Néhány hónapja mutattuk be az embert, aki legyőzte a rulettet; és aki azt gondolná, hogy a világ kaszinóit felforgató Niko Toša sztorijánál nincs súlyosabb a szerencsejáték világában, hát téved. Bill Benter sokkal nagyobb pályán játszott és játszik a mai napig: ő a lóverseny fogadási rendszerét győzte le, egymilliárd dollárt nyert, és a mai napig vígan éli világát.
Benter Pittsburgh egyik kertvárosában született és nőtt fel, kényelmes amerikai középosztálybeli családban. Az egyetemen fizikát tanult, de a tankönyvek helyett a szerencsejátékosok bibliája, Edward O. Thorp Beat the Dealer című könyve nyűgözte le leginkább. Thorp többek között az MIT elit egyetem matematikaprofesszora is volt, a kutatási területe pedig a valószínűségszámítás alkalmazása különféle szerencsejátékokban. Az ő nevéhez fűződik a blackjacken az esélyeket a játékos felé billentő lapszámolásos módszer kifejlesztése – nagyjából erről szól a Beat the Dealer. Thorp neve amúgy Niko Toša történetében is felbukkan, mert a rulettel kapcsolatban is voltak fontos kutatásai. Amúgy a 20. század egyik kiemelkedő matematikusaként, a modern valószínűségszámítás és az információelmélet úttörőjeként tartja számon az utókor.
Benter a könyvből felszedett tudással, még a diploma megszerzése előtt, 22 évesen Las Vegasba költözött, ahol nappal egy McDonald'sban volt takarító, esténként pedig kis tétekben blackjackezett, lapot számolt, és ha jó szériája volt, egy este akár 40-50 dollárt is kaszálhatott. Így találkozott Alan Woodsszal, egy ausztrál profi szerencsejátékos csapat vezetőjével, aki nagyjából ugyanazt csinálta, mint ő, csak nagypályán, komoly tétekkel és komoly nyereséggel.
Benter csatlakozott Woods csapatához, és az első évében már 80 ezer dollárt keresett a blackjacken. Nem csaltak – a kaszinók magát a lapszámolást nem tiltják, csak azt, ha a játékosok kooperálnak egymással –, ennek ellenére a csapat 1984-ben feketelistára került, és az összes Las Vegas-i kaszinóból kitiltották őket. Új helyszínt és új játékot kellett találniuk, amiben a maguk oldalára fordíthatják az esélyeket.
A lehetetlen küldetés
Az új játék a lóverseny, az új helyszín pedig Hongkong lett. A brit tradíciók és a lóverseny kínai betiltása óriási bizniszt csináltak Hongkongban a lóversenyből, sok milliárd dollárnyi forgalommal. Hongkongban a lóverseny szervezése állami monopólium: volt idő, amikor az állam bevételeinek 10 százalékát az ebből származó adó adta. Rengeteg pénz, rengeteg játékossal – tökéletes vadászterepnek tűnt Benterék csapatának. A gond csak az volt, hogy a lóverseny fogadási rendszerén lehetetlennek tűnt fogást találni. Ez nem olyan típusú, mechanikus szerencsejáték, mint bármi egy kaszinóban; a lóverseny eredményét kismillió dolog befolyásolhatja, akár olyasmik is, mint az időjárás, a zsoké idegállapota, vagy hogy mit evett a ló a verseny napján.
Ráadásul a hongkongi lóverseny úgynevezett totalizatőr alapon működik, ami azt jelenti, hogy nem fix oddszok vannak, mint mondjuk a ruletten, ahol a pirosra vagy a feketére feltett zseton mindig duplán fizet, ha bejön. Totalizatőr rendszerben az oddszok folyamatosan változhatnak: ha egy lóra sokan sok pénzt tesznek, az lejjebb tekeri az oddszot, vagyis kevesebbet fog fizetni a ló, ha nyer. A blackjacken felteszünk egy dollárt, és ha nyerünk, kapunk kettőt. A lóversenyen viszont befutó után összedobják az összes feltett pénzt, a szervező leveszi belőle a maga sápját (Hongkongban ez 17 százalék), és a maradékot szétosztják a nyertes fogadók között, a feltett összegek arányában. Vagyis előzetesen fogalmunk sincs, mennyit nyerünk, már ha nyerünk, ebből pedig az is következik, hogy fogalmunk sincs, mekkora tétet érdemes feltenni. Kész rémálom annak, aki matematikai alapon akarja legyőzni a rendszert. De Bentert éppen ez motiválta.
