Az idei év egyik kellemes meglepetése volt a Fallout tévésorozat, azonban volt benne egy rész, ami gyanúsan ismerős volt. Nemcsak azért, mert sikerült nagyon hitelesen átültetni a videójátékok világát, hanem mert valamire elképesztően emlékeztetett a díszlet. A sorozatban van egy rész, ahol egy gyanús kígyóolajárus próbálja rávenni Thaddeust, hogy adja be magának a titkos csodaszerét. Mindezt egy elhagyatott kis városkában, ahol térdig ér a homok az épületekben. A háttérben látható díszlet pedig kísértetiesen hasonlít a legendás Tame Impala psych rock zenekar 2020-as albumának, a Slow Rushnak a borítójára, amelyen szintén egy lakóházat láthatunk, ahogy lassan elsüllyed a homokban.
A hasonlóság nem véletlen: a Tame Impala borítóképe Namíbiában készült egy hírhedt szellemvárosban, és a Falloutot is részben itt forgatták. Ez a hely Kolmanskop, ami egykor a világ egyik leggazdagabb városa volt, ma viszont már csak katasztrófaturisták látogatják és fotózzák, ahogy lassan visszaveszi magának a sivatag.
Kolmanskopot egy Johnny Coleman nevű férfiról nevezték el (ez afrikaans nyelven Coleman fejét vagy Coleman csúcsát jelent), aki egy közismert kereskedő volt Keetmanshoop és Luderitzbucht között, és szokása volt, hogy pihenésnél elengedte az ökreit, ő pedig két homokdűne között húzta meg magát. A legenda szerint egyszer egy hatalmas homokviharban eltűnt az összes állata, de őt végül sikerült élve kimenteni. Így kapta a nevét a homokdűne, ahonnan kimentették, és amiről az ide épült várost elnevezték utána.
Ezen a környéken indult be a világ egyik legnagyobb gyémántőrülete, amikor 1908-ban egy Zacharias Lewala nevű vasúti munkás egy csiszolatlan gyémántot talált Német Délnyugat-Afrikában. Ezután kezdődött el Kolmanskop pár évtizedig tartó felfutása. Négy év alatt elképesztően gazdag, már-már világvárost építettek a környéken, ez a település felelt a világ gyémánttermelésének 11 százalékáért (más források egyenesen 20 százalékot írnak). Eleinte annyira könnyű volt itt gyémántot találni, hogy csak le kellett hajolni és az éjszakai holdfényben csillogó köveket felvenni a földről. A németek gyorsan kapcsoltak, és úgynevezett Sperrgebietnek, vagyis tiltott területnek nevezték ki a környéket, ahová csak engedéllyel tehette be a lábát bárki.
A német gyarmatosítók közel 60 ezer herero törzsbeli őslakost mészároltak le a környéken, majd a tiltott zónává minősítés után ki is telepítették őket a lakhelyükről, hogy aztán rettenetes körülmények között dolgoztassák őket a gyémántbányákban.
Ezzel párhuzamosan Kolmanskop virágzását élte, és egy rendes világváros kezdett kinőni a homokdűnék között. Német mintára építették neobarokk stílusban, hatalmas kőházakat, iskolát húztak fel, még villamos is járt innen a térség fővárosának számító Lüderitzbe amellett, hogy vasúti összeköttetése is volt a városnak. Igazi luxuskörülmények alakultak ki a környéken, a városnak volt saját jéggyára, elektromos állomása, és állítólag az egész déli féltekén itt volt először elérhető röntgengép.
Utóbbira azért volt szükség, mert így tudták csak biztonságosan ellenőrizni, hogy nem csempésznek-e ki gyémántokat a bányászok. Emellett báltermet (ahol európai operatársulatok léptek fel rendszeresen), sportcsarnokot, tekepályát, szódavízgyárat, hoteleket, mozit, bordélyházat és kaszinót is felhúztak a német betelepülőknek, szóval igazi luxusban éltek a helyi fehérek. Hogy mennyire szürreális lehetett egy hatalmas adag homok tetején felhúzni egy mini Las Vegast, azt Marianne Coleman visszaemlékezése írja le a legjobban.
