Jó pár ország tartja magát Európa védőbástyájának, tőlünk is akarták már ezzel a szólammal megvédeni a kontinenst

Magyarország megvédi Európai határait – hallhattuk elég sokszor az elmúlt években a migrációval kapcsolatban, legutóbb a Fidesz-kongresszuson mondta Orbán Viktor, hogy „Európa és benne Magyarország ostrom alatt áll, védekeznünk kell”. Három nappal korábban a magyar miniszterelnök Ankarában jelentette ki, hogy „Törökország védelmi gyűrűt biztosít Magyarország számára azzal, hogy megállítja a migránsokat”. A két kép ugyanabból a hasonlatrendszerből fakad, abból, amit leginkább a Magyarország Európa védőbástyája, a kereszténység pajzsa kép fejez ki.

A Gallup korábban közvélemény-kutatásokban is vizsgálta a magyar történelmi tudatot, és a válaszok szerint ez az egyik legnépszerűbb emlékezeti toposz: a felmérés szerint 71 százalék értett egyet azzal a kijelentéssel, hogy „Magyarország volt ezer éven át a Nyugat védőbástyája, ezt sohasem (most sem) hálálták meg nekünk”. Bár a politikai retorika most éppen szövetségesként mutatja be Törökországot, a metafora eredetileg éppen a törökök ellen teljesedett ki. Igaz, később a legváltozatosabb ellenfelekkel szemben vetették be.

A tatárjárás után már IV. Béla is arra hivatkozva kérte a pápa segítségét a mongolok ellen, hogy Magyarország „porta christianitatis”, vagyis a kereszténység kapuja, amely a Nyugatot védi. Ennek a levélnek a másolatát adta szeptemberben Orbán Viktor Ferenc pápának ajándékba az egyházfő budapesti látogatásán, a politikai üzenetet nem volt nehéz kiolvasni belőle. Igazán azonban a 15. századi, török elleni harcok idején terjedt el a toposz. Luxemburgi Zsigmondot XXII. János pápa 1410-ben a kereszténység kőfalának, védőpajzsának nevezte, majd a lengyel I. Ulászló említette Magyarországot a kereszténység védőbástyájának egy krakkói oklevelében, mielőtt meghívták a magyar trónra. Ő a trónigénylését is azzal indokolta, hogy a kereszténység megvédése érdekében kell egyesítenie Lengyel- és Magyarország erejét. Más kérdés, hogy terve kudarcot vallott, és a vesztes várnai csatában ő maga is elesett.

Az „antemurale Christianitatis” képe a Góg és Magóg népével szemben épített bibliai falra megy vissza, 15. századi elterjedését a pogány török előrenyomulása és a folytonossá váló háborús borzalmak miatt apokaliptikussá váló korszellem is segítette. Ez a toposz a lengyelek önképének ugyanúgy része volt, mint a magyarokénak. De valójában a kereszténység és az előretörő oszmán birodalom határzónájában az összes népnél megjelent ez a gondolat az albánoktól a szerbeken át a román fejedelemségekig. A régió mindegyik állama igyekezett magát a keresztény kultúra védelmezőjének feltüntetni, miközben az iszlamizáló Bosznia éppen az „iszlám védőbástyájának” kezdte magát mondani.

A balkáni népeknek nem volt valós lehetőségük a terjeszkedő Oszmán Birodalmat megállítani, a Magyar Királyságot azonban külföldön is elkezdték védőbástyaként emlegetni. Német és olasz szerzők érveltek azzal, hogy Magyarország megsegítése a törökellenes harcokban a Nyugat érdeke is, ezért szólítottak fel folyamatosan a magyarok támogatására olyan itáliai humanisták, mint Piccolomini vagy Cuspinianus. Utóbbi éppen a mohácsi csata évében nevezte már nem csak a magyar királyt, de az országot is a kereszténység védőbástyájának.

