Húszéves is elmúltam, amikor először hallottam a potákról, és az én esetemben ez azért mondható különösen késeinek, mert – részben – én is pota vagyok. Olyan nagyon persze nem ciki, bizonyára ezt a cikket is sokan olvassák most olyanok, akiknek eddig gőzük sem volt, kiket jelöl a pota szó. Pedig Magyarországon és az ország határain kívül is rengetegen ismerik a potákat (azaz legalább egy fontos dolgot biztosan tudnak róluk) csak azt nem tudták, hogy ők a poták. Nos, ők.
A pota egy magyar népcsoport, és arról híres, hogy a magyar népművészet egyik leghíresebb exportcikkét állítja elő:
a kalocsai hímzést.
A poták ugyanis a Bács-Kiskun megyei Kalocsa és a várostól keletre lévő falvak lakói. Az én családom egyik fele is egy ilyen faluból származik, Öregcsertőről.
A török hódoltság idején Kalocsa, Magyarország második érseki városa elnéptelenedett és elszegényedett, viszont miután Habsburg kézre került a város, és visszaköltözött az érsek, újra gyarapodni kezdett. Sokan érkeztek a környező falvakból, Pest megye középső részeiből, de a Dunántúlról is, emellett jelentős délszláv népesség érkezett Kalocsára, utóbbiról tanúskodik ma is a környéken több családnév, például az innen származó Romsics Ignác történészé. Kalocsa és a körülötte lévő falvak dugig vannak Romsicsokkal, az én egyik dédanyám is Romsics. A XVIII. században az eltérő származású, még nyelvileg is megosztott lakosság Kalocsán azonos úrbéri viszonyba került, mezővárosi jobbággyá vált.
„A több évtizedes együttélés, a közös történelmi sors egységes kultúrájú néppé alakította a XVIII. század eleji Kalocsa meglehetősen heterogén népességét. Az egységessé válás legjobb bizonyítéka a környezetétől teljesen elütő nyelvjárás, valamint a népkultúra egyes területein, pl. a viseletben, díszítőművészetben, erkölcsi tudatban megmutatkozó csoporton belüli azonosság és a csoporton kívüliekhez viszonyított különbözőség” – írja Bárth János néprajzkutató, történész, a kalocsai múzeum korábbi igazgatója A pota néprajzi csoport című, 1973-as tanulmányában.
A pota nyelvjárást az különbözteti meg a környezetében élők beszédmódjától, hogy nemcsak ő-zik és archaikusan ü-zik, hanem a hosszú mássalhangzókat is rövidíti. A mai napig megfigyelhető ez a nyelvjárás az idősebbek közt Kalocsa környékén, a jöttem helyett azt mondják, „gyütem”, az asszony helyett azt, hogy „aszony”. Kisebb koromban engem leginkább az kavart meg, hogy az Üdvözlégy „áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus” sora pota nyelvjárásban így hangzik: „áldotate méhednek gyümölcse, Jézus”. Ötletem sem volt, mit jelenthet ez.
Kalocsa persze ma is egy 16 ezres város, ott már viszonylag kevesen beszélnek így, és a poták önálló néprajzi csoportként kezelésének sem lenne értelme, ha kizárólag Kalocsán élnének, hiszen akkor nem kellett volna őket külön szóval jelölni, lehetett volna simán csak kalocsaiaknak hívni őket. Azért nem így történt, mert a poták az elmúlt 200 évben kitelepültek Kalocsáról, benépesítették a környező pusztákat, majd ezeken újabb településeket alkotva közigazgatásilag is elszakadtak a várostól. A poták népi kultúráját is ezek az új falvak (régi nevükön: szállások) őrizték meg, nem pedig az urbanizáltabb Kalocsa.
A poták kitelepülése azért kezdődött, mert a 18. században megnőtt Kalocsa lakossága, a népesség ellátásához pedig művelés alá kellett vonni a várostól keletre lévő határt is. A gond csak az, hogy a Kalocsai-Sárköz ebben az időben vízjárta vidék volt, amiből szigetként emelkedett ki maga a város. Innen keletre posványokkal és a helyi nyelvben palénak nevezett, időszakosan víz borította mélyedésekkel tarkított ártéri síkság terült el, amin évente kétszer végigsöpört a Duna. Ezt a síkságot keletről az Őrjeg láp- és mocsárrendszere zárta le, azon túl kezdődött a Duna–Tisza közi homokhátság.
