2023. március 4. – 23:47
A hírhedt szovjet munkatáborok kegyetlen világát sok magyar testközelből is kénytelen volt megismerni. Sztálin halála után azonban a Gulag-rendszer alapjain is megjelentek a repedések, és több táborban is tiltakozások, felkelések indultak. Ezek közül azonban a hosszában és a mélységében is kiemelkedett a kengiri Gulag-lázadás, amely során több ezer rab elégelte meg az őrök kegyetlenkedéseit, és 1954 májusában átvette a hatalmat a táborban, hogy aztán példátlan módon, 42 napon át viszonylagos szabadságban éljenek a saját maguk által kialakított társadalmi berendezkedésben. Aztán megérkeztek a Vörös Hadsereg harckocsijai, és vérbe fojtották a felkelést.
Az 1930-ban létrehozott, majd Joszif Sztálin uralma alatt kiterjesztett Gulag-rendszerhez a fénykorában több száz kényszermunkatábor tartozott, amelyekben milliókat tartottak fogva, a nemkívánatossá vált kulákoktól a köztörvényes bűnözőkön át a rendszer ellenségeinek tartott politikai foglyokig. A diktátor 1953-as halála után a Gulag-hálózat szinte azonnal bomlásnak indult, és már a következő évben elkezdték bezárni a kényszermunkatáborokat, de hivatalosan csak 1960-ban számolták fel a rendszert.
Kengir a mai Kazahsztán közepén, Zsezkazgan város mellett fekszik. Az ottani egy úgynevezett különleges munkatábor volt. Ezeket 1948-ban kezdték el felállítani kifejezetten a politikai foglyoknak. Eleinte ötöt hoztak létre, akkor még csak számozva, de később mindegyik egyedi kódnevet kapott, és további nyolcat is megnyitottak. Az eredeti öt egyike, a négyes számú volt a kengiri, ez a Szteplag nevet kapta.
Politikai fogollyá válni persze nem volt túl nehéz akkoriban: már maga az ellenforradalmi tevékenységet szankcionáló szovjet jogszabály is igen széles körben határozta meg a munkásosztály ellenségeinek körét, de a gyakorlatban tulajdonképpen elég volt csúnyán nézni a nem megfelelő emberre, hogy valaki munkatáborban kössön ki.
A munkatáborok világát leginkább a túlélők személyes beszámolóiból ismerhetjük; a rettenetes körülmények között, a naphosszat végzett robotolásban és az éhezésben sok százezren haltak vagy nyomorodtak meg. Magyarországról a nyilvántartások szerint 681 955 embert – katonákat és civileket – hurcoltak el szovjet táborokba hadifogolyként, illetve internáltként, az ő adataikat a Magyar Nemzeti Levéltár egy online adatbázisban elérhetővé is tette.
A Gulag-táborok szörnyűségeiről, illetve magáról a kengiri lázadásról sokáig keveset lehetett szélesebb körben tudni. A Nobel-díjas orosz író, Alekszandr Szolzsenyicin 11 évet töltött el különböző táborokban, miután 1945-ben letartóztatták, amiért egy barátjának küldött levélben bírálta Sztálint. A Gulag-szigetvilág című művében mutatta be a a munkatáborok létrejötték és borzalmait a saját és 256 másik rab élményei, illetve a kutatásai alapján. A nagy hatású mű 1973-ban jelent meg, jutalmul meg is fosztották miatta a szovjet állampolgárságától, és kiutasították az országból, ahová – pontosabban az utódállam Oroszországba – csak 1994-ben tért haza. A kengiri lázadás történetét is ő örökítette meg először résztvevők beszámolója alapján.
Egy szigetnyi szabadság
A munkatáborokban rendszeresek voltak a zavargások. 1923 és 1965 között összesen 18 Gulag-lázadásról tudunk, amelyek különböző intenzitásúak voltak az éhségsztrájktól a fegyveres felkelésig. Ezek közül azonban kétségtelenül a kengiri volt a legnagyobb hatású. A fogolyösszetételt tekintve a kengiri volt az egyik legsokszínűbb tábor, a rabokat több mint egy tucat országból hurcolták össze, és a társadalmi hátterük is változatos volt. (A húszezer rab közel fele, 9596 fő azonban ukrán nemzetiségű volt.) 1954 májusában több ezren lázadtak fel; a pontos számukról nincs konszenzus, a leggyakoribb szám az ötezer, más források nyolc-, illetve tizenhárom ezer résztvevőről szólnak.
Sztálin 1953 tavaszán halt meg, a szovjet titkosszolgálat vezetője, Lavrentyij Berija pedig belebukott a hatalmi vákuumban kibontakozott belső harcokba, és még az év végén kivégezték. A rabok abban reménykedhettek, hogy Sztálin és Berija halálával a táborok életébe is némi enyhülés érkezhet. Idővel azonban be kellett látniuk, hogy szó sincs ilyesmiről, legalábbis 1954 tavasza még nem hozta el a várt enyhülést.
