egy óriási jégkocka, a hűtőcső pedig úgy futott körülötte, mint egy bordaív. A jég közepébe fagyott egy kisebb téglalap, ahol a hűtőegység volt” – mondta Langley.

Ez a jéghajó, amelyet egy tetővel úszó csónakháznak álcáztak, nem működött tökéletesen. A hűtőcsövek egy része megsérült, így nem lehetett vizet használni a hűtésre. A jégszerkezet stabilitása és erőssége is megkérdőjeleződött. Ezen a fapép és jég keverékével próbáltak segíteni, amelyet Pyke neve és a concrete (beton) szó összevonásával pykrete-nek kereszteltek el. A pykrete jól lebegett és lassabban olvadt, önteni lehetett, mint a fémet, de úgy is meg lehetett munkálni, mint a fát. A fapép úgy erősítette meg a jeget, mint az acél a betont. Az anyag tökéletesítésében a későbbi Nobel-díjas Max Preutz is részt vett, egy egykori, mínusz 20 Celsius-fokra lehűtött húskamrában folytatott vele kísérleteket.

Miután a pykrete megszületett, Pyke Lord Mountbattenhez, az Egyesített Műveletek nevű brit hatóság vezetőjéhez fordult vele, aki a legenda szerint egyből Churchillhez vitte. A brit miniszterelnök éppen a kádban áztatta magát, amikor fogadta, Lord Mountbatten pedig a mintatömböt a vízbe dobta. „Miután a kis pykrete kockán lévő külső jégréteg elolvadt, a frissen feltárt fapép megakadályozta, hogy a tömb többi része felolvadjon” – számolt be Mountbatten később. Egy tízszer akkora hajónál azonban, mint a prototípus, a pykrete használata nem tűnt célravezetőnek: egyszerűen nehéz lett volna a szükséges mennyiségben előállítani.

A tesztek azt mutatták, hogy nem teljesen elvetendő ötlet a jéghajó gyártása, de 1943 közepére a projekt léket kapott. Ennek Langley szerint több oka is volt. Az egyik, hogy Izlandon állandó légibázist létesítettek, amely máris nagyobb repülős lefedettséget biztosított, másrészt olyan új gépek jelentek meg, amelyeknek nagyobb volt a hatótávolságuk. A kutató szerint az is sokat jelentett, hogy a radarok pontossága fejlődött, könnyebben fedezték fel a tengeralattjárókat.

A már a fejlesztése során elavulttá vált hajó tesztjeit 1943 júniusában állították le, amiről Churchillt is értesítették. A hűtőegységétől megszabadított hajó aztán a tó fenekére süllyedt, és szinte meg is feledkeztek róla. Langley 1982-ben egy olyan szóbeszédet hallott, hogy egy jégből készült repülőgép van a tóban, de egy két évvel későbbi merülésén már tisztázta, hogy egy hajóról van szó.

Kutatások egyébként azt igazolták, hogy nem Pyke volt az első, aki jéghegyeket használt volna fel repülőgép-hordozóként. A német Gerke von Waldenburg már az 1930-as években folytatott ilyen kísérleteket a Zürichi-tavon.