Az árvíz járta síkság felé Kalocsa nem terjeszkedhetett, hiszen olyan rétekre nem lehet új városrészeket építeni, amiket elönt a Duna. Ehelyett a síkság más, Kalocsától távolabb eső magaslatain jöttek létre úgynevezett pusztai szálláskert-csoportok. Ezek kezdetben csak a kalocsaiak mezőgazdasági tevékenységéhez szükséges épületek voltak, amiket az árvízvédelem miatt csoportokban telepítettek ahelyett, hogy elszórt, egymástól távol eső tanyákat építettek volna.
Az idők során egyre többet tartózkodtak a szállásokon a kalocsaiak, a 19. század elejére a kb. 25 kisebb szállás többsége már állandóan lakott volt, de – ahogy Bárth János írja – „a városi házhoz való kötődés és így a pusztai épületek településtartozék jellege még ekkor sem szűnt meg”.
Bárth az alábbi szállásokat listázza: Negyven, Vörös szállás, Kisülés, Szakmár, Öregtény, Kistény, Gombolyag, Keserűtelek, Résztelek, Felsőerek, András szállás, Bolvári szállás, Szalontai szállás, Alsóerek, Ludas szállás, Pécsi szállás, Halom, Mácsai szállás, Kiscsertő, Öregcsertő, Kiskecskemégy, Homokmégy, Alsómégy, Drágszél, Hillye.
Ahogy a nevekből is látszik, a kisebb szállásokon csak 1-2 család élt, és róluk kapta nevét a szállás. A Bolvári például a mai napig gyakorinak számító családnév a környéken. Ez persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy ezeket a szállásokat a kalocsai családok a semmiből alapították volna, bőséges régészeti leletanyag bizonyítja, hogy a szállások közül több már az Árpád-házi királyok idején lakott volt. Igaz, a környék szinte teljesen elnéptelenedett a török hódoltság idején, de az életvitelszerű itt-tartózkodás egyáltalán nem előzmény nélküli.
A kalocsaiak kitelepülési hajlandóságát csak növelte, hogy 1810-ben tűzvész pusztított a városban. Hogy egyre többen áramlottak a szállásokra, abból is látszik, hogy a 19. század első felében már több szálláson a gyerekek helyben iskolázása volt a téma. „Külön épületeket erre a célra nem emeltek; a tanítás valamelyik gazda üresen álló házában, a pásztorházak egyik helyiségében vagy valamelyik gazdasági épületben folyt főleg telente, és sohasem tavasztól őszig, amikor a gyerekek a földeken dolgoztak, vagy az apróállatokra felügyeltek” – írja az alsómégyi Romsics Ignác történész Hetven év című önéletrajzának első kötetében.
Az 1848-as jobbágyfelszabadítás tovább javította a szállásokon élők helyzetét, a század végére több helyütt templomot és kápolnákat is emeltek maguknak. Az 1880-as évekre a szállások lakossága meghaladta a 7 ezer főt, összehasonlításképp: Kalocsán ugyanekkor csak alig 1000-rel laktak többen. A szállásiak egyre inkább nehezményezték, hogy bizonyos ügyeiket csak Kalocsán intézhetik, ezért egyre többen szerettek volna közigazgatásilag elszakadni a várostól. A kalocsaiak egy része ellenezte ezt, többségük viszont pártolta, mert úgy vélték, hogy a szállások elszakadásával könnyebb lesz modernizálni a várost.
Erdei Ferenc Futóhomok című, 1937-es szociográfiájában arról ír, hogy a kalocsaiak többnyire lenézik a szállásiakat, és „tahóknak” nevezik őket. Erdei szerint: „A szállások ma szabályszerű kisfalvak belsőséggel és külterületi földtáblákkal, mint a Dunántúl vagy a szláv vidékek őstelepülései. Ez a kirajzás tehát valóságos kitelepülés volt, más értelmű mint a tanyák alapítása. S mivel kicsiny és primitív községekbe települtek, a kirajzásuk alkalmával vitt kultúrállományuk konzerválódott, olyanok ma, mint a kalocsaiak félszázaddal ezelőtt. Annyira szembetűnő ez az elmaradottság, hogy a kalocsaiak, akik maguk is elég jámbor és elmaradt parasztok, lenézéssel emlegetik a »tahókat«.”
1898-ra a szállások önállósodási törekvéseit siker koronázta, az északi szállásokból megalakult Szakmár, a déliekből Homokmégy. Romsics Ignác szerint Homokmégy legnagyobb birtokosa, és az elszakadás egyik élharcosa Gajári Ödön, Kalocsa korábbi főjegyzője, majd szabadelvű parlamenti képviselője volt. Az ő fia Gajári István zeneszerző és zenekritikus, aki az egyik szállás nevét a két világháború között a rádiókig juttatta: Öregcsertő szvit címmel írt zeneművet.
