Ha őrült római császárokról van szó, akkor Nero és Caligula eléggé kilóg felfelé a mezőnyből, nehéz is lenne egyértelműen eldönteni a kérdést, melyikük is volt az őrültebb. Caligula mellett szól, hogy például az egyik lovát akarta kinevezni consullá, istenként imádtatta magát, azt terjesztette, hogy személyes beszélgetéseket folytat mind Jupiterrel, mind pedig a Hold istennőjével, és hát ott van az a kisebb epizód is, amikor hadat üzent a tengernek.
Mielőtt belemennék a tengerrel való hadakozás furcsa epizódjába, nagyon-nagyon röviden vegyük végig Caligula életrajzát, mert van benne pár olyan fontos pont, ami a történetünk, illetve annak megértése szempontjából elengedhetetlen. Caligula 12-ben született, 41-ben, 28 évesen, négyévnyi uralkodás után halt meg. Természetesen nem természetes halállal: a szenátust és a lovagi rendet is rettegésben tartó császár összeesküvés áldozata lett, több mint harminc kardszúrással végeztek vele, az első csapást épp saját testőrségének vezetője mérte rá.
Mivel lázadás útján elkövetett gyilkosság áldozata lett, törvényszerű, hogy az utókorban leginkább csak a Caligula-ellenes történetírók verziói maradtak fenn, tehát mindenféle, az őrületére vonatkozó beszámolót érdemes picit más szűrőn át nézni – bár nyilván arról nincs szó, hogy kiváló császár lett volna, akit érthetetlen okból távolított el egy hangos kisebbség.
De hogy jön ez az egész a tenger megtámadásához? Ide még gyorsan pár életrajzi adalék: Caligula apja, Germanicus sikeres és közkedvelt hadvezér volt, akit Augustus egy időben saját örököseként jegyzett, igaz, később mégsem belőle lett uralkodó. Germanicus elsősorban Pannonia, Dalmatia, Gallia és Germania területén vezetett sikeres hadjáratokat, utóbbiakra fiát, a Caius Caesar Augustus Germanicus néven született gyereket is elvitte, aki eközben miniatűr katonai ruházatot viselt. A később ismertté vált beceneve, a Caligula is innen ered – caligának hívták a katonák bőrsaruját, a caligula ennek volt a becézése.
20 évesen, felnőtté válásakor az akkor még hatalmon levő, de az irányítást már másoknak átengedő császár, Tiberius – aki szintén számos sikeres hadjáratot vezetett – maga mellé hívta Capri szigetére, ahol a Római Birodalom politikai életének mindennapjaitól elzárva nevelkedett.
Nos, ilyen előélet után lett császár, gyerekkorától kezdve nagy hadvezérek vették körül, a neve is a hadsereghez kötődött, elég nagy volt tehát a nyomás, hogy mutasson valamit a katonai tehetségéből. Ám mivel a zsarnoki Tiberius után rendkívüli népszerűség mellett kezdte meg az uralkodását, és mivel az elődei sok ellenségtől megszabadították a birodalmat, nem sok mindent tudott tenni ezen a téren.
