A világtörténelemben mindig is a gerillák, forradalmárok és terroristák számítanak a legvirtuózabb gazdasági-pénzügyi zsonglőröknek, hiszen nekik aztán tényleg unortodox módszerekkel kell kitermelniük a mindennapi betevőre és kilövőre valót. Nem véletlen, hogy a legtöbb fegyveres politikai ellenálló mozgalom egyben bűnszervezet is: a kolumbiai FARC például az illegális bányászatban és a kokainkereskedelemben jeleskedett, az Iszlám Állam számos egyéb gazembersége mellett a Közel-Kelet vezető olaj- és műkincscsempészévé vált, Észak-Korea pedig állami státusza mellett is úttörő szerepet tölt be a kiberbűnözésben, például a kriptovalutákkal való sumákolásokban.
Ez a bűnözési kényszer a korábbi korok fegyveres mozgalmaira is érvényes volt. A századforduló Oroszországában például az akkor még egységes Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt militáns frakciója, a bolsevikok egy titkos bizottságot üzemeltettek a „kisajátítások” – azaz nagy állami érdekeltségek és nagytőkések rovására végrehajtott rablások – tervezésére és végrehajtására. Ezt a bizottságot azért kellett Leninéknek titokban működtetniük, mivel a párt többi baloldali irányzatának képviselői hevesen ellenezték azt, hogy sokszor ártatlan emberek életét is követelő bűncselekményekkel mozdítsanak elő egy, a cári rezsim morális megtisztulását is hozó forradalmát.
Az emigrációról emigrációra élő Lenin azonban nem igazán osztotta elvtársai erkölcsi aggályait, és 1907-ben – épp az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt londoni kongresszusára készülődve – rábólintott egy újabb, igen nagyszabásúnak ígérkező akcióra, melynek célpontja az Orosz Központi Bank Tbilisziben, akkori hivatalos orosz nevén Tifliszben található fiókja, pontosan az oda érkező pénzszállítmány volt. Az akció kitervelésével Lenin egy 29 éves grúz fiatalembert, bizonyos Ioszeb Dzsugasvilit bízta meg, aki ma már inkább rajta ragadt és hivatalossá vált becenevén ismert.
Sztálin – aki 1907-ben még nem volt Sztálin, mivel épp egy grúz regényben szereplő haramiától kölcsönvett Koba mozgalmi nevét használta – ekkor már óriási mozgalmi múlttal és tekintéllyel rendelkezett; rengeteg tüntetést és sztrájkot szervezett, lapokat alapított, túl volt már több letartóztatáson és egy szibériai száműzetésen, és 1907 tavaszán Lenin utasítására épp az Orosz Birodalom kaukázusi vidékein szervezte a forradalmat.
A végrehajtással Sztálin régi, hűséges és kegyetlen barátját bízta meg, akivel még a grúziai teológiai szemináriumon ismerkedett meg. Szimon Arsaki Ter-Petroszjan (mozgalmi nevén: Kamo) egy, a bankrablós filmekből ismert színes állandó bandát vezetett, melynek a tagjai között voltak nehézfiúk, zsebtolvajok, sőt, információszerzésre és az őrök elszédítésére bevetett jó csajok is.
A tbiliszi bankfiókkal már régóta szemező Sztálin két fülest is kapott az Orosz Központi Bank helyi fiókjából, miszerint az épületbe 1907. június 26-án érkezik lovaskocsin egy nagyobb pénzszállítmány – a pontos időpontot eláruló alkalmazott állítása szerint rajongott a grúz költőként is jelentős Sztálin verseiért, és ezért volt hajlandó segíteni neki.