Hamarosan azonban a metafora minden pogányság és eretnekség elleni harc szimbólumává vált, olyan közhellyé, amit szinte tetszőleges politikai célra be lehetett dobni. Így vetették be például a husziták ellen Hunyadi Mátyás idején: Mátyás király a cseh trón megszerzése érdekében ugyanúgy a hitvédő retorikát használta, mint a török ellen. A pápa figyelmeztette is, hogy az egyházi pénzsegély csak a török ellen használható, sziléziai hadjáratokra kevésbé – a védőbástya képzet azonban politikailag sokfelé hajlítható retorikai fegyver lett.

Később a pogány oszmánok elleni élet-halál harc toposza a katolikus-protestáns hitvédelmi irodalomba ment át. Luthert katolikus oldalról töröközték le, az eretnek szinonimájaként használva a népnevet. A protestánsok ellenben a római pápát bélyegezték a legnagyobb töröknek. Közben a valódi törökök katonai sikereit mindkét oldalon a keresztény Európa erkölcsi züllésére adott isteni büntetésként értelmezték – a török ugyanúgy „Isten ostora” lett, mint a hun Attila.

Az uralkodók közül nem csak Mátyás használta saját céljaira a toposzt, hanem a Habsburgok is, akik természetesen magukat helyezték a kereszténység védelmezőjének szerepébe, és Szapolyai Jánost tették meg a pogány ellenséggel paktáló istentelen gonosznak. Később, a Bocskai-felkelés idején, a Habsburg-propaganda már a magyarokat állította be a kereszténység ellenségének. Ezt a Rákóczi-szabadságharc idején fordították vissza kuruc oldalon: a magyar védőbástyának Isten segedelmével ekkor már nem a törökkel, hanem a némettel kellett dacolnia.

1919 után a „keresztényvédő harc” már a bolsevizmus elleni küzdelemmel kapcsolódott össze a szónoklatokban, majd a második világháború felé közeledve a Szovjetunió ellenében lett Magyarország a Nyugat védőbástyája „a keleti barbársággal” szemben. Az Európa hősi erődítménye elképzelést ekkor már nagyon feszítette a metafora belső ellentmondásossága: a 19. században a nemzeti érzületben már erősebb volt a keleti (török) szimpátia, Trianon után pedig teljesen teret nyert a Nyugatban való csalódás érzése.

Az utóbbi száz évben ezért a védőbástya-gondolat már leginkább a hiábavaló áldozatot fejezte ki, ahogy a cikk elején idézett közvélemény-kutatásban is: „Magyarország volt ezer éven át a Nyugat védőbástyája, ezt soha sem hálálták meg nekünk”. A nemzeti tudattalanban a barbárnak ábrázolt nem nyugatiak mint egzisztenciális fenyegetés együtt jelentek meg a Nyugat-ellenességgel, az egyszerű ostrommentalitás helyett pedig inkább a magára hagyott bástya képe rögzült.

Az áldozati önkép a magyar történelmi tudatot egyébként is áthatja, így a politikai propaganda erre Nyugat és Kelet ellen akár egyszerre is tud építeni. Kozma Miklós, a Horthy-korszak fő propagandistája az MTI elnökeként Gömbös Gyulát arra kérte a Buda visszafoglalásának 250. évfordulójára szervezett ünnepségek kapcsán, hogy csak „ne az jöjjön ki a műsorból, hogy a kereszt legyőzte a félholdat, mert ebből csak a Nyugat pozitív szerepe emelkedik ki. És éppen ma kell elgondolkozni, hogy vajon tényleg olyan jó volt-e feláldozni a végtelenségig a magyarságot a Nyugatért, amely így fizetett. Az domborodjék inkább ki, hogy a magyarság feláldozta önmagát a Nyugatért, és ezt alapos oka volt utólag megbánni.”

A cikk elkészítése során legnagyobb súllyal az alábbi tanulmányokra támaszkodtunk:

Balogh-Ebner Márton: Magyarország Európa védőbástyája? Napi Történelmi Forrás

Antemurale christianitatis – monográfia Kelet-Közép-Európa történelmi toposzáról. Bitskey István recenziója Paul Srodecki könyvéről. Klió, 2015

Őze Sándor Apokaliptikus időszemlélet a korai reformáció Magyarországán c. doktori disszertációja. 2011

Száraz Orsolya: A kereszténység védőbástyája. in Emlékezethelyek, 2012