A birodalmi kincstár kiürítéséhez viszont annál jobban értett, egyes történetírók szerint épp az elfogyott pénz miatt indult Germaniába hadizsákmányt gyűjteni. Mások szerint egyszerű hadgyakorlatot vezetett, amikor is végül Britanniával szemben, a mai Boulogne-sur-Mer francia település közelében a tengerparton találta magát. Itt át is adnánk a szót Gaius Suetonius Tranquillus történetírónak, aki a következőképp örökítette meg a tenger elleni háborút a Ceasarok élete című munkájában:
„Végül, mintha egy csapással befejezni szándékozná a háborút, csatasorba állította a sereget az Oceanus partján, felállítva a golyóvető és egyéb hadigépeket; senki sem tudta, nem is sejtette, mihez akar vajon kezdeni, mikor hirtelen parancsot adott, hogy mindenki gyűjtsön kagylókat, töltse meg vele sisakját, ruhája elejét; ezeket – mondta – Oceanustól zsákmányolják, mert az a capitoliumi meg a palatinusi istenek adósa. Győzelme emlékére egy magas tornyot emelt, és az, mint a Pharos, utat mutatva a hajóknak, világított éjjel, majd a bőkezűség hallatlan példájaként bejelentette, hogy katonáinak fejenként száz dénár jutalmat ad, és így szólt hozzájuk: »Menjetek hát örvendezve, menjetek hát gazdagon.«”
Suetoniusnál fontos elismételni, hogy egyfelől az utókor a Caligula-ellenes interpretációkat őrizte meg; hogy Suetonius maga hetven évvel Caligula halála után írta meg a művét, amit tehát nem szemtanúként, de még csak nem is korabeliként élt át; illetve hogy Suetoniust inkább bulvárszerű forrásként tartják számon.
Hasonlókról ír viszont egy másik történetíró, Cassius Dio is, de nála meg ott kezdődik a probléma, hogy Caligula seregét 200 ezresre tette, ami biztos, hogy még csak nagyságrendileg sem volt pontos, tehát neki sem hihetünk teljes mértékben.
A két leírás alapján azonban annyi biztos, hogy Caligula az egyik hadjárata során eljutott a mai Franciaország partjaihoz, ott világítótornyot emelt egy későbbi, Britannia elleni hadjárat céljából (amit akár még ő maga is vezethetett volna adott esetben), és hogy volt valami incidens a tengerparton.
Innen jön az, hogy ahány történetíró és történész, annyi elmélet létezik a történet minden elemére. Cassius Dio csak annyit ír, hogy Caligula elérte a tengert, majd seregével együtt egyszerűen megfordult, mások szerint nem volt elég hajója, hogy átkeljen Britanniába, megint mások azt gyanítják, Rómában kezdett fogyni a bizalom és a támogatás a császár felé. De az is lehet, hogy a sereg maga lázadt fel, és nem akartak átkelni Britanniába, hogy befejezzék a hadjáratot – talán azért, mert kora tavasszal még túl veszélyes lett volna a tengeri átkelés.
A kagylógyűjtés egy újabb bizonytalan pont. Több történész szerint Caligula a kor szelleméhez igazodva megalázással próbálta meg móresre tanítani lázadozó katonáit, akiknek diadalmas csatározás helyett csak kagylószedés jutott. Egy amatőr történész – rendkívül sok forrásra alapozott – rekonstrukciója alapján az történhetett, hogy Caligula hiába akart áthajózni Britanniába, a hadserege nem engedelmeskedett. Ekkor kihajózott, hogy bizonyítsa, teljesen veszélytelen a tenger, de ez sem segített. Ekkor jött a 100 dénárról szóló ígéret, de az sem hatotta meg a legionáriusokat. Büntetésül előbb a lázadás középpontjában álló két legio, az I. és a XX. teljes lemészárlásával, majd megtizedelésével fenyegetőzött, ám mivel ez is legalább 1000 katona megölését jelentette volna, felhagyott vele, és a megalázás mellett döntött, amit aztán egy győzelmi menet, a triumphus megtartásával tetézett volna, hogy a katonáknak így kelljen bemutatniuk, micsoda sikert arattak, de ezt végül nem tartották meg.
Egyéb elméletek a latin eredeti szöveg, pontosabban az abban használt szavak több értelmére mutatva azt is kifejtették, hogy a kagylógyűjtés utalhatott akár kisebb brit hajók elfoglalására, vagy a conchae formában a női nemi szerv vulgáris említésére – így tehát az is lehet, hogy Caligula a helyi bordélyházakba küldte katonáit, és nem is megalázta őket.
Akárhogy is, annyi biztos, hogy Caligula nem, utódja, Claudius viszont már sikeres hadjáratot vezetett Britanniába.