Álruhák és gránátok
Fő forrásom, Simon Sebag Montefiore az ifjú Sztálinról írt könyvének festői leírása alapján a századfordulós Tbiliszi a Kaukázus fővárosa, a Nyugat és a Kelet kulturális kaleidoszkópja volt, ahol a neoklasszicista operaház szépen megfért az örmény és perzsa bazárokkal, ahol orosz bürokraták, türk selyemkereskedők és grúz hercegek adták egymásnak a kilincset a hotelekben, de ahol az utazók nagy része még karavánszerájokban szállt meg. A mintegy 20 fős rablóbanda a még a város többi részénél is színesebb és zsúfoltabb főtéren – mely akkoriban épp Jereván nevét viselte – található bankfióktól két percnyi sétára bevetette magát egy alagsori kocsmába, majd az ideiglenes bázisról rajzott ki a Sztálin által kidolgozott tervben kijelölt pozíciókba.
Az orosz hatóságok régóta gyanították, hogy készül valami a tifliszi bankfiók ellen – egyes történészek szerint magától a kettős ügynökként is működő Sztálintól kaphatták a fülest –, ezért megerősítették a pénzszállítmány őrzését, a tifliszi utcákat pedig ellepték a „fáraóknak” gúnyolt rendőrök és a kozákok. A banditák egy részének így az volt a feladata, hogy végezzen a főtéren posztoló rendőrökkel, mások pedig köpenyeik alá rejtett revolverrel és gránátokkal várták azt, hogy a pénzszállítmány – ami egy pénzzel és egy katonákkal megpakolt konflisból, illetve a kocsikat körülfogó kozák lovasegységből állt – nagyjából délelőtt fél 11-kor begördüljön a bankfiók elé.
Az akció maga nem volt túl szofisztikált: amint Kamo egyik alvezére megadta a jelet, a tömegben elvegyülő banditák kézigránátokat kezdtek hajigálni a szállítmányra. A detonáció azonnal véres pánikot váltott ki; a szemtanúk beszámolói szerint „a pokoli erő lovakat belezett ki, embereket tépett szét; a macskaköveket belsőségekkel és vérrel hintette tele”. Sokan azt hitték, hogy földrengés rázta meg a várost, hogy tüzérségi csapás vert végig a téren, vagy hogy a város fölé magasodó Mtatsminda-hegy omlott le. (A robbanószerek ekkor még ritkaságnak számítottak, a gránátokat is egy kanapéba varrva, külföldről csempészték be a banda nőtagjai.)
Azonban a katonák gyorsan magukhoz tértek a sokkból, és tüzet nyitottak az egyik sebesült ló által a főtérről elrángatott pénzszállítót birtokba vevő banditákra, és úgy tűnt, a véres beköszönés ellenére a bolsevik rablók nem fogják tudni megkaparintani a pénzt. Ekkor vetette be magát Kamo, a banda vezére. Annak ellenére, hogy néhány héttel az akció előtt egy házi készítésű bomba majdnem kivitte az egyik szemét, lovaskapitányi öltözetben, egy kétkerekű konflist vontató ló hátán vágtatott be a térre. Itt aztán kört kör után leírva kiürítette pisztolyát a katonákra, lényegében egymaga fordítva meg a harcot, majd odavágtatott a pénzszállítóhoz, hogy segítsen a rakodásban.
A téren azonban felbukkant a katonai erősítés. Ekkor Kamo – akinek az álcázás és a szerepjátszás területén mutatott tehetsége addigra már legendássá vált – gyorsan visszaváltott a kapitányi szerepbe. Már messziről integetett és kiabált a felbukkanó mentőcsapatnak, hogy maradjanak a téren, mert ő már biztonságba helyezte a pénzszállítót – majd nagy nyugodtan átpakolta saját kocsijára a pénzeszsákokat, és háborítatlanul elhajtott. A pénzt gyorsan egy ágybetétbe varrták, a matracot pedig a tbiliszi Meteorológiai Obszervatóriumba, Sztálin korábbi munkahelyére szállították, majd onnan Kamo a Finnországi emigrációban élő Leninhez vitte.