Kelly hősei
Itt muszáj egy kis kitérőt tennünk, és megismerkednünk a Kelly-formula fogalmával. Ez egy J. L. Kelly nevű amerikai matematikus nevéhez fűződik, és a szerencsejátékok mellett a tőzsdén is sokat használják. Kicsit leegyszerűsítve azt határozza meg, hogy egy adott esélyű fogadásnál mi az optimális tét, amivel egyszerre maximalizáljuk a nyereményünket, és minimalizáljuk a bukás esélyét. Oké, ez így talán még nem teljesen tiszta, lássunk egy példát!
Egy híres kísérletben az alanyoknak 25 dollárt adtak, hogy azzal játsszanak egy olyan fej vagy írás játékon, ahol a fej 60 százalék eséllyel jön ki. Fél órát kaptak a játékra, amibe körülbelül 300 dobás fér bele. Ez tuti nyerő felállásnak tűnik, de az eredmény egészen megdöbbentő volt:
- a játékosok 28 százaléka elveszítette az összes pénzét;
- csak a 21 százalékuknak sikerült megtízszerezni a kiindulópénzt (250 dollárnál a szabályok szerint vége volt a játéknak);
- az átlagos nyeremény mindössze 91 dollár volt;
- a játékosok kétharmada a játék során legalább egyszer fogadott a 40 százalékos esélyű írás kimenetelre is.
Ez elég észbontóan hangzik egy biztosan nyerőre hangolt játékban, de ha belegondolunk, csupán arról van szó, hogy a játékosok nem optimálisan, hanem egyszerűen megérzésre határozták meg a tétjeiket. Aki túl nagy téttel játszott, és beütött neki egy hosszabb vesztes sorozat, az elbukhatta az összes pénzét még így is, hogy elvileg neki állt a zászló. Aki túl keveset kockáztatott, az sokkal kevesebbet hozott ki a nyerő helyzetből, mint ami benne volt. És aki képes volt ilyen feltételek mellett az írásra tenni a pénzét, az nem érti a független események fogalmát, és belőle élnek a kaszinók.
A Kelly-formula azt az optimális tétet határozza meg, aminél mindkét, előbb említett kockázat a lehető legkisebb, a várható nyeremény pedig a legnagyobb. Ha bárkit érdekel, a példajátékban ez a játékos mindenkori pénzének 20 százaléka akkor, ha eltekintünk a 250 dolláros plafontól, és a 12 százaléka akkor, ha a cél ennek a plafonnak az elérése.
És most vissza Hongkongba!
Benter egy éven keresztül épített adatbázist a hongkongi lóversenyek indulóiról, és finomítgatta az algoritmusát, ami a Kelly-formulát próbálta meg alkalmazni erre a helyzetre. A cél az volt, hogy a lovak valós esélyeit a hivatalos oddszoknál pontosabban határozza meg, amihez húsz különböző tényezőt vett figyelembe és súlyozott, majd úgy számolja ki a lovakra felteendő téteket, hogy maximalizálja a nyereményt, és minimalizálja a bukás esélyét.
Az első verzió teljes csőd volt. Benter és Woods csapata 1986 nyarára a 150 ezres kezdőtőkéjükből 120 ezret elveszítettek. Woods Dél-Koreába utazott, hogy az ottani kaszinókat a régi jó vegasi módszerrel fosztogatva szerezzen újra pénzt, Benter pedig visszament Las Vegasba, hogy befektetőket keressen a lóversenyt legyőző szoftver mögé. Amikor pár hónappal később újra találkoztak Hongkongban, kiderült, hogy Woods járt nagyobb sikerrel, aki – mivel az ő pénzéből ment volna tovább az akció – a partnerségük újratárgyalását és a leendő nyeremény 90 százalékát követelte. A két szerencsejátékos rettentően összeveszett ezen, meg is szakították az együttműködésüket, tíz évig nem is beszéltek egymással.
