Többen is megmenekültek a csernobili pokolból, egyesek még ma is élnek

2021. október 30. – 11:05

frissítve

Többen is megmenekültek a csernobili pokolból, egyesek még ma is élnek
Viktor Brjuhanov, Anatolij Gyatlov és Nyikolaj Makszimovics Fomin hallgatja az ítéletet a vádlottak padján a csernobili atomerőmű-baleset ügyének tárgyalásán 1987. július 29-én – Fotó: Igor Kostin / Sputnik / AFP

Másolás

Vágólapra másolva

Az HBO sorozata a csernobili katasztrófáról lényegesen közelebb hozta egy atomerőmű világát, felépítését, működését, mechanizmusait, átláthatóságát, de még így sem könnyű részletesen értelmezni, mi történt az ukrán városban 1986. április 26-án. Egy átlagosnak induló rutinszerű tesztet tartottak péntekről szombatra, ám végül egy olyan dátum lett, amit az egész világ megjegyzett, és a város neve berögzült.

A napokban adta ki a közleményt az erőmű vezetése, hogy Viktor Brjuhanov egykori igazgató 84 évesen meghalt. Áttekintettük, mi történt vele és a többiekkel – már amennyire ismert a sorsuk –, akik azon a végzetes éjszakán szolgálatban voltak, és akik testközelből átélték a világ legsúlyosabb nukleáris katasztrófáját, ami egyébként hetes besorolást kapott, akárcsak a japán Fukusima.

A fentebb említett Viktor Petrovics Brjuhanov Üzbegisztán fővárosában, Taskentben született, három testvére volt, ő a legidősebb gyerek. 1959-ben villamosmérnöki diplomát szerzett, 1966-ban kezdett el dolgozni egy szovjet hőerőműben, és még abban az évben belépett a Szovjet Kommunista Pártba, 1970-ben került át Csernobilba. Maga a párt 1966-ban hozott döntést arról, hogy a Pripjaty folyónál – Ukrajna és Fehéroroszország határán halad, és ömlik a Dnyeperbe – egy atomerőművet létesítenek, amelyik az ország azon részét majd megfelelően ellátja árammal.

„Az atom dolgozzon, ne a katona”

– hangzott a jelmondat, amikor építették. Mindenki ismerte az oda költözők közül – a frissen felépített városban az átlagéletkort 30 év körülire lehetett tenni – a szalagpanelek tetején óriásbetűkkel örökítették meg a mondatot.

Az erőmű egyik reaktorának építkezése 1975-ben – Fotó: Sputnik / AFP
Az erőmű egyik reaktorának építkezése 1975-ben – Fotó: Sputnik / AFP

Brjuhanov kezdetben az építkezést irányította, utána igazgató lett, testközelből szemlélhette mind a négy blokk átadását, és már az épülő ötödiket és a hatodikat is. (Ezeket nem fejezték be, nem is adták át.) Az 1984-ben üzembe helyezett negyedik reaktor robbanásakor nem volt a helyszínen, ahogyan sokan mások sem a felső vezetésből, mert az ortodox húsvét miatt nagypénteken hosszú hétvégére indultak, vagy éppen pihentek. Amikor meghallotta a detonáció hírét a kollégájától, mindvégig hitt abban, hogy mégsem történhetett olyan nagy baj, csak kisebb üzemzavar, ezért késve és félve tájékoztatta a vezetőket. Ha bátrabb, a radioaktív szennyeződésre talán időben felhívhatják a figyelmet nemcsak a városban, de egész Európában. Először Skandináviából jelentettek erős radioaktív háttérsugárzást, a felhő elsősorban arrafelé húzódott, de később az Egyesült Államokig és Kínáig is elért.

Brjuhanov a munkatapasztalatait nem atomerőművekben szerezte, ami nem segítette, hogy megértse, mi történik egy RBMK reaktorban. Május 22-én küldték szabadságra, és nemsokára kizárták a pártból, majd tíz év börtönbüntetésre ítélték a gondatlansága miatt, hogy ezrek életét sodorta veszélybe. Ezt azonban ténylegesen nem kellett letöltenie, mert 1991. augusztusban szabadult, és az energiaiparban dolgozott tovább. A Nobel-díjas fehérorosz író, Szvetlana Alekszijevics Csernobili ima című könyvében azt állította, hogy mind a tíz évet letöltötte, de a legújabb információk szerint a felét sem, ugyanis amnesztiát kapott a Szovjetunió felbomlásakor. Brjuhanov látása 80 éves korában kezdett romlani, utána vonult vissza, a halála előtti években háromszor is sztrókot kapott.

A szovjet vezetésnek a tárgyaláson bűnbakok kellettek, de a konkrét atomerőmű tervezőit nem vonhatták felelősségre. Hogy komoly biztonsági hiányosságok voltak, vagy konstrukciós hibák, azt amennyire lehetett, el kellett fedni – Oroszország jelenlegi területén 35 reaktor van a 2010-es adatok szerint –, ezért terelték a baleset okát az emberi mulasztás felé. Azzal nyilván nem törődtek, hogy az áldozatok hozzátartozóit megbélyegzik.

