Több embert éheztetett halálra és zsákmányolt ki az amerikai kamuorvos, akit végül saját gyógymódja sem mentett meg

A járvány és a közösségi oldalak miatt úgy tűnhet, hogy egyre népszerűbbek az alternatív gyógymódok: amikor fel-felüti a fejét a neten egy újabb csodagyógyszer-őrület, nem mindig könnyű eldönteni, hogy vajon tényleg valós emberek terjesztik, vagy csak egy bothálózat.

Ezt a kérdést sokkal könnyebb volt megválaszolni az 1900-as évek elején. A 19. században sokan nemcsak a spiritualizmushoz fordultak, hogy megmagyarázzák a nehezen megérthetőt, hanem ahogy ma is, csodaszereket kerestek a sokakat sújtó betegségekre. Sok önjelölt csodadoktor számára persze a cél a gyors meggazdagodás volt, ezért nem erőltették meg túlságosan a fantáziájukat, és egy olyan megoldást kaptak elő, aminek évezredes hagyománya van: a koplalást.

Ez a módszer bizonyos formában egyébként a mai napig népszerű, az egyiket, ami szerint a vízen kívül mindent meg kell vonni magunktól, ki is próbáltuk.

A koplalás a történelem során szinte valamennyi kultúrában megjelent, mint egy megtisztulási módszer, így a csalóknak és a módszer követőinek nem egy egészen új elképzelést kellett lenyomniuk a torkukon. Dr. Edward Hooker Dewey amerikai orvos 1895-ben és 1900-ban két könyvet is kiadott a témában, és mindkettő rendkívül népszerű volt. A második tulajdonképpen arról szólt, hogy reggelire nincs szükség, elég napi két étkezés, mert minden betegség a túl sok zabálásból ered. Szerinte egy gyógymód létezett, a koplalás.

Ahogy az sok népszerű ideológiával lenni szokott, Dewey körül is megjelentek az ötletet radikalizáló követők. Ilyen volt például Linda Hazzard, aki mindenféle képesítés nélkül orvosi engedélyt (koplalási specialista) kapott Washington államban. Míg Dewey-ról el lehet képzelni, hogy valóban jó szándékkal népszerűsítette a koplalást, Hazzardról ez már nem feltétlenül mondható el.

Linda Hazzard 1867-ben született Minnesotában, de a korai éveiről nem sokat tudni. 18 évesen hozzáment Erwin Perryhez, két gyerekük született. Amikor rájött, hogy koplalós szanatóriumot akar vezetni, elhagyta a férjét. Valamikor a 20. század első éveiben hozzá ment Samuel Chrisman Hazzardhoