Amikor a náci bűnöket sorolják, a ravensbrücki koncentrációs tábor ritkán kerül elő, hiszen nem ez a hely volt az, ahol a legnagyobb tömegekben küldték halálba az embereket. Az elpusztított áldozatok számában például Auschwitz-cal nem mérhető össze, de Ravenscbrück arról is hírhedtté vált, hogy átlagos nőkből faragott SS-felügyelőket, és nők kegyetlenkedtek nőkkel.
„Egészséges, 20 és 40 év közötti női munkavállalókat keresünk egy katonai létesítménybe” – szólt egy 1944-ben feladott német álláshirdetés, ami jó fizetést, ingyenes ellátást, szállást és ruházatot is ígért. Igaz, azt már nem említették, hogy a katonai létesítmény egy koncentrációs tábor a ruha pedig az SS uniformisa, idézte fel a BBC.
A ravensbrücki női tábort Heinrich Himmler, az SS vezetőjének ötletére hozták létre, és sokáig ez volt az egyetlen női tábor. Eredetileg a rezsim által deviánsnak minősített csoportok tagjainak jelölték ki: prostituáltak, abortuszosok, leszbikusok, kommunisták, szociáldemokraták kerültek oda, de bűnözőket, cigányokat, Jehova tanúit és zsidókat is fogva tartottak. Igaz, itt a zsidók aránya viszonylag alacsony maradt a többi fogolykategóriához képest a tábor egész működése során. Ezért is került elő kevesebbszer a holokauszt borzalmait bemutató példák között.
A tábort férfi foglyokkal építtették fel, majd 1939. május 15-én megérkezett az első transzport 867 rabbal. A tábor 1945 áprilisi felszabadításáig még több mint 130 ezer nőt és gyereket hoztak aztán ide. Jelentős részük nem élte túl a fogságot. Ennek egyik oka az volt, hogy a tábor kapacitásánál jóval több embert zsúfoltak össze kis helyen, és egyre nyomorultabbak lettek a feltételek. Nehéz pontos számot mondani, de a kutatások szerint az 50 ezret is meghaladhatta a halálos áldozatok száma. Az éhezés, a kényszermunka, a rendszeres kínzások és verések, halálos injekciók, gázkamrák, akasztások, orvosi kísérletek és betegségek végeztek a foglyok jó részével.
Mindebben jelentős szerepet vállaltak a női SS-felügyelők, német kifejezéssel az Aufseherinek. A fentebb ismertetett álláshirdetés elsősorban a szegényebb családokból érkező, alacsonyabb iskolázottságú rétegnek volt vonzó, hiszen nem sok lehetőség közül válogathattak, egy gyári munkánál pedig ígéretesebb volt a magasabb fizetés és egyéb juttatások miatt. Közülük sokan eleve vallották a hitleri ideológiát, így még az a tudat is fűtötte őket, hogy valami hasznosat tesznek az árja német társadalomért. Az önkéntesség nem mindig működött, így volt, amikor állami munkaközvetítőkön keresztül soroztak be dolgozókat. Mivel többségük valamilyen ifjúsági szervezetben vagy a munkahelyén hozzászokhatott a katonás fegyelemhez, a kiképzésük gyorsan lezajlott, de azért még kaptak ideológiai nevelést is, például a Jüd Süss zsidóellenes filmet vetítették le nekik.
A náci koncentrációs táborokban körülbelül 3500 nő dolgozott, a közös bennük, hogy mindannyian Ravensbrückben kezdték karrierjüket és kiképzésüket, mielőtt elkerültek volna Auschwitzba, Bergen-Belsenbe vagy más táborba.
Néhányan közülük kegyetlenkedéseik miatt hírhedtté is váltak, vagy a foglyok aggattak rájuk olyan gúnyneveket, mint Véres Brygdda vagy Revolver Anna.