Maga a Gulag-rendszer azonban valóban megrendült. A bizonytalan helyzetben a tábori őrök sem tudták, mit várnak el tőlük. Szolzsenyicin emellett arról ír, hogy lehetőséget is láthattak az új helyzetben. „[…] az őrzésügyi minisztérium éppen Berija bukása miatt kénytelen volt haladéktalanul és nyilvánvalóan bebizonyítani hűségét és szükségességét. De hogyan? Azokban a lázadásokban, amelyeket az őrzők mindeddig fenyegetésnek éreztek, most felcsillant a menekvés ígérete: legyen csak minél több lázadás, rendzavarás, hogy intézkedéseket kelljen foganatosítani. Akkor aztán nem fogják csökkenteni sem a létszámkeretet, sem a fizetéseket”.
Ez a zavaros, frusztrált állapot Kengirben abban csapódott le, hogy az őrök a foglyokon vezették le a feszültségüket, és még a megszokottnál is nagyobb kegyetlenkedésbe kezdtek, többeket apróságokért gyilkoltak meg. Mindez csak tovább fokozta az évek óta sanyargatott rabok dühét, a forrongó feszültségek pedig 1954 tavaszán érték el a forráspontot.
Eleinte a rabok sztrájkkal tüntettek az egyre inkább elharapózó erőszak ellen. Alekszandr Csecsev ezredes, a tábor parancsnoka azzal igyekezett megregulázni őket, hogy bejelentette: hatszáz köztörvényes bűnözőt hoznak az alapvetően politikai foglyoknak fenntartott táborba. A bűnözők más táborokban korábban már hatékony eszköznek bizonyultak a rabok megfélemlítésére és az elégedetkedésük letörésére. Ezúttal azonban ez nem jött be: a táborba érkező bűnözők már hallottak a kengiri politikai foglyok ellenállásáról, amelyért becsülték őket, ezért ahelyett, hogy őket kezdték volna el terrorizálni, melléjük álltak, és a két csoport együtt lázadt fel az őrök ellen.
1954. május 16-án a rabok ledöntötték a férfiak és a nők táborát elválasztó kőfalat. Az őrök erre válaszul tüzet nyitottak, és agyonlőttek közel egy tucat rabot. Ezt az első összecsapást aztán további harcok, tárgyalások és tűzszünetek követték, de végül sikerült elkergetniük az őröket, akik a posztjukat feladva elmenekültek Kengirből. A rabok gyakorlatilag felszabadultak.
Ami ezután következett, arra nem sok példát találni a történelemben. A táborlakók fogták magukat, és a politikai vagy katonai tapasztalattal rendelkezők vezetésével egy meglepően komplex társadalmi berendezkedést alakítottak ki a felszabadított táborban. Felállítottak egy saját önkormányzati rendszert katonasággal, élelmezési osztállyal, az alulmaradt őröket kritizáló propagandaosztállyal, illetve belső biztonsági csapattal azoknak a társaiknak a monitorozására, akik meg akarták adni magukat a szovjet hatóságoknak. Az exrabok a Vörös Hadsereg egykori tisztjét, Kapiton Kuznyecovot választották vezetőjüknek.
Mindemellett azonban a szabadidős tevékenységekre is kerítettek időt, elvégre egy munkatábor többévnyi kényszermunkája alól szabadultak fel, ráadásul politikai elítéltként értelmiségieket is nagy számban a soraik között tudtak. Színdarabokat adtak elő, tanulmányi előadásokat tartottak, még egy kávézót is nyitottak, ahol a lehetőségekhez mérten, de valami kávéra emlékeztető italt szolgáltak fel. Az addig szigorúan elkülönített férfiak és nők bebörtönzött papok által szentesített villámházasságokat kötöttek.
„Csodálatos időszak volt. Sem azelőtt, sem azóta nem volt részem olyan szabadságérzetben, mint akkor”
– mondta 45 évvel később egy túlélő Anne Applebaum amerikai történész-újságírónak.
Annak ellenére, hogy a Gulag-rendszert a szovjet vezetés építette ki, és a szovjet vezetés zárta őket munkatáborba, a lázadók hangsúlyozták, hogy magát a szovjet államot továbbra is támogatják, amit a szovjet alkotmányt éltető transzparensekkel is demonstráltak. „A megváltásunk a lojalitásban rejlik. Moszkva képviselőivel szovjet állampolgárokhoz méltóan kell beszélnünk” – mondta Kuznyecov. (Ezt némileg árnyalja, hogy a rabok jelentős részét kitevő ukránok közül sokan az egykor a szovjetek ellen harcoló partizán volt.)