Akimov mintha élesítette volna az atombombát

Áldozat volt Alekszandr Fjodorovics Akimov mérnök is. Ő volt az éjjeli műszak vezetője nagypénteken, egyben a teszt egyik irányítója. Ő nyomta meg végül azt az AZ 5 (vészhelyzet elleni védelem) elnevezésű piros gombot, ami végül közvetlenül előidézte a katasztrófát. Akimov leállítani akarta a folyamatot, de a beavatkozással épp ellenkező hatást váltott ki, és a rossz beállítások miatt éppen ő idézte elő a robbanást. A főmérnökhelyettes, Anatolij Gyatlov elmondása szerint ezzel a tettével mintha élesített volna egy atombombát. Jót akart, de olyan beláthatatlan folyamatot indított el, amire senki sem számított. Akimov 15 nappal a robbanás után, 33 évesen egy moszkvai kórházban halt meg. Jurij Tregubtól vette át egyébként a műszakot, aki nem ment haza, a vezérlőteremben maradt, ő túlélte a katasztrófát.

Itt tehetünk egy kis kitérőt, mi is volt nagy vonalakban ez a kísérlet, ami a reaktor végét és az emberek pusztulását okozta. A négyes blokk teljesítményét 1000 megawattról tervszerűen lecsökkentették, 700 megawattra vették vissza, mondván, az ünnep miatt a fogyasztók úgyis kevesebb áramot használnak. 0 óra 28 perckor viszont váratlanul 30 megawattra esett vissza a teljesítmény, ezt egyáltalán nem így kalkulálták be, és az okát sem tudták. Egy óra múlva 200-ra emelkedett a teljesítmény, stabilizálódott valamelyest, és nekifogtak a kísérletnek, hogy kiveszik az egyik turbinát a körforgásból. A hűtőfolyadék viszont pillanatok alatt felforrósodott, és előbb gőz-, majd gázrobbanás történt. „A vízgőz a forró grafittal, valamint a reaktor szerkezeti anyagaival reakcióba lépve gyúlékony hidrogént és szén-monoxidot termelt. Ezek a gázok a reaktor felnyílása után a levegő oxigénjével elkeveredve berobbantak”található a Wikipédián a láncrekció folyamata.

A megsérült reaktor 1986 májusában – Fotó: Igor Kostin / Laski Diffusion / Getty Images
A megsérült reaktor 1986 májusában – Fotó: Igor Kostin / Laski Diffusion / Getty Images

Anatolij Gyatlov, aki brutális sugárzást kapott

A sorozat őt állította be a legfőbb bűnbaknak, akinek a vezetési stílusa, arroganciája kiszolgálta a párt érdekeit, a tájékozottsága viszont nem volt elegendő ahhoz, hogy egy ilyen reaktort irányítson, később pedig a krízishelyzetben megfelelő döntéseket hozzon. Őt is letartóztatták 1986-ban, Brjuhanov mellett ült a vádlottak padján, és eredetileg ő is 10 éves börtönbüntetést kapott. Gyatlov egyébként Szibériában született, édesapja maradandó sérüléseket szenvedett a második világháborúban. Mérnöki diplomáját Moszkvában szerezte, a komszomolszki hajógyárban kezdett el dolgozni, majd sugármeghajtású tengeralattjárók összeszerelésekor már átélt egy kisebb balesetet, akkor is az egészségesnél nagyobb sugárterhelést kapott.

„Ha tudtam volna, hogy az erőmű egy ilyen szörnyeteg, biztosan nem mentem volna oda dolgozni, ahogy mások sem” – mondta a Washington Post cikkében 1992-ben, vagyis hat évvel a katasztrófa után. A saját szemszögéből ő is megírta egy könyvben, hogy mi történt, ő nem az emberi mulasztásokban, hanem a technikai hibákban keresett magyarázatot. Gyatlov természetesen ott volt a helyszínen, nagy sugárdózist kapott (390 rem), de évekkel élte túl a balesetet. (Akimov közel ötször akkora sugárzást kapott.) 1995-ben, 64 évesen halt meg szívelégtelenségben, Kijevben. Nem lehet kizárni, hogy a sugárzás a későbbi betegségeiben is szerepet játszott. Több interjút is adott, ez is egy közülük, amikben felvázolta a tragikus éjszaka eseményeit. (22:30-nál mondta ki a robbanás okát.)

Nyikolaj Makszimovics Fomin, a főmérnök, hajnali négy óra körül érkezett meg az erőműbe, amikor már nagy erőkkel dolgoztak a tűzoltók. Fomin a szintén ukrán területen lévő Zaporizzsjából került a városba, még 1972-ben. Az előmenetele példás volt. A kísérletet jóváhagyta, ezért ő volt a harmadik a vádlottak padján, és ő is 10 éves börtönbüntetést kapott. A tárgyalást öngyilkossági kísérletei miatt kellett többször elhalasztani, és 1987. március helyett júliusban mondhatták ki az ítélet. A börtönévei alatt is pszichiátriai kezelés alatt állt, neki sem kellett letöltenie a megítélt évek felénél többet. Szabadulása után atomerőműben is dolgozott, nyugdíjazása után visszavonult élt az ukrán területen lévő Odumlijában, halálhíréről eddig nem érkezett jelentés.