A szállások tagozódása nem állt le, Öregcsertő 1914-ben, Kiscsertővel egyesülve elszakadt Homokmégytől, 1922-ben Drágszél vált le Szakmárról, majd a rendszerváltás után a Résztelek és Keserűtelek egyesítésével létrehozott Újtelek hagyta ott Szakmárt.
Ezekben a falvakban élnek ma a poták.
A kitelepülők ugyanis az elszakadás után sem szűntek meg kalocsainak lenni, sőt – ahogy Erdei is írja – kifejezetten őrizték a kalocsai kultúrát. Bárth János még a 70-es években is ezt jegyezte le: „A lakóhelyül szolgáló szállást csak az egymás közötti érintkezésben jelölik meg hovatartozásuk jeléül, kifelé kalocsaiaknak vallják magukat. Az egyik öregtényi asszony megfogalmazása szerint: »Nem azt montuk, hogy tényiek vagyunk, hanem, hogy kalocsaiak, ha meszire emöntünk.«”
A szállásokon élők ráadásul elsősorban egymás között házasodtak. Azzal nem volt gond, ha valaki másik kalocsai szállásról választott párt, az viszont, hogy valaki a szállásokon kívül találjon házastársat, ritkaságnak számított. Ennek oka elsősorban az, hogy a szállások vidékét fizikai, nyelvi és vallási határok veszik körül. Keleten az Őrjeg mocsarain volt nehéz az átkelés, északon a pusztákon és a Szelidi-tavon. Nyugaton nem volt ilyen gond, a Duna menti falvak alapnépessége azonban többnyire református. Az ordasi, uszódi, foktői vagy dunaszentbenedeki reformátusokat puritánabb népviseletük, egyszerűbb népművészetük, nyelvjárásuk és erkölcsi felfogásuk elkülönítette a mélyen katolikus kalocsaiaktól. Délről pedig nemzetiségi falvak határolták a kalocsai szállások vidékét, Császártöltésen, Hajóson és Nemesnádudvaron svábok, Miskén szlovákok, Dusnokon és Bátyán pedig rácok éltek.
A szállásokon élők maguk is ügyeltek az elkülönülésre, Erdei Ferenc kissé pejoratívan emlékezett meg a 30-as években arról is, hogy a katolikus kalocsaiak mennyire elítélik a reformátusokat, rácokat és svábokat, amiért gyakran csak egy gyereket vállaltak, azaz egykéztek. „A szállásbeliek vallásosak. Minden egyházi ünnepet megülnek, a böjtöt megtartják, és életük legnagyobb eseménye a búcsújárás.
Irtózattal beszélnek az egykés és dologtalan vízmentiekről.
Népviseletben járnak és életük minden mozzanata a rendületlen parasztvilág bizonysága. Politikájuk is lojális, szeretik papjaikat és tisztelik az urakat. Föltétlenül megsüvegelik az úrfélét és paraszti vendégszeretettel fogadják. Az ilyen társadalom természetesen éles ellentétben van mind a német falvak kispolgári buzgalmával és jólétével, mind a dunamenti falvak menekülő parasztjaival. Ezt érzik is a pusztabeliek s paraszti természeti világszemlélettel hiszik, hogy ők a jók és a többiek romlottak.”
Ezt az elhatárolást egyetlen falu lakossága tudta kissé átütni: Géderlaké, ami bár Duna menti falu, lakóinak többsége katolikus. Idővel át is vették népviseletükben a kalocsai hímzés bizonyos elemeit.
„A környezettel való viszonylag kevés érintkezés, a gyakori kifelé házasodás hiánya konzerválta a kalocsai szállások népének néprajzi szigetjellegét, és odahatott önálló, egyedi népi kultúrájának kialakításához, és ezen keresztül néprajzi csoporttá válásához” – írja Bárth János A pota néprajzi csoport népművészeti szempontú körülhatárolása című, 1979-es tanulmányában. Bárth szerint abban, hogy a szállásokra kitelepülő kalocsaiakból önálló néprajzi csoport vált, a környezetüktől eltérő vallás és nyelvjárás mellett közrejátszott a díszes hímzés és a falfestés (helyi nevén pingálás) kialakulása is, ezek ugyanis azok, amiket a környéken élők, leginkább a szállásokra települt kalocsaiak, azaz a poták jellemzőjének tart.