Vérbe fojtott lázadás
A rabok tehát igyekeztek kihozni a maximumot az ideiglenesen kiharcolt szabadságukból, de nem ringatták magukat abban az illúzióban, hogy ez örökké fog tartani. Rádión sugároztak és galambpostán küldtek üzeneteket a környező települések lakosságának, amelyekben elmagyarázták nekik, hogy mekkora veszélyben érzik magukat a táborban, és felvázolták az életkörülményeik javítását célzó követeléseiket. De a tábor elkergetett vezetése is üzenetekkel bombázta a lázadókat, amelyekben megadásra sürgették őket. A kormány pedig a belügyminiszter-helyettes, Szergej Jegorov vezetésével küldött tárgyalódelegációt a táborba. Mindeközben azonban a táborlakók felkészültek az elkerülhetetlennek tűnő támadásra. Molotov-koktélokat készítettek, összegyűjtötték az őrök által hátrahagyott fegyvereket, és mindenből próbáltak fegyvert eszkábálni, amit a táborban találtak. A támadás pedig hamarosan meg is indult.
A Jegorov vezette küldöttség heteken át győzködte a táborlakókat, hogy a sorsuk meg van pecsételve, de ők nem voltak hajlandók megadni magukat, amíg a feltételeiket nem teljesítik: azt akarták, hogy a társaikat legyilkoló őröket állítsák bíróság elé, javítsák a munkakörülményeiket, illetve formálisan is ismerjék el bizonyos jogaikat. Talán nem meglepő, hogy a szovjet vezetésnek esze ágában nem volt ezeket a követeléseket teljesíteni. Végül Szergej Kruglov belügyminiszter megelégelte a kormányra nézve egyre kínosabb lázadozást, és elrendelte, hogy minden áron vessenek véget a történetnek.
Jegorov koordinálta a támadást, amelyben 1700 katona, öt T–34-es harckocsi és 98 harci kutya vett részt. Június 26. hajnalán jelzőfények gyúltak a tábor fölött, és a tábor köré kihelyezett hangszórókból felharsant a figyelmeztetés, hogy minden rabot, aki ellenáll a táborba behatoló katonáknak, ott helyben lelőnek. Mégis többen az ellenállást választották. Fegyverekkel, saját készítésű gránátokkal, vascsövekkel, kövekkel, és gyakorlatilag mindennel, amit értek, felvették a harcot a katonákkal. Mindez persze nem sokat ért a begördülő harckocsik és a tábort ellepő katonák ellen, akik 42 napnyi szabadság után 90 percen belül leverték a felkelést és visszavették a tábor irányítását.
A hivatalos jelentés szerint a támadásban 37 rabot öltek meg, további 9 belehalt a sérüléseibe, és még 109-en szenvedtek sérülést. A túlélők visszaemlékezései szerint azonban az áldozatok száma jóval magasabb volt, Szolzsenyicin például hétszáz lemészárolt fogolyról írt, más források ezer kivégzettről és kétezer sebesültről szólnak.
„A táborban szigorúan tilos a lázadásról beszélni. A vezetőség attól tart, hogy a lázadás szelleme új erőre kaphat. A barakkok előtti vértócsák azonban emlékeztetnek bennünket azoknak a júniusi napoknak az eseményeire. A lázadás a szívekben folytatódik…”
– emlékezett vissza Várkonyi-Leber Ferenc magyar orvos, aki maga is ott volt Kengirben.
A rabokat vezető Kuznyecov szinte azonnal részletes vallomást tett, amelyben azt állította, hogy a felkelés valódi kitervelői egy Központ nevű titokzatos csoport tagjai voltak. Azt nem tudni, hogy valóban létezett-e ez a csoport, mindenesetre a tagjait soha nem sikerült azonosítani.
Bár nem a kengiri volt az egyetlen Gulag-lázadás, minden bizonnyal ez volt a legnagyobb jelentőségű. A hatóságok ennek megfelelően igyekezték is minél gyorsabban eltüntetni a nyomait. A túlélőket szép csendben elosztották más táborok között, hogy ott töltsék ki az eredeti büntetésüket. A legtöbbjük az ötvenes évek végére már szabad volt, vagy azért, mert lejárt a büntetése, vagy azért, mert amnesztiát kapott. A történtek egészen Szolzsenyicin 1973-as művéig nem kaptak nagyobb figyelmet. A kengiri lázadás azonban ennek ellenére is hatással volt a munkatáborok világára: nem sokkal utána a szovjet vezetés nyolc órában korlátozta a tábori munkanapokat, és bejelentették, hogy kemény munkával és jó magaviselettel az idő előtti szabadulás is lehetségessé válik.
Közben Moszkvában is rájöttek, hogy a Gulag-rendszer anyagilag is fenntarthatatlan. 1956-ban pedig a Sztálin halála után a párt élére került Nyikita Hruscsov a „titkos beszéd” néven emlegetett, a pártkongresszus zárt ülésén elmondott beszédében élesen kritizálta Sztálint, többek között azért is, amiért annyi politikai ellenfelét és kritikusát hurcoltatta el munkatáborba. Nem sokkal később elkezdték bezárni a táborokat, és 1960-ban a belügyminisztérium magát a Gulag-rendszert is felszámolta.
További felhasznált források: