A magyar vívóedző, akinek a kúriáját a románok újították fel, és még a miniszter is ott volt az átadón

Huszonöt éve ezen a napon, 1999. július 26-án halt meg Bay Béla, akit ha röviden kellene jellemezni, azt mondhatnánk, nála nagyobb hatással talán senki nem volt a magyar vívásra. Még úgy is, hogy nem volt olimpiai bajnok, sőt még érmes sem, ám mindhárom fegyvernemben volt világbajnok tanítványa. Volt magyar bajnok tőrben és párbajtőrben, legjobb eredménye egy Európa-bajnoki bronzérem. Az 1936-os olimpiára kijutott, noha a szívéhez legközelebb álló kardban nem került be a klasszisokból álló csapatba. Önmagát úgy jellemezte, hogy épp a sokoldalúsága miatt nem nyert a berlini játékokon, mert nem specializálódott, hanem valamennyi szakágban jól és eredményesen vívott.

Bay gazdag családba született 1907-ben Szinérváralján, Szatmár és Nagybánya közt félúton. Lovagolni gyorsan megtanult, vadászpuskát már tízévesen a kezébe vett, de amikor a szülei elváltak, az anyjával Pestre jött. Mivel a magyar fővárosban előbb nem találta meg a helyét, visszament Erdélybe, és végül Szatmáron érettségizett. Ez a visszatérés döntő hatással volt a későbbi életére, mert a gimnázium matematika–fizika szakos tanára, Tereh Géza kardot adott a kezébe. 1927-ben már szökve jött át a határon, Pesten a BEAC tagja lett, és Gerentsér László vívómester egyik segítője, Nagy Árpád kezdte el technikájának fejlesztését. Gerentsér formálta úgy a tudását, hogy eljutott az olimpiára. Nemsokára megszerezte jogi diplomáját is, de egy percet sem dolgozott jogászként.

A háború után nagybirtokosi származása ellenére sem üldözték el a vívósportból. Ebben közrejátszott, hogy Rákosi Mátyás hivatalvezetőjével, Donáth Ferenccel együtt járt vadászni. Ennyi azonban még kevés lett volna, megkérdezték tőle a megbízhatósági beszélgetésen, mit gondol a szovjet vívásról. Mivel nemcsak azt, hanem a franciát és az olaszt is tanulmányozta, nem esett nehezére a szovjetekről felvázolnia a tudását, és mondott egy szerzőt, akinek a könyvét olvasta. Ezzel győzte meg az elöljárókat, és ha sokan súgtak is osztályidegen származásáról, 1952-ben már ő vezette a csapatot – megelégedésre, így rászolgált a megelőlegezett bizalomra.

„Sohasem titkoltam a származásom, minden önéletrajzomat úgy kezdtem, apám főszolgabíró, földbirtokos, nagyapám huszártiszt, földbirtokos, másik nagyapám ügyvéd, földbirtokos”

– hirdette önmagáról.

Első tanítványa egyébként Elek Ilona volt, aki két olimpiát (1936, 1948) nyert női tőrben, ám a harmadikról vitatott körülmények közt csak az ezüsttel térhetett haza. Bay nem szidta a bírókat, noha a korabeli tudósítások kiemelték, hogy Elek ellen ítéltek fontos helyzetben, ami befolyásolta a végeredményt. Ha ekkor nem is lett aranyérmes tanítványa, összesen – saját nyilvántartása szerint – 14 olimpiai bajnoki aranyérem fűződik a nevéhez. Az 1964-es olimpián nem mint kapitány volt kint, akkor a tanítványa, Sákovics József vezette a csapatot.

Bay úgy motivált, hogy egyetlenegyszer sem emelte fel a hangját a pást tövében. Ha azt érzékelte, hogy valamivel meglepték, vagy valamire nem tanította meg a versenyzőjét, akkor a következő edzést annak szentelte. 1961-ben mesteredző lett, egyúttal megkapta a vívómesterképzés felépítését a Testnevelési Főiskolán, ahonnan neves mesterek sora került ki, biztosítva a hagyományok továbbvitelét és a sportág eredményességének megőrzését.

Az 1972-es olimpiáról a nemzetek nagydíjával tért haza a magyar küldöttség, hiszen két aranyérem mellett négy ezüsttel is zárt. A párbajtőr egyéniben győztes Fenyvesi Csaba mestere éppen Bay volt. Fenyvesi azt kérdezte tőle a sikere után: ez az az eredmény, amire illik szerénynek lennie?

„Nagyon helyesen érzed – válaszolta neki –, csak te nem vagy az a természetű ember, aki ezt meg is tudja állni, de a saját szempontodból nagyon előnyös lenne… Körülbelül egy fél évig megtartotta szavát” – ez a Népsport-idézet rávilágít szellemiségére, mennyire szerették és tisztelték a tanítványai, és hát közkedvelt sztorizós hajlamára is.

Bay 1976-ban mondott le, amikor a montreali játékokon egy arany volt a termés. A vívástól később sem szakadt el, még a kilencvenes években is órákat adott a BVSC-ben, aminek alapítója volt. Akkoriban viszont már inkább a másik nagy szenvedélyének, a vadászatnak hódolt. Ennek sem akárhogy, előfordult, hogy éveken át üldözött egy nagyvadat, mire el tudta ejteni. Mindig mondta, előtte a fácán soha nem a fazékban, hanem a levegőben jelenik meg.

Tanyáján, a somogyi Gamáson töltötte ideje nagy részét, büszkén mutatta – miközben Camparit kortyolgatott –, hogy melyik ágyat választotta a házában lllyés Gyula.

Szinérváralja, románul Seini, egy nyolcezres település Máramaros megyében, ahol példásan ápolják Bay Béla örökségét, noha a román sportot soha nem szolgálta. Szerették volna, ha nekik is átadja a tudását, nemcsak a szovjeteknek, ahol rendszeresen vendégül látták – ma már tudástranszfernek neveznénk ezeket a látogatásokat.

Bay szülői házát a polgármester, Gabriela Turbule javaslatára felújították, a kúria átadására a román kulturális miniszter is elment 2022-ben. Az épületben kialakítottak egy dolgozószobát, Bay emlékeivel. A szoba kialakításában Killyéni András kolozsvári sporttörténész, az erdélyi magyar sport kutatója vett részt, aki egy könyvet is írt a mesterről. Killyéni azt is kiderítette, hogy az épület a kommunista időszakban jelentősen leromlott, a helyi tsz vette birtokba, de a megóvásával nem törődött, volt benne katonai sorozóközpont is. A jelenlegi állapota nagyban hasonlít arra, ahogy száz évvel ezelőtt kinézett, amikor Bay a gyermekéveit ott töltötte.

„Az erő, a nyugalom, a csönd, a békesség kívülről látszik, de belülről él. A határ – ahol az ember már nem olyan, mint amilyennek képzelem, az már maga a valóság”

– vallotta Bay, akinek a nevét itthon olyan róla elnevezett díj viseli, amit a legfelkészültebb edzők kaphatnak meg.