A rablók 341 ezer rubelt zsákmányoltak, ami mai forintban kifejezve milliárdokra rúg (a teljesen más piaci viszonyok miatt nincs túl sok értelme a számszerűsítésnek, a lényeg, hogy ez sok pénznek számított). Az akcióban 40 ember halt meg, ötvenen pedig megsebesültek – de a bűnözők közül senkinek nem esett baja. És annak ellenére, hogy a szentpétervári kormányzat azonnal felállított egy különleges jogosítványokkal rendelkező nyomozócsoportot, a banda egyetlen tagját sem tudták azonosítani – még a Jereván tér közepén parádézó Kamót sem. Jellemző, hogy a kitervelő Sztálin még napokig vígan mulatozott a tbiliszi kocsmákban. (Mondjuk utána a cári titkosrendőrség, az Ohrana egyik meglehetősen brutális kihallgatását követően gyorsan forró lett a talaj a talpa alatt, így felesége és 20 ezer rubel társaságában a Kaukázus túloldalára, Bakuba menekült.) A brutális és arcátlan bankrablás hírére az egész világsajtó ráharapott, ami még nagyobb botránnyá dagasztotta az amúgy is botrányos eseményeket.
A bankrendszer visszavág
A következő hónapokban azonban kiderült, hogy amilyen problémamentes volt a pénz megszerzése, olyan kínkeservesnek bizonyult az elköltése.
A baj ott kezdődött, hogy 1907 őszén az európai fegyverbeszerző körúton tartózkodó Kamót az Ohrana tippje alapján Berlinben 200 detonátorral és egy hamis osztrák útlevéllel a táskájában lekapcsolta a német rendőrség. És bár Kamo figurája és sorsa bőven megérne egy önálló Észkombájn-cikket, egész egyszerűen nem lehet nem megemlíteni, hogy Sztálin véres jobbkeze őrültnek tettette magát a rendőrök előtt, és ehhez a szerepéhez olyan következetesen ragaszkodott, hogy több mint három éven keresztül német, majd orosz pszichiáterek sorát tudta megtéveszteni, elmebetegségére hivatkozva megúszta a pénzrablás miatt rá váró halálos ítéletet, és végül 1911-ben egy tbiliszi elmegyógyintézetből megszökött, hogy Párizsban csatlakozzon Leninhez.
A bolsevik mozgalomra Kamo letartóztatásánál is nagyobb csapást mért az a tény, hogy a zsákmányt alkotó 500 rubeles bankók csaknem háromnegyede jelölt volt, és az orosz hatóságok által riasztott európai bankok sorra buktatták le a beváltásukkal próbálkozókat. A jelölt bankjegyek többsége így – az ijedtében Finnországból is elmenekülő – Leninnél ragadt, aki évekkel később végül elégette őket.
Sztálin a bankrablását is kiretusálta a történelemből
Sztálinnak a tbiliszi bankrablásban betöltött pontos szerepe évtizedeken keresztül homályos maradt; egyes elbeszélésekben igazi vezérként szerepelt, akinek a Jereván tér egyik emeletes házának tetejéről ledobott bombája adta meg a jelet az akcióra. Azonban mivel a véres akció – már csak a nagy nemzetközi visszhang miatt is – politikai szempontból hamar a bolsevikokra égett, ezért a rablótámadás kiterveléséért az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártból kizárással büntetett Sztálin később igyekezett megszabadulni érintettségétől. Már 1918-ban rágalmazási pert indított egy szerepét felemlegető cikk miatt, amikor pedig diktátorként már nemcsak perek indítására, de a vádirat megfogalmazására, a bizonyítékok előállítására és a bírósági ítélet meghozatalára is lehetősége nyílt, akkor egész egyszerűen kiretusálta a véres epizódot a történelemből.
A kutatás jelenlegi állása szerint minden kétséget kizárólag Sztálin tervezte az akciót, de a végrehajtásban nem vett részt, csak néhány saroknyi távolságból figyelhette a fejleményeket. Történészek szerint a presztízsveszteség ellenére Sztálin a tbiliszi akcióval megszilárdította pozícióját a bolsevikok között, mivel minden kétséget kizárólag meggyőzte Lenint, hogy egy kegyetlen, az utasításokat maradéktalanul végrehajtó elvtárs, akiben minden körülmények között meg lehet bízni.
