A madár, ami csak csontot eszik, és akár egy 30 centis darabot is képes egészben lenyelni és megemészteni

Nemrég jártam egy vidéki állatkertben, és pár száz forintért vásároltam egy zacskó zoo csemegét, amivel meg lehetett etetni a kecskéket és az őzikéket az állatsimogatóban. Szerencse, hogy szakállas saskeselyűvel nem találkoztam, neki aztán órákig is kínálgathattam volna a szárított takarmányból készült falatkákat, valószínűleg rám se hederített volna. Ez a madár ugyanis főképp csonttal táplálkozik, és képes akár egy 30 centiméter hosszúságú csontot – mondjuk, az én alkarcsontomat – is egészben lenyelni és megemészteni, ahogy az a Nature Lens videójában is látható. Egy kifejlett példány szárnyfesztávolsága akár három méter is lehet. Magyarországon 2016-ban találkozhatott először a közönség az extrém diétán élő madárral.

A Közel-Keleten, Tibetben, Mongóliában és Afrikában is honos szakállas saskeselyűnek nem kell attól tartania, hogy a torkán akad a falat. Rugalmas nyelőcsöve miatt a csont könnyen lecsúszik a gyomrába, és a savban bővelkedő emésztőrendszere képes lebontani és megemészteni az elpusztult juhok, szarvasmarhák és őzek maradványait, hasznosítani a csontvelőből az értékes tápanyagokat és a zsírt. Ha egy csont túl nagynak, túl hosszúnak bizonyul, a saskeselyű a csőrébe veszi, felszáll, majd a magasból rádobja egy sziklára, és ezt a folyamatot addig ismételgeti, amíg a zsákmánya ehető méretű darabokra törik.

Az étrendje mellett a szakállas saskeselyűnek a másik furcsasága a színe. A csontevő keselyű az egyetlen a madarak közül, ami szándékosan festi vörösre és narancssárgára a tollait úgy, hogy vas-oxidos vizekben fürdik. A biológusok a mai napig nem találták meg a pontos okát annak, hogy miért is teszi ezt a szakállas saskeselyű.

Egyes elméletek szerint azért festik be a tollaikat, mert a vas-oxid elpusztítja azokat a káros mikrobákat, amik a testükre ragadhatnak, amikor csontok után kutatnak az állati tetemekben. Az Atlas Obscura azt írja, egyesek látták ahogy néhány rozsdavörös példány a fészekben lévő tojásokhoz dörgölőzik, feltehetően azért, hogy a kibújó fiókák szervezete is védett legyen az ártalmas mikrobák ellen.

Más magyarázatok úgy tartják, hogy a szakállas saskeselyűnek azért van szüksége vörös tollakra, hogy még félelmetesebbnek tűnjön, és így könnyebben elijeszthesse a többi madarat a préda közeléből. A madárnak van még egy módszere, amivel ijesztővé tudja tenni a kinézetét: ha a helyzet úgy kívánja, a szeme körüli gyűrű megtelik vérrel, amitől megduzzad és ijesztő piros színre vált.

A csontevő madarat a német nyelvben lammergeiernek nevezik, azaz báránykeselyűnek. Az elnevezés onnan ered, hogy az emberek egészen a 20. századig azt gondolták, hogy a szakállas saskeselyű egy vérszomjas fenevad, ami elragadja a bárányokat és rátámad az emberekre is. Ezért szisztematikusan irtani kezdték őket, mérget és lőfegyvereket is bevetettek a Pireneusok és az Alpok hegyvidékein fészkelő madarak ellen. Az utolsónak hitt európai példányt 1913-ban lőtték le az olaszországi Aosta-völgyben. Aztán kiderült, hogy a faj mégsem pusztult ki, és hála az évtizedek óta tartó természetvédelmi erőfeszítéséknek, ma már 465 költőpár repked Európa felett.

A keselyűk hasznos tagjai az ökoszisztémának. A dögevő madárfaj elpusztult állatok tetemével táplálkozik, meggátolva különféle baktériumok, emberekre is veszélyes vírusok elterjedését. Egy júliusi tanulmány szerint Indiában közvetve több mint félmillió ember halálát okozhatta az, hogy az ott élő keselyűk száma drámaian csökkent az elmúlt húsz évben.