A pota hímzés és pingálás viszonylag fiatal, a 19. század második és a 20. század első felében jött létre, mégis ez a magyar népi díszítőművészet messze leghíresebb és legnagyobb hatású ága. A poták népviselete a XIX. század közepéig feltehetően nem sokban különbözött a környéken élőkétől, azután viszont fokozatosan színesedni kezdett. Ez a folyamat Bárth szerint az 1930-as években érte el a tetőfokát, akkor alakult ki az a pota hímzés, amit ma kalocsainak nevezünk.
Hogy a pingálás mikor kezdődött, nem tudni, de már az 1880-as években a kalocsai szállások sajátosságaként írták le. Aki szeretné megnézni, milyen, megteheti a kalocsai vasútállomáson, ahol vonat már nem közlekedik ugyan, a falak viszont nagyon szépek.
A pota szó pontos eredete homályos, de nagyon valószínű, hogy a kalocsai szállások lakói nem saját magukra találták ki ezt a nevet, hiszen ők nagyon ritkán használják. Minden bizonnyal inkább a környéken élő reformátusok hívták eleinte potának a potákat, hiszen a Duna–Tisza köze több református településén is megjelent a szó, mégpedig a református környezetben élő katolikusok „buta, tudatlan, együgyű” jelentésű gúnyneveként.
Bárth János idézi a szó egy 1896-os kiskunsági említését (valószínűleg a református Kiskunhalasról):
„Pota, tahó, matyó: pápisták gúnyneve.
A matyó név valószínűleg ugyanígy alakult ki, az alsó-borsodi reformátusok szemében ugyanis sokáig a mezőkövesdiek képviselték a katolikus vallást, őket nevezték gúnyosan matyónak. Feljegyzések szerint Karcagon, Nádudvaron és Mezőtúron is ismerték a matyó szót, mint a városba beköltözött, szegény katolikusok csúfnevét.
A potával valószínűleg ugyanez a helyzet, Nagy Czirok László kiskunsági néprajzkutató az általa összeállított kiskunsági tájszójegyzékben ezt írja a pota szóról:
„szegény, kertészkedő, vagy napszámoskodó, jöttment katolikus ember. Pápista potának is nevezik.”
A Kalocsa körül élő reformátusok többsége számára azonban a kalocsai szállások lakói képviselték a katolikus magyarságot, így ezen a környéken a pota szó egy idő után nem csupán a katolikusok, hanem a kalocsaiak gúnynevévé is vált, így említi például egy 1910-es dunapataji szóközlés is. Innen pedig már csak egy lépés volt, hogy a Kalocsától délre lévő, egyébként katolikus települések lakói is átvegyék a pota szót, de nem mint a katolikusok, hanem mint a Kalocsáról kiköltöző szállásiak megnevezését. Idővel a pota el is veszítette gúnyos jelentését, egyszerű népcsoportnévvé vált. Bárth János 1973-as összefoglalásában:
„A pota tehát élő fogalom. Ma már elsősorban nem gúnyolódó értelme van, hanem egyszerűen népcsoport-név, ami mögött a jelzett terület néprajzi elkülönülése, a megnevező helységekéhez viszonyított kultúrabeli különbözősége érződik, amit a halasi vagy jánoshalmi tanyákon lépten-nyomon feljegyezhető »pota ember«, »pota asszony«, »pota szoknyás«, »pota beszéd« kifejezések is mutatnak. A »potás« jelző használata elterjedt a környéken. Minden olyanra mondják, ami a kalocsaiakra emlékeztet pl. sokvirágú, színes hímzésre; rövid szoknyás viseletre; jóhangú asszonyok ájtatos templomi éneklésére; »karmantyos orrú«, feketehajú, fekete szemű menyecskére. A jánoshalmiak, keceliek és a többi környékbeli népek beszédjükről, külsejükről, viseletükről mindenütt megismerik a potákat. A kettős mássalhangzókat egynek ejtő, jellegzetes kapkodó beszédüket inkább gúnyolják, kultúrájuk azonban csodálatot ébreszt bennük. A polgáriasabb viseletű jánoshalmiak és kéleshalmiak számára pl. a szentbúcsúkban mindig külön szórakozást jelent a pota helységek népének megbámulása. Gyönyörködteti őket a színes viselet és az általuk igen szépnek tartott, »ékes hangú«, potás kiejtésű éneklés. Külsejüket tekintve is különbséget látnak a maguk sokfélesége és a poták egységesnek vélt alkati adottságai között. Úgy tartják, a poták mind magasak, piros képűek, fekete hajúak, fekete szeműek, hegyes orrúak, barna bőrűek.”