Az emésztést segítő fémtabletta, amit a székletből kiszedve újra lehetett használni. Aztán kiderült, hogy mérgező

2021. október 11. – 05:06

frissítve

Az emésztést segítő fémtabletta, amit a székletből kiszedve újra lehetett használni. Aztán kiderült, hogy mérgező
Antimon tömb felületén kialakult kristályos minta – Fotó: SSPL / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

Régi korok gyógymódjai gyakran tűnnek mai fejjel minimum értelmetlennek. Rosszabb esetben kifejezetten veszélyesnek, de ezek megítélésénél érdemes szem előtt tartani, hogy az orvostudomány rendkívül gyorsan fejlődik, és a mai alapvető kezelésekről korábban álmodni sem mertek volna. Nem csoda hát, hogy több száz évvel ezelőtt sok olyasmire esküdtek az orvosok, amit ma már minimum gyanakodva fogadunk – ilyen például a mérgező fémből készült hashajtó tabletta, amelyet a székletből kibányászva akárhányszor újra lehetett hasznosítani.

A középkorban népszerű, soha el nem fogyó tabletta működési mechanizmusa nagyjából az volt, hogy addig irritálta a panaszos gyomort, amíg az kiadta magából a tartalmát, a tablettával együtt. Az más kérdés, hogy az irritációt az okozta, hogy a tabletta az antimon nevű fémből készült, amelyről ma már tudjuk, hogy mérgező. Akkoriban azonban nem tudták, annak viszont nyilvánvaló jelei voltak, hogy hashajtóként működik.

Az antimonos „méregtelenítést” mindkét irányban alkalmazták: a hashajtó tabletta mellett népszerű módszer volt az is, hogy antimonból készült kupában hagyták éjszakára a bort, hogy az abban lévő borkősavval reakcióba lépve antimon-kálium-tartarát, azaz hánytató borkősav jöjjön létre, és a nevéhez méltó reakciót váltsa ki aztán az elfogyasztójából.

Az antimonos kúra népszerűsége sokáig tartotta magát, a 18. század végén például Wolfgang Amadeus Mozart is szedett hánytató borkősavat az ismeretlen betegségére, majd nem sokkal később meg is halt. A halálának oka a mai napig vitatott. Egyesek szerint a már gyerekként is sokat betegeskedő zeneszerzőt egy korábbi betegsége szövődményei vihették el, de akkoriban elterjedt, majd később is fel-felbukkant a pletyka, miszerint egy rivális pályatársa, Antonio Salieri mérgezhette meg. Bár erre maga Mozart is gyanakodott a betegsége alatt, bizonyítani sosem sikerült – ahogy maga Salieri sem vallotta be élete végén, szemben azzal, amit a Mozart életéről szóló film, az Amadeus is állított. Az mindenesetre köztudott volt, hogy magától is Mozart előszeretettel hívta segítségül az antimont, a halálát okozó betegség tünetei – intenzív hányás, láz, megdagadt has és végtagok – pedig megegyeztek az antimonmérgezéséivel.

Bár a későbbi évszázadokban az antimon fémes módosulata nagyrészt kikopott a orvoslásból, egyes vegyületeit egészen a hetvenes évekig használták bizonyos parazitás megbetegedések, például a bilharziózis kezelésére. Ezekkel az volt a gond, ha bár a parazitákat rendre megölték, néha a beteget is. Magát a hánytató borkősavat pedig még a huszadik század elején is használták mint az alkoholizmus ellenszerét, nem túl sok sikerrel – már ha nem számoljuk a sikersztorik közé azt az inkább az elrettentésre, mintsem a gyógyhatásra építő esetet, amikor egy asszony a rendszeresen italozó férje narancslevébe csempészett a szerből, és a férfi előbb kórházba került, majd felhagyott az ivással.

Antimonnal történő purgálás egy XVII. százatdi alkimista kézikönyvből – Fotó: SSPL/Getty Images

Az antimon egészségügyi veszélyei egészen napjainkig kísértenek. A kilencvenes években például felmerült, hogy egy légnemű antimonvegyület, a PVC-lepedőkből egy penészgomba közreműködésével felszabaduló sztibin lehet felelős a csecsemőhalálozásért. 2014-ben pedig a Greenpeace állította, hogy a poliészter gyerekruhákban található antimon-trioxid veszélyes lehet a gyerekekre. Egyik félelem sem bizonyult megalapozottnak.

Az antimonnak egyébként az egészségügyön kívüli története is izgalmas. A 1600-as évek elején egy német rózsakeresztes alkimista, Johann Thölde azt állította, hogy amikor egy vihar alatt egy kolostorban tartózkodott, egyszer csak egy villám csapott az egyik márványoszlopba, kettéhasítva azt, és felfedve egy csomó, korábban belerejtett könyvet. Ezek egyike volt Az antimon diadalszekere című alkimista mű, amelyet Thölde állítása szerint egy bizonyos Basil Valentine, egy üldözött szerzetes és egyben alkimista helyezett el ott 150 évvel azelőtt.

Bár az egész nagy valószínűséggel egy rózsakeresztes pr-fogásként bevetett kitaláció volt, és Basil Valentine sem létezett, a történet nagyot dobott az antimon iránti érdeklődésen. Az egyik leglelkesebb kutatója a tudóskodás mellett előszeretettel alkimistáskodó Isaac Newton volt, aki a tömegvonzás, a mechanika, a gravitáció és hasonló, hagyományosabb kérdéskörök vizsgálata mellett az antimon titkát is megszállottan kereste – bár ez utóbbiban valamivel kevesebb sikert ért el. Az antimon azonban még sokáig foglalkoztatott más alkimistákat is, aminek van egy máig tartó hatása is: a különféle anyagokat előszeretettel antropomorfizáló alkimisták valamiért a nőiség esszenciáját vélték felfedezni az antimonban, amelynek a jelölésére többek között a nők ma is használatos szimbólumát, a kis körből lefelé kilógó keresztet használták: ♀ (Frissítés: az antimon alkimista szimbóluma valójában a mai női szimbólum fordítottja, azaz a kereszt felfelé áll rajta; a lefelé álló kereszt a réz szimbóluma.)

Már egy éve van Telex! 🎉

Ez azt is jelenti, hogy sok támogatónk regisztrációja lejárt. Ha e-mail-címed megadásával kéred, megnézzük, hogy tartozik-e regisztráció az e-mail-címedhez, és ha igen, milyen támogatási adatokkal.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!