Létezett egy 40 méteres űrágyú, amivel műholdakat lőttek volna Föld körüli pályára

2021. december 02. – 04:59

Létezett egy 40 méteres űrágyú, amivel műholdakat lőttek volna Föld körüli pályára
A Barbadoson még fellelhető szuperágyú maradványa – Fotó: Brohav / WikiMedia Commons

Másolás

Vágólapra másolva

November végén írtunk a SpinLaunch nevű cég meglehetősen rendhagyó tervéről, hogy egy hatalmas parittyával juttatnának fel kisebb műholdakat az űrbe.

Hasonlóan rendhagyó módszerként működött egy közös amerikai-kanadai hadi projekt, amely az 1960-as években abból állt, hogy a – még ma is – iszonyatosan drága űrrakéták alternatívájaként valami olcsóbb módszert fejlesszenek ki műholdak és egyéb eszközök űrbe juttatására. Az egyik ilyen, teljesen elborult ötlet egy hatalmas ágyú lett, hiszen a szovjet-amerikai hidegháborús konfliktus mindkét oldalán nagyjából mindenre egy kapitális harci gép volt az első, automatikus válasz.

Az ötletgazda egy kanadai mérnök, a nagy hatótávolságú tüzérségi lövegekre specializálódott Gerald Bull volt, aki aztán tényleg mindent nagyobbnál nagyobb ágyúkkal szeretett volna megoldani. Az olcsósítás mellett Bull szerint az is az elgondolása mellett szólt, hogy a módszerével növelni tudta volna az akkori fellövési hatékonyságot. Manapság az számít szokatlannak, ha nem sikerül egy műhold fellövése, köszönhetően annak, hogy a fellövések több mint 90 százaléka sikeres, az 1950-es években viszont ez a mutató 50 százalék alatt volt – Bull ezen javított volna.

Bull korai, viszonylag kis lövegeket használó tesztjei kellően sikeresek voltak ahhoz, hogy felfigyeljenek a dologra az amerikai hadseregnél is. Az erőforrások nagy egyesítése ellenére bizonytalan volt, hogy a lövedékét az űr határán túlra juttató ágyú egyáltalán működőképes lehet-e.

Ahogy a tesztek során növelni kezdték a méretet, kiderült, hogy működőképes lehet az elborult terv, úgyhogy a kanadai McGill Egyetemmel – ehhez az egyetemhez köthető egyébként az amerikaifutball, a jégkorong és a kosárlabda létrejötte/feltalálása is – karöltve létrehozták az űrágyúk megalkotását célzó High Altitude Research Projectet, más néven Project HARP-ot.

Elsőként egy ideális hely kellett a HARP bázisának. Az egyetem részéről a projektbe került Donald Mordell ezt a Karibi-térségben képzelte el, ott ugyanis az Egyenlítő közelségét kihasználva plusz sebességet adhattak a lövedéknek a Föld forgását kihasználva. És persze az sem volt utolsó tényező, hogy az Atlanti-óceán közepén kevessé kellett azzal törődni, hol csapódik be a visszatérő lövedék.

Kilövés közben – Fotó: WikiMedia Commons
Kilövés közben – Fotó: WikiMedia Commons

A végső választás Barbadosra esett, ahol 1962 áprilisában meg is kezdték az űrágyú alapját jelentő, hadihajóról leszerelt ágyú telepítését, amelyben a cső belső átmérője 40,64 centiméter volt. A végleges megoldás ráadásul nem is állt meg itt, mert a projekt legvégén két, egyenként 20 méteres löveget hegesztettek össze, így létrehozva egy 36 méteres, 100 tonnás löveget. A hosszú előkészítés után az első kísérleti lövést 1963. január 20-án adták le, szinte teljesen függőleges állásban. Az első lövés során a 315 kilós lövedék 58 másodperc alatt 3000 méteres magasságba emelkedett.

A folytatásban egy teljesen újonnan, kifejezetten az űrágyúhoz kifejlesztett rakétatípusra, a McGill Egyetem kabalaállatáról elnevezett Martlet-szériára váltottak, amiből összesen hat, egymáshoz képest komolyabb különbséget jelentő típus készült el. A Martlet 1 az első lövés során 145 másodpercet töltött a levegőben és 26 km-es magasságba emelkedett, a Martlet 2 pedig elsőre már az akkori rekordot jelentő 92 km-ig emelkedett 1963 áprilisában – vagyis meglehetősen öles léptekkel haladtak a világűr felé a fejlesztésekkel.

