2023. november 17. – 08:08
Az ókori rómaiak igazán válogatott repertoárral rendelkeztek, ha büntetésekről van szó: keresztre feszítettek, szikláról vetettek le embereket, de az élve eltemetést sem vetették meg. Pszichológiai szempontból ezekhez talán hasonló lehetett a damnatio memoriae, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy az elítélt halála után minden olyan dolgot megsemmisítettek, ami az emlékét őrizte volna. A kifejezés szó szerinti fordítása „az emlékezet elátkozása”.
A damnatio memoriaet főbenjáró bűnök miatt alkalmazták, például hazaárulás vagy felségsértés esetén. Természetesen a halálos büntetéssel kéz a kézben járt, valószínűleg a fent említettek valamelyikével, de ha a bűn nagyon súlyos volt, nem érték be ennyivel. A cél az volt, hogy a büntetés ne érjen véget a halállal, hanem azután is folytatódjon.
A gyakorlatban ez nagyjából azt jelentette, hogy a bűnöst nem volt szabad eltemetni, hozzátartozóinak tilos volt gyászolni, szobrait ledöntötték, nevét az összes nyilvános helyen található feliratról, dokumentációból törölték.
Talán nem meglepő, hogy ezt jellemzően híresebb és befolyásosabb embereken alkalmazták, akikről készült is szobor, amit később le lehetett dönteni. Gyakran szenátorok, sőt császárok is jártak így, akiket a nép vagy politikai ellenségeik becstelennek tartottak.
Bár szélesebb körben az ókori rómaiak használták először ezt a büntetést, nem ők találták fel: olyan kultúrákban is találni rá példákat, mint a hettitáknál és az egyiptomiaknál. Hatsepszut fáraó például, II. Thutmosz felesége, aki hosszú időszakon át virágzó birodalom felett uralkodott, hasonló büntetést szenvedett el. Utódja a trónon, III. Thutmosz még az uralkodók listájáról is töröltette a nevét. Persze az, hogy tudunk róla, egyértelművé teszi, hogy III. Thutmosz nem járt sikerrel, de az biztos, hogy a róla készült szobrokat ledöntette, és a tiszteletére emelt emlékműveket is elpusztíttatta. Történészek szerint III. Thutmosz egyébként azért alkalmazta ezt a drasztikus módszert, hogy úgy tűnjön: I. Thutmosz után csakis II. Thutmosz előzte meg az ő uralkodását, mindenféle női beavatkozás nélkül.
Hatsepszut neve egészen 1822-ig ismeretlen is maradt a régészek előtt, ekkor a hieroglifák dekódolása lehetővé tette, hogy elolvassák a Dayr al-Baḥrī feliratokat. Ma már jól ismert a személye.
Az ókori Rómában is belefutottak abba, hogy egy ember teljes létezését nagyon nehéz kitörölni – éppen ezért van néhány példa, amikor kiszabták ugyan a damnatio memoriaet, a bűnösről mégis tudunk valamennyit.
Vegyük például Maxentius császárt, aki annak ellenére, hogy 312-ben Constantinus császár kivetette rá a damnatio memoriaet, egész jól ismerik a történészek. Maxentius apját, Maximianust szintén damnatio memoriaenak vetették alá 310-ben, ugyanúgy Constantinus volt a ludas itt is, a császár azonban meggondolta magát – aminek Maximianus biztosan nagyon örült volna, ha Constantinus nem kergeti öngyilkosságba pár évvel azelőtt.
Talán nem olyan meglepő, hogy Caligulát is damnatio memoriae alá akarták vetni. Az őrült uralkodó nem volt túl népszerű, ezért a közvélemény nyomására minden nyomát ki akarták irtani a római történelemből, de utódja és nagybátyja, Claudius ezt megakadályozta. Nero császárnál is megpróbálkoztak az eljárással, a szenátus az állam ellenségévé kiáltotta ki halála után. A képét és nevét viselő pénzérmékről egyszerűen lecsiszolták az ismertetőjegyeket, de teljesen nem törölték ki a történelemből, egyfajta de facto damnatio memoriaet alkalmaztak rajta, ami ugyan nem hivatalos, de mégis azzal jár, hogy mindenhonnan próbálják kiirtani a nevét és az arcmását.
Ha egy kicsit közelebbi példát keresünk a damnatio memoriaere, Sztálint is felhozhatjuk: a szovjet diktátor szerette levágatni és kiradíroztatni a fotókról és hivatalos dokumentumokról azokat, akiket kevésbé kedvelt.
(Livius.org, Universidad da Navarra, Alexander Meddings, Imperium Romanum, Római Kor, Today I Found Out)