Benter utolsó menedéke Atlantic City volt, Amerika második számú szerencsejáték-fővárosa, ahol, Vegasszal ellentétben, nem volt kitiltva a kaszinókból. Két év alatt felépített egy új kártyaszámoló csapatot, ami kitermelt pár százezer dollárt a lóversenyes kaland folytatásához. 1988-ban visszatért Hongkongba a továbbfejlesztett, finomított algoritmusával, aminek valósággal a megszállottjává vált.
Hónapokat töltött például azzal, hogy az adatbázisba beépítse évekre visszamenőleg a lóversenynapok hőmérsékleti adatait (a nyolcvanas években járunk, amikor ezeket úgy lehetett megszerezni, hogy az ember Angliába utazik, és a brit meteorológiai intézet archívumából kézzel kimásolja az adatokat) – csak hogy kiderüljön, hogy ez semmilyen módon nem befolyásolta az eredményeket.
Benter és új csapata 1989-ben szállt vissza a hongkongi lóversenybe, és az első szezonban rögtön 600 ezer dollárt nyertek. A nagy ellenfelük Woods új csapata volt: az ausztrál új programozókat fogadott fel, hogy fejlesszék tovább Benter régi kódját. Sikeresek voltak ugyan, de nem annyira, mint Benterék, akik a következő, 1990/1991-es lóversenyévadban már 3 millió dollárt kaszáltak. Ekkor lépett velük kapcsolatba a hongkongi állami lóverseny-monopólium, a Hong Kong Jockey Club.
Ha egy üzlet beindul
Bár Benter meg volt győződve arról, hogy megismétlődik a vegasi eset, és Hongkongból is kitiltják, ennek az ellenkezője történt: a lóverseny szervezője udvariasan megkérdezte, hogy miben tudnák segíteni a ténykedését. A lovi ugyanis nem úgy működik, mint a kaszinó: itt a ház érdeke nem az, hogy a játékosok jól szórakozzanak, és eközben végső soron veszítsenek egy csomó pénzt, hanem az, hogy minél több pénzt tegyenek fel tétnek.
Mivel minden feltett pénz 17 százaléka ott marad a szervezőnél (és aztán csorog vissza az államkasszába), a lóverseny nem tud bukni, a nyertes játékosok a vesztes játékosok pénzét nyerik el, miközben a ház mindkettőjük pénzéből lehúzza a maga jutalékát. Márpedig Benter minden egyes futamon óriási pénzeket forgatott a fogadásokban.
Benter azt mondta, azzal tudnának neki segíteni, ha megkönnyítenék a fogadások tömeges lebonyolítását, amit eleinte személyesen, később telefonon intézett a csapata. A Hong Kong Jockey Club az ő kedvéért hozta létre a Big CIT nevű elektronikus fogadási rendszert, amivel Benter szoftverének kezelője már közvetlenül a számítógépről tudott téteket feltenni. Ez Benterék és a konkurens Woods-féle csapat bizniszét is alaposan felpörgette, tízmillió dolláros nyereségeket termelve. Benter igyekezett kerülni a nyilvánosságot, és a pénzügyi világ befektetési alapjaihoz hasonló bizniszt húzott fel az algoritmusára. Ez lényegében azt jelentette, hogy mások pénzével fogadott a lóversenyen, és a befektetőknek ígért hozamon felüli nyereményt megtartotta magának.
A fordulópontot ironikus módon egy nagy nyeremény jelentette. 1997-ben Benter csapata behúzta a Triple Trio nevű szuperjackpotot, ami három futam hármasbefutójának eltalálásáért jár. Ezt a Hong Kong Jockey Club hagyományosan reklámcélokra is fel szokta használni, hiszen mennyire jól néz már ki, amikor egy egyszerű hongkongi munkásemberre szakad rá a világ pénze pár jó lóversenyes tipp miatt – és mennyire rosszul, ha kiderül, hogy amerikai profi szerencsejátékosok szoftvere nyert. A lóverseny-monopóliumnak egyre kényelmetlenebb volt, hogy az amerikaiak túlnyerik magukat (a Triple Trio megnyerésekor Benter csapata már 50 millió dolláros pluszban volt abban a szezonban), és meg is próbálták visszafogni őket, mielőtt még kitudódik az egész, és ez összetöri az egyszeri hongkongi lóverseny-játékosok bizalmát az egész rendszerben.