1963 végére nagyjából 20 darab Martlet 2-t lőttek ki, átlagosan 80 km-es magasságba – ez az a szint, amit Richard Branson cége, a Virgin Galactic elér az űrturistáknak kínált repülés során.

Akkori áron nagyjából 2500 dollárba került egyetlen lövés, amivel bár még nem érték el az űr határát, így is jóval olcsóbb alternatívát kezdtek kidolgozni, mint a rakétákkal történő fellövések. Az is kifejezetten jól hangzott, hogy töltéssel, mindennel együtt alig fél órába telt egy lövés leadása. A gyakori lövések miatt viszont a helyiek között egyre nagyobb volt az elégedetlenség, az óriási tűzerejű ágyú miatt ugyanis a környékbeli házak falait sorra hálózták be a kisebb-nagyobb repedések, Barbados vezetése pedig inkább a pénzt hozó amerikai-kanadai hadiipari fejlesztés, sem mint saját lakosai mellé állt.

A barbadosi ágyú – Fotó: Mechtraveller / WikiMedia Commons
A barbadosi ágyú – Fotó: Mechtraveller / WikiMedia Commons

A helyiek természetesen annak sem örültek, hogy a fegyvert minden áron nagyobbá akarták tenni. Eleinte kisebb lövegeken kísérletezték ki a módszert, ami során jól látszott, hogy a hosszabb cső egyértelműen nagyobb torkolati sebességet eredményez. Csakhogy az 1964 szeptemberére elkészült, a főágyút érintő hosszabbítás nem volt elég stabil, és a 11. lövés után – ideiglenesen – tönkrement az ágyú.

A következő évben, 1965-ban viszont elkészült a fentebb már említett, 40 méter hosszú, 200 tonnás ágyúmonstrum, ami a kor legnagyobb tüzérségi lövege lett. Az év végére a projekt során összesen több mint 100 lövedéket juttattak az ionoszféra, nagyjából 80 km-es magasság fölé, úgyhogy elkezdtek felkészülni a Martlet 4, egy menet közben beinduló sugárhajtóművel ellátott rakéta tesztelésére, ami kellő magasságból már a Föld körüli pályát is elérhette volna.

Eközben két másik helyen, a kanadai Quebec mellett, illetve a híres arizonai Yuma lőtéren is felállítottak egy-egy szuperágyút – utóbbiból indították 1966. november 18-án azt a 84 kilós Martlet 2-t, ami a 179 km-es elért magassággal máig fennálló rekordot állított be bármilyen lövedéket nézve.

A biztató eredmények és a nagy tervek ellenére a pénzügyi megszorításokkal élő kanadai kormány gyorsan megvonta a HARP támogatását, amit az USA szinte egyből követett, miután nem akarták egyedül állni az évi több millió dolláros számlát a vietnámi háború közepén. Főleg úgy, hogy a NASA fellövései is egyre kisebb hibaszázalékkal történtek.

A félbeszakított tesztprogram során nem derült ki, hogy mekkora védelemre lett volna szüksége a fellövésre szánt műholdaknak, így az sem világos, hogy a végső céljára tényleg maradéktalanul alkalmas lett-e volna.

A hirtelen félbeszakított projekt után a szuperágyú maradt a helyén Barbadoson – olyannyira, hogy a bokrokkal benőtt, erősen rozsdásodó henger a mai napig megtalálható a domboldalon. Igaz, a megközelítése egyáltalán nem ajánlott, már csak azért sem, mert egy aktív katonai bázis része a terület. Aki ennek ellenére vállalkozott a dologra, ezt látta egyébként:

Az űrágyút megálmodó Bull egyébként a Project HARP leállítása után két évtizeddel felmelegítette az ötletet az iraki diktátor, Szaddám Huszein kérésére. A Project Babylon néven ismert fejlesztés egy úgynevezett szuperágyút, egy 156 méter hosszú, 1 méter átmérőjű csővel rendelkező löveget eredményezett volna, összesen 2100 tonnával. A HARP-hoz hasonlóan a Babylonnal is az űrt vették volna célba – direkt katonai használatra lényegében alkalmatlan volt. Az 1988-ban indult, 1990-ben leállított projekt egyes részeit lefoglalták, a többi részét pedig az öbölháború végeztével az ENSZ semmisítette meg.

Források: Megaprojects | Atlas Obscura

Kövess minket Facebookon is!