2021. november 4. – 04:59
A világ leghíresebb diszkóklubja a New York-i Studio 54, amely ugyan csak néhány évig működött a hetvenes évek végén, de ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy legendává váljon. Az ott tartott bulik Amerika-szerte, majd világszinten is híresek lettek, részben azért, mert a kor legnagyobb sztárjai adták egymásnak a kilincset a klubban. Rendszeresen megfordult ott egyebek közt Woody Allen, Andy Warhol és Truman Capote, Elizabeth Taylor pedig egyenesen az 54-ben tartotta a születésnapját.
Pedig attól még, ha valaki ismert ember volt, nem feltétlenül nyert bebocsátást a legmenőbb diszkóba. A klub két tulajdonosa, Steve Rubell és Ian Schrager – illetve az általuk kiképzett kidobók – csak azokat engedték be, akikről úgy gondolták, hogy passzolnak a miliőbe. Így például a kor legnépszerűbb sitcomja, a Happy Days közönségkedvenc figuráját, Fonzot játszó Henry Winkler nem jutott be a klubba, de a Chic nevű bandát is visszafordították, annak ellenére, hogy Grace Jones személyesen hívta meg őket. (A Chic erre megírta a Le Freak című slágert, amit aztán minden diszkó játszott, és amiben a „freak out” refrén eredetileg a kidobóknak szóló „fuck off” volt, de ez már egy másik történet.)
A beléptetési szabály fordítva is működött: ha valaki nem volt híres, de nagyon beleillett a Studio 54 extravagáns világába, azt tárt karokkal várták. Az egyik ilyen törzsvendég volt Sally Lippman, aki hamar megkapta – és megszolgálta – a Disco Sally becenevet.
Born to be alive
Lippman 1900-ban született, és már 77 éves volt, amikor 1977 szeptemberében először betévedt a Studio 54-be. Aktív éveiben ügyvédként, illetve jogi tanácsadóként dolgozott, férjével szerette a jó zenét, de táncolni ritkán jártak el, mert a férfi nem szeretett táncolni. 1975-ben a férj meghalt, és a gyászoló Sally új élményekkel próbálta feldolgozni a hiányát. Így állt be a sorba azon az estén a Studio 54 elé, ahova egy fiatal ismerőse invitálta meg. Három órán keresztül álltak a sorban, amikor Steve Rubell megpillantotta a tömegben az alig 148 centis nénit. Személyesen hívta be a diszkóba az özvegyasszonyt, és biztosította, hogy bármikor szívesen látott vendég lesz.
Sally először csak hetente kétszer, később már naponta eljárt a Studio 54-be, majd tiszteletét tette a Xenonban és más menő New York-i diszkókban is, de az 54 maradt a kedvence. Vattával a fülében és napszemüvegben mulatott, hogy védje magát a nagy hangerőtől és a vibráló fényektől. Ritkán fordult elő, hogy a bárpultnál időzött, mert szinte mindig a táncparketten lehetett megtalálni. Vagy ahogy a klub későbbi tulajdonosa, Mark Fleischman írja Inside Studio 54 című memoárjában:
„megállás nélkül táncolt, éjféltől hajnali ötig a hét több napján, csak akkor tartott szünetet, ha kiment vécére vagy kokaint szippantott.”
Miután a Washington Post 1978-ban cikket írt Disco Sallyről, hamar kisebbfajta celeb lett, tévéműsorokban szerepelt, interjúkat adott. A szocialista magyar sajtóba persze nem jutott el a híre, bár az Arcanumon találni róla magyar nyelvű cikket, de az is amerikai lapban jelent meg.
Ride, Sally, ride
Az említett Post-cikk már szót ejt Sally állandó kísérőjéről, az akkor 25 éves John Touzosról. Touzos görög bevándorló volt, pincérként és eladóként dolgozott. Az 54-ben ismerkedett meg Sallyvel, összemelegedtek, és egy idő után már folyton együtt táncoltak A nagy korkülönbség ellenére egy párt alkottak, ami még az 54-ben is keltett némi feltűnést. Touzos az újságírónak úgy fogalmazott, hogy Sally „egy fiatal nő idős testbe zárva”, és megérdemli a boldogságot. A cikk megjelenésekor már az esküvőt tervezték, és Sally azt is megsúgta a riporternek, hogy Touzos nem híve a házasság előtti szexnek.
Az özvegy először Liza Minnellinek poénkodott azzal, hogy akár össze is házasodhatna a barátjával, akit hol úgy nevezett, hogy „playboyom”, hol úgy, hogy „görög istenem”, aztán elkezdett komolyan gondolkodni a saját viccén. Touzos be is mutatta választottját a nővérének, aki áldását adta a frigyre. Sally családja már nem volt ilyen megértő, de a nő figyelmen kívül hagyott minden negatív hangot, mint több interjúban is fogalmazott,
„a táncparketten akarok meghalni”.
Végül Sally és John 1980-ban tényleg összeházasodott, a kor több híressége is megjelent a ceremónián. Az esküvőt a Magique nevű klubban tartották, mert az 54 addigra bezárt: 1980. február 2-án volt az utolsó buli, miután Rubellt és Schragert adócsalás miatt letartóztatták. A két klubtulajdonos 13 hónapot töltött börtönben, és mire szabadultak, már eladták az épületet a már említett Fleischmannak és üzlettársának. A diszkó 1981 szeptemberében újranyitott, de már sosem ért fel a fénykorához.
Nem csak a húszéveseké a világ
Sally Lippman 1982-ben hunyt el, nem a táncparketten, hanem a Mount Sinai kórházban. Utolsó kívánsága az volt, hogy a temetésén diszkózene szóljon, de a család ezt nem teljesítette. Alakját megörökíti az 54 című, 1998-as amerikai film is, ahol Disco Dottie néven szerepel. A film persze nagyon leegyszerűsíti Sally karakterét, és el is tér a valóságtól: Dottie tényleg a táncparketten hal meg.
Nem Disco Sally volt az egyetlen nagymama korú diszkóhíresség, bár kétségtelenül ő a legismertebb. A Washington Post már 1979-ben írt cikket „Vigyázz, Disco Sally!” címmel a 81 éves Regina Longról, aki szintén éjszakai klubokba kezdett járni. De a divatvilágban is járatos Zelda Caplant is meg lehetne említeni, aki még a kilencvenes éveiben is el-eljárt bárokba. A Connecticut és New Jersey környékén ismert Richard „Skankin Rich” Gorman pedig még mindig aktív, pedig ő is a hetvenes éveit tapossa, de kevés olyan bulit hagy ki, ahol ska zene szól.