Coleman – akiről sajnos nem derül ki, hogy a városalapító Coleman rokona-e – leírása szerint valódi luxus volt Kolmanskopban élni, amelynek saját rendőrőrse is volt, tevék hátán járőröztek a rendőrök. Coleman családja háziállatként struccokat tartott, amihez egy homokszánt kötöttek, és így közlekedtek a városban. Karácsonykor egy struccok által húzott homokszánon érkezett a Télapó, és hozta az ajándékokat a helyi gyerekeknek. Olyan jómódúak voltak a helyi német telepesek, hogy sokaknak olasz terrazzo csempés medencéik voltak tengervízzel megtöltve, amit a Lüderitz melletti öbölből hoztak a lakóházakig csővezetéken, 30 kilométer távolságból. Nagyjából 700 család (köztük 300 német) élhetett az 1920-as években Kolmanskopban, és további 800 munkás a bányák miatt, akik jellemzően a környékbeli törzsekből kerültek ki.
Aztán jött a második világháború, Namíbia dél-afrikai felügyelet alá került, a gyémántbányák jogait pedig az a dél-afrikai-brit De Beers Group kapta meg, ami máig kontrollálja Namíbia gyémántbányáinak nagy részét. Ráadásul óriási gyémántlelőhelyeket találtak Oranjemund környékén, Kolmanskoptól délre, ami egy újabb gyémántlázat eredményezett. Alig pár évtized alatt Kolmanskop kiürült, szellemvárossá vált, miután kiapadtak a gyémántbányák, a központi cég pedig Oranjemundba tette át a székhelyét. Az 1940-es évek nagy elvándorlásának az lett a következménye, hogy a luxusban élő, európai életszínvonalat megteremtő helyiek mindenüket otthagyva délebbre költöztek. Az utolsó lakos 1956-ban hagyta el a települést.
Pár évtized alatt a semmiből egy gazdag világváros nőtt ki a homokdűnék tetején, hogy aztán pont ilyen tempóval teljesen ki is haljon.
Aztán megint eltelt közel ötven év, és a namíbiai kormány úgy döntött, hogy turistalátványosságot csinál Kolmanskopból. Ez olyan szempontból sem tűnt hülyeségnek, hogy elképesztően látványos, ahogy a neobarokk stílusú, tipikus német kisvárosi épületek ott állnak az afrikai sivatag közepén, és lassan beteríti a homok az egészet.
Most évente 35 ezer turista fordul meg a szellemvárosban, a helyiek már kénytelenek voltak korlátozni is a számukat, mert a nagy forgalom miatt gyorsabban pusztul a megmaradt városrész. Az sem segít a helyzeten, hogy Kolmanskop mellett van a lüderitzi reptér, de mivel a város még mindig védett övezetnek számít, engedély nélkül továbbra sem teheti be ide a lábát senki.
A turistákon kívül a művészek is egyre inkább felfedezik maguknak a szellemvárost. Leginkább a horrorfilmesek kedvelt helyszíne volt eddig, hiszen itt forgatták az 1992-es Porforgatagot (Dust Devil) és a 2000-es A király élt (King is Alive), de forgott itt már sci-fi (Lunarcop, 1995) és kalandfilm (The Sandgrass People, 1990) is. Itt készült még Watsky videóklipje, illetve a már említett Fallout-sorozat is. Ha valakinek nincs lehetősége elutazni Namíbiába, az örülhet kicsit, mert egy rövid szakaszon, de van Google Street View is Kolmanskopban. Így mindenki megnézheti magának, milyen az, amikor a Mad Max világa szinte valósággá válik, mielőtt teljesen maga alá temetné az egészet a homok.
Források: Discover Namibia, Kate Dernocour, National Geographic