Benterék hozzáférését még abban az évben megszüntették a Big CIT rendszerhez, majd letiltották a telefonos fogadást is. A csapat nem adta fel, százával és ezrével nyomtatták a fogadási szelvényeket, amelyeket több tucat alkalmazottjuk adott le a fogadóirodákban, hátizsákban hordva oda a tétként feltett készpénzt. Woods csapatára rászállt az adóhivatal is, ő ugyanis nem magánemberként, hanem céges formába szervezve bonyolította a fogadásait. Márpedig a hongkongi törvények szerint a lóversenyen nyert pénz adómentes ugyan, de a cégek nyeresége nem. Woods a Fülöp-szigetekre menekült, amikor megtudta, hogy évekre visszamenőleg követel rajta egy csomó pénzt az adóhatóság. Benter maradt, és – ha sokkal nyögvenyelősebben is, mint addig – továbbra is rengeteget nyert.
A kísértet 118 millió dollárja
2001-ben aztán Benter elhatározta, hogy kiszáll. A szoftvere ekkor már lovanként 120 tényezőt figyelembe véve jósolta meg az eredményeket, és direkt úgy volt beállítva, hogy sok kicsit nyerjen, ne néhány nagyot, ami ráirányítaná a reflektorfényt. Utolsó nagy dobásként azonban megszegte ezt a szabályt, újra a Triple Trióra ment rá, aminek a nyereményalapja akkor éppen történelmi rekord magasságába halmozódott fel. Benter azt tervezte, hogy búcsúzóul megnyeri a szuperjackpotot, és aztán nem veszi fel a nyereményt, ami így a szabályzat szerint egy jótékonysági alapítványhoz kerül.
A 2001-es Triple Trio rekordnyereménye egész Hongkongot lázban tartotta, több mint egymillió ember fogadott rá, vagyis a városállam nagyjából minden hetedik lakója. Benter ki sem ment a lóversenyre, az irodájában, egy belvárosi felhőkarcoló 27. emeletéről, tévén át követte a versenyt, amire 51 ezer kombinációban összesen 1,6 millió hongkongi dollárt tett fel az algoritmus tippjei alapján. Két futam után ebből 36 maradt még versenyben. A mindent eldöntő futamon a Bobo Duck nevű ló nyert, mögötte Mascot Treasure és Frat Rat futott be. Benter egyik szelvényén pont ez a három tipp szerepelt. A befutó után pár perccel kiderült, hogy az övé volt az egyetlen nyerő tipp a Triple Trióra, ami 118 millió hongkongi dollárt fizetett. (Ez amerikai dollárban 16 milliót, forintban, mai árfolyamon bő ötmilliárdot jelent.)
A nyereményt a tervnek megfelelően nem vette fel, ami természetesen az őrületig fokozta a hangulatot Hongkongban, a legvadabb elméletek kaptak szárnyra arról, ki lehet a nyertes, és miért nem kell neki a pénz. A sajtóban szellemként, kísértetként kezdtek hivatkozni rá. Benter egy levélben megírta a Hong Kong Jockey Clubnak, hogy ő a titokzatos nyertes, és hogy nem is akarja felvenni a pénzt, menjen csak a maga útján jótékonysági célokra. A kérése ellenére a szervezet nem hozta nyilvánosságra a levelet, viszont még abban az évben újra engedélyezték a telefonos fogadást, és bevezették az internetes fogadást is.
Benter hazaköltözött Pittsburgh-be, azóta is ott él, megházasodott, gyereke is született. Ma egyetemeken tart előadásokat, és online fogad lóversenyeken, a vagyona nagy részét jótékonysági alapítványoknak adományozza.
Woods sokáig nem hagyta el a Fülöp-szigeteket, de a távolból irányított csapatai tovább fosztogatták a világ lóversenyeit és kaszinóit. 2008-ban halt meg rákban, a pályafutása alatt összeszedett teljes nyereményét 800 millió dollárra becsülték.
Benter saját bevallása szerint ennél is többet, egymilliárd körüli összeget nyert, de ennek jó részét a fogadásait finanszírozó partnereinek fizette ki. A 2010-es években alapított egy egészségügyi céget, de az a mai napig éppen hogy csak nyereséges tud lenni. Azt mondja, az üzleti világban sokkal nehezebb boldogulni, mint a lóversenyen.
(Források: Bloomberg, Yard Couch, Financial Interest)