„Száműzetés helyéül szolgáltak”, „a vétkesek száműzetési helye” – így írják le a tizenkilencedik század végi magyar lexikonok a Tremiti-szigetcsoportot, ami Olaszország déli részén, Puglia tartomány legészakibb területével található nagyjából egy vonalban az Adriai-tengeren.
Az öt szigetből álló szigetcsoport az újkőkorszakban valószínűleg, de a római korban egészen biztosan lakott volt, ide száműzték Augustus császár unokáját, Vipsania Juliát, a huszadik század elején pedig, amikor Líbia olasz befolyás alá került, több mint ezer líbiait telepítettek ide erőszakkal. A líbiai szeparatisták olyan számban képviseltették magukat a szigeteken a kilencvenes években, hogy hivatalosan kijelentették: szeretnének Kadhafi Líbiájához tartozni, mert elégedetlenek az olasz vezetéssel, sok a szemét a turisták miatt, és a helyi önkormányzat nem annyira tudja ezt kezelni. Ha valaki nem járt mostanában Pugliában: a Tremiti-szigetek nem kerültek líbiai fennhatóság alá.
A csoport öt szigete közül három lakatlan, ezek közül egy annyira pici, hogy a nagyobb hullámok könnyen el tudják lepni. A legnagyobb sziget San Domino, itt van kiépítve az infrastruktúra, hogy fogadja a turistákat, itt van a szigetek egyetlen homokos tengerpartja, és itt volt az, ahova a második világháború előtt Benito Mussolini kitelepített több mint negyven meleg férfit, és ezzel létrehozott egy egészen egyedülálló közösséget – az első nyíltan meleg kommunát Olaszországban. A homokos tengerpart az előző mondatban semmiképpen sem akart egy rossz szóvicc lenni.
A San Domino-szigeti kommuna története az angolszász sajtóban annyira feltérképezetlen, hogy gyakorlatilag minden információ egy több mint tíz évvel ezelőtti BBC-cikkből származik, ami akkor készült, amikor olasz politikusok emléktáblát állítottak a száműzötteknek. De hogyan kerültek egyáltalán oda? A fasiszta Olaszország megpróbálta minél jobban a szőnyeg alá söpörni a homoszexualitást, de ez azt is jelentette, hogy kifejezetten törvényeket nem hoztak ellene (bár a melegeket gyakran letartóztathatták az utcán). A harmincas évek végén a szicíliai Catania rendőrségének feltűnt, hogy a városban több fiatal férfi is találkozik, táncol, vigad egymással, és úgy általában jól érzi magát, olyasfajta „szexuális aberráció” formájában, ami az erkölcsökre sértő, és „katasztrofális a közegészségügyre és a faj fejlődését tekintve”.
A férfiakat viszont nem a cataniai börtönbe vetették, hanem San Domino szigetére. Bilincsben érkeztek, és olyan termekbe szállásolták el őket, ahol nem volt folyó víz, rendőri felügyelet alatt voltak, és este 8 után nem hagyhatták el a körletet. De hogy napközben mit műveltek, arra nem volt befolyása a rendőrségnek. Habár 2013-ban már nem élt senki a meleg száműzöttek közül, egy kétezres években megjelent olasz könyvhöz még sikerült néhányukkal beszélni, illetve egy magazinnak is nyilatkozott valaki, akit csak Giuseppe B.-nek neveztek a cikkben.
B. úgy írta le a San Dominó-i száműzetést, hogy tulajdonképpen napközben azt csinálhattak, amit akartak: ha érkezett egy új fogoly, megünnepelhették, rendezhettek színházat, nőnek öltözhettek, és senki sem szólt bele. A férfi azt mesélte, hogy a száműzetés előtt egy Nápoly melletti kisvárosban élt, ahol az utcára is félt kimenni, és rettegett attól, hogy felhívja magára a figyelmet. Ettől nem kellett félnie a szigeten, ahol többeket is gyötört az a szégyen, amit a homoszexualitásuk miatt éreztek a családjukkal szemben. Volt olyan, aki kérlelte a hatóságokat, hogy hadd álljon be katonának, mert akkor az anyaföldet szolgálva tudná mérsékelni azt a becstelenséget, ami a családját érte miatta.
Egyes beszámolók szerint a száműzetés minimum öt évig tartott volna, de végül egyik büntetés sem tartott eddig – a második világháború kitörésével ugyanis megszűnt a tábor. B. szerint voltak olyanok, akik zokogtak, amikor megtudták, hogy vissza kell térniük az otthonaikba. Nem San Domino volt az egyetlen sziget, ahova olasz melegeket telepítettek más politikai foglyokkal együtt, de ez a sziget volt az nagyjából egy évig, ahol csak és kizárólag melegek voltak.