A felügyelőknek az írott szabályok szerint tilos volt bántalmazni a foglyokat, hatalmuk fitogtatása miatt viszont ez mégis rendszeresen előfordult, és a feletteseik is szemet hunytak az ilyen túlkapások felett, hiszen az ő szándékaiknak is megfelelt. A női őrök elvileg nem vettek részt a tömeggyilkosságokban, igaz, az áldozatok kiválasztásában vagy a gázkamrákon kívüli őrzésben már kaptak feladatot. Alapfeladatuk a névsorolvasás, a foglyok menetoszlopokba szervezése, a munkahelyek és barakkok felügyelete volt.
„Átlagos nők voltak, akik ördögi dolgokat műveltek”
– mondta az egyik túlélő, a holland Selma van de Perre. Ravensbrückben mindennapos volt a verés és a kínzás, de gyakran minden különösebb ok nélkül meggyilkoltak foglyokat. Bár a felügyelőnők közül néhánynak volt pisztolya is, azt nagyon ritkán használták, leginkább ütlegelésben, rugdosásban, taposásban nyilvánult meg a fizikai erőszak. De az is előfordult, hogy német juhászkutyáikkal maratták meg a foglyokat.
Tényleg nem túlzás, hogy hétköznapi nők voltak. Elisabeth Volkenrath, Auschwitz és Bergen-Belsen 1945-ben halálra ítélt női főfelügyelője segédmunkás volt korábban. Ruth Closius, akit szintén rendkívüli kegyetlenségéért ítéltek halálra, ápolónő szeretett volna lenni. A hírhedt Irma Grese, akit Belsen Szörnyetegének is neveztek, egy tejgazdaságban dolgozott, miután 15 évesen elhagyta a szülői házat.
Egy másik túlélő, Germaine Tillion arról írt, hogy a táborba bekerülő új felügyelők ijesztően gyorsan elvesztették az együttérzésüket, és ugyanolyan embertelenné váltak, mint elődeik. Az orosz Lidia Lesinszka már azt is jószívűnek tudta minősíteni, aki nem verte őt olyan brutálisan, ahogy a többi felügyelő. A foglyok azt tapasztalták, hogy az SS-ben a legbrutálisabb női őröket tartották a legmegbízhatóbbnak. A fizikai erőszak az előmenetel egyik eszközévé is vált. Van de Perre szerint ezek a nők élvezték, hogy hatalmat kaptak a rabok felett.
Az egyik ilyen Maria Mandl volt, aki később sem tanúsított megbánást. „Semmi rossz nem volt a táborban” – vallotta büntetőperében. Hogy milyen volt Mandl, arról a lengyel Ursula Winska visszaemlékezéséből is tudhatunk. Winska tanúja volt, ahogy Mandl brutálisan megver egy idősebb nőt, ő próbált a segítségére sietni, de nem tehetett sokat. Tettéért viszont hónapokon keresztül büntették, Mandl mindennap lekevert neki egy pofont, a következő megjegyzéssel. „Lehet, hogy nő vagy, de akkor is megüthetlek.” Mandl 1942 után Auschwitzba került át, ahol ő szervezte meg azt a női zenekart foglyokból, amelyiknek akkor kellett játszania, amikor kivégzésére indítottak egy-egy csoportot.
A világháború lezárása után csak néhány Aufseherin került bíróság elé tettei miatt, 77-nek volt tárgyalása, és ezek közül sem mindegyik per zárult ítélettel. A halálos ítélet vagy életfogytig tartó szabadságvesztés ezek között is nagyon ritka büntetés volt.
„Nem találtunk arra utaló jelet, hogy bárkit, aki kilépett vagy bármilyen ellenállást tanúsított, bármilyen módon üldöztek volna. Ez azért fontos, mert a háború után az őrök azt mondták a védelmükben, hogy koncentrációs táborba vetették volna őket, ha megtagadják a parancsok teljesítését, de erre nem találtunk semmilyen jelet, tehát biztos, hogy volt lehetőségük saját döntést hozni” – mondta a Deutsche Wellének Simone Erpel, a ravensbrücki múzeum kurátora.