Vajon hány lyuk van a testünkön?
Elsőre egyszerű kérdésnek tűnik, de valójában nem is nagyon van értelme ebben a formában, mert a válasz attól függ, hogy milyen közelről nézzük a testünket, illetve mit tekintünk egyáltalán lyuknak. A kézenfekvő válasz persze az, hogy egy férfin kilenc, egy nőn tíz lyuk van: két-két szem, fül és orrlyuk, egy-egy száj, húgycsőnyílás és ánusz, plusz a nőknél a hüvely.
De ha jobban belegondolunk, ezzel a kategorizálással több probléma is adódik. Egyrészt rögtön az, hogy ezek csak a legnagyobbak: ha igazán alaposak akarunk lenni, egészen a szőrtüszőink és pórusaink szintjéig lemehetünk méretben. Ha így teszünk, máris nehezebb a számolás, mert a bőrünkön tátongó több millió lyuk miatt olyanok vagyunk, mint egy óriási, két lábon járó ementáli sajt.
A milliós nagyságrend egyáltalán nem túlzás: bár a pontos számokban nagy egyéni eltérések vannak – ráadásul kinek lenne kedve pontosan összeszámolgatni? –, becslések szerint csak szőrtüszőből átlagosan ötmillió van egy emberi testen. A verejtékmirigyek kivezetőnyílásaként funkcionáló pórusok száma még ennél is bizonytalanabb, de ebből is több millióval lehet számolni.
A kezelhetőség és az életszerűség kedvéért megtehetjük, hogy húzunk egy önkényes vonalat, és azt mondjuk, hogy csak azokkal a lyukakkal foglalkozunk, amelyek szabad szemmel is látható méretűek.
Az sem mindegy azonban, hogy milyen típusú lyukról beszélünk.
Hogy miért nem, ahhoz a topológiát kell segítségül hívnunk. A matematikának ez az ága alakzatokat tanulmányoz, de úgy, hogy egyáltalán nem érdeklik a szögek, hosszúságok és hasonló világi hívságok, ehelyett minden objektumot úgy kezel, mintha gyurmából lenne: gyúrható, nyújtható, alakítgatható, egészen addig nem veszti el a jellegét, amíg csak a lényegi tulajdonságait nem befolyásoló, folytonos deformációkat hajtunk végre rajta. Magyarul amíg a gyurmát sehol nem szakítjuk el, lyukasztjuk ki vagy ragasztjuk össze, addig nyugodtan átformálható, attól még ugyanaz az alakzat marad.
Egy – ilyesmire fogékony körökben – klasszikus vicc szerint a topológus nem látja a különbséget egy kávésbögre és egy fánk között, mert a kettő homeomorf, azaz drasztikus változtatás nélkül átalakítható egyik a másikba:
Ez egyrészt jó játék, másrészt rávilágít arra, hogy azok a nyílások, amelyek zsákutcában végződnek, nem is valódi lyukak, mert ilyen homeomorf átalakításokkal eltüntethetők. Ahogy egy gyurmából készült mélytányérból gond nélkül kreálhatunk laposat, illetve ahogy egy bögre szája is egyszerűen kilapítható. A két irányba nyitott, átjárható lyukaktól azonban nem ilyen könnyű megszabadulni, ahogy például a bögre fogantyúja által bezárt lyuk sem masszírozható el csak úgy: ebből lett a fenti példában a fánk közepe – illetve a fánk közepének hűlt helye, de nem szeretnénk túlfeszíteni a húrt, úgyhogy itt álljunk is meg.
Aki szeretne a lyukak természetének topológiai és ontológiai – egyébként rendkívül izgalmas – útvesztőiben bolyongani, annak ajánljuk a Vsauce témába vágó videóját, amelyen nagyrészt ez a cikk is alapul, illetve magyar nyelven a Mi a lyuk? Az objektum tulajdonsága vagy hiánya? című előadást Pintér Gergőtől. (Aki akkor még a Matemorfózis/MTA Rényi Kutatóintézet kutatója volt, újabba a BME Fizika Intézetben dolgozik.)
Nekünk itt most elég annyi, hogy más-más eredményhez lyukadunk ki, ha olyan lyukakról beszélünk, amelyek átvezetnek az anyagon, amelyen nyílnak – azaz jelen esetben a testünkön –, illetve ha olyanokról, amelyek belevezetnek, de nincs másik kijáratuk.
Az eddig felmerült lyukkandidánsok nagy része az utóbbi kategóriába tartozik: nemcsak a sok millió apró pórus és szőrtüsző bizonyul zsákutcának, de nincs hátsó kijárata a húgycsőnek vagy a szülőcsatornának sem, ahogy a szemüregbe jutva is megállít a kötőhártya, a fülben pedig a dobhártya.
Vannak viszont olyan lyukaink, amelyekre nem is gondolnánk, pedig szabad szemmel is láthatók, és át is járhatók. Ezek a szemhéjakon található könnypontok, amelyek a könnymirigyekben termelt könnyet gyűjtik össze és vezetik el. Ezekből alapesetben két-két darab található mindkét szemhéjunkon, azaz összesen négy.
Ezen a ponton érdemes leltárazni, hogyan is állunk. Összesen nyolc potenciális lyukat szedtünk eddig össze:
- száj,
- ánusz,
- két orrlyuk,
- négy könnypont.
Kénytelenek vagyunk azonban még egyet csavarni a dolgon, mert ezek valójában még mindig csak nyílások, nem valódi lyukak.
Egy szívószálon is két nyílás van, de valójában csak egy lyuk, hiszen homeomorf egy fánkkal, csak éppen meg van kicsit nyújtva. Na de mi van akkor, ha veszünk egy felül kettéágazó szívószálat? (Mármint azon túl, hogy akkor valakivel egyszerre tudunk inni ugyanabból a pohárból.) Egy ilyen, háromágú szívószálon vajon hány lyuk van? Három nyílás, de kettő lyuk, ahogy a fentebb már említett Vsauce-videó szemléletes részletéből is látszik:
Ennek megfelelően a fenti nyolc nyíláshoz valójában hét lyuk tartozik: van egy lyukunk két olyan végződéssel, amelyek a külvilág felé nyílnak, ez a szájat és az ánuszt összekötő bélrendszer. Az összes többi lyuknak azonban csak egy-egy nyílása néz a külvilágra, a másik végük – nagyon leegyszerűsítve – az összes lyuk közös tereként felfogható orrüregben találkozik. Talán úgy a legkönnyebb mindezt elképzelni, mint egy menóra formáját.
Azzal már tényleg csak a játék kedvéért bolondítsuk meg a dolgot, hogy 60 ezer emberből egynek lehetnek extra könnypontjai, tovább növelve az emberi test szigorú értelemben vett lyukainak számát.
A rövid válasz tehát a cikk elején feltett kérdésre: kilenc-tíz, azaz több millió, tehát nyolc, pontosabban hét. Már ha nem rendelkezünk semmilyen testi rendellenességgel – és ha csak a születésünkkor rajtunk lévő lyukakról beszélünk, mert a piercingek például még tovább bonyolítanák a helyzetet, de mi már inkább nem tesszük.