A vezérlőközpontban ott volt Borisz Sztoljarcsuk, ő az egyik utolsó mérnök, aki a szolgálatban lévők közül még életben van, de keveset tudni róla. Három éve adott hosszú interjút oroszul, akkor arról beszélt, hogy szerencséje volt, hogy megúszta. Hozzátartozik a történetéhez, hogy az ő alapos vallomásai nélkül nem lehetett volna rekonstruálni az eseményeket. Később is a területen maradt, Ukrajna most folyó atomerőmű-projektjében is aktív szerepet vállal.

A robbanásnak egyébként két közvetlen áldozata volt, Valerij Iljics Hodemcsuk és Vlagyimir Sasenok.

Mindketten mérnökök, de más-más területen dolgoztak. Előbbi holtteste nem került elő, utóbbit eszméletlenül találták meg, mert a kirobbanó gőzzel közvetlenül érintkezett. A robbanás után gerendák estek a gerincére, kórházba szállították, ott halt meg. Sasenoknak eredetileg nem kellett volna dolgoznia azon az éjjel, a hétvégi házát akarta rendbe tenni, de behívták. „Kikapcsoltam a feszültséget, mindent megtettem” – felesége szerint ezt mormolta öntudatlanul. Rajtuk kívül azalkalmazottak és a mentésben részt vevő tűzoltók, likvidátorok közül még negyvenketten haltak meg nagyjából egy hónapon belül. (A három veszélyes küldetést teljesítő búvár nem halt meg, kettő ma is él.)

Megoszlanak a vélemények arról, hogy az erőmű dolgozói mekkora sugárfertőzést kaptak. Van olyan elmélet, amely szerint tízszer nagyobbat, mint Hirosima lakosai, miután az Egyesült Államok ledobta a városra az atombombát 1945-ben. Alekszijevics azt írta a könyvében, hogy Fehéroroszország területén a Csernobil előtti időkben százezer főre 84 daganatos megbetegedés jutott, 1986 után százezer főre már hatezret regisztráltak.

A katasztrófánál szolgálatot teljesítő tűzoltót, aki magas sugárterhelést szenvedett, ápolnak egy moszkvai kórházban 1986 májusában – Fotó: Vladimir Vyatkin / Sputnik / AFP
A katasztrófánál szolgálatot teljesítő tűzoltót, aki magas sugárterhelést szenvedett, ápolnak egy moszkvai kórházban 1986 májusában – Fotó: Vladimir Vyatkin / Sputnik / AFP

Genrik szerencsés irányt választott

A reaktor egyik kezelője, Anatolij Kurguz május 12-én halt meg, ő még Gyatlovval tett egy sétát aznap éjjel a lángoló reaktor körül, az arcán már akkor látszottak heges elváltozások. Kurguz kollégája, Oleg Genrik, aki a robbanás idején egy ablaktalan helyiségben aludt, majd amikor felébredt a rengésre, szerencsés irányt választva jutott ki az épületből, a radioaktív gőzzel nem került kapcsolatba, ma is él, 62 éves. Genrik részt vett a mentésben Kurguzzal együtt, de ő nem kapott akkora dózist, mint a társa.

Valerij Perevozcsenko, Alekszandr Kudrjavcev, Viktor Proskurjakov valamennyien pályakezdőként igyekeztek segíteni a mentésben, napokkal később meghaltak. Alekszandr Juvcsenko gépészmérnök kívülről mérte fel, mit lehet tenni a megsérült épülettel, ő is jelentős mértékű sugárzást kapott. A katasztrófa után Moszkvába költözött, ott járt a rendszeres és szigorúan felügyelt gyógykezelésekre, bőrének egy részét is át kellett ültetni. 2008-ban, 48 évesen halt meg leukémiában. Fia, Kirill, ugyanabban a kórházban dolgozik, ahol az édesapját kezelték a robbanás után.

Mihail Gorbacsov, az ország akkori vezetője most 90 éves. Szerinte a szovjet világ megszűnésében a szerencsétlenség nagyobb szerepet játszott, mint gondolnánk. 2006-ban azt nyilatkozta, Csernobil volt az ország összeomlásának igazi oka. Alekszijevics azt írta a már említett könyvében, hogy két katasztrófa rakódott egymásra. Egy társadalmi, mert a szemünk láttára süllyedt el a szovjet kontinens, és egy klasszikus: Csernobil. Mindkettő globális robbanás volt.

Lepj meg minket karácsonyra!

Legyél a rendszeres támogatónk!

A Telex csak tőled függ.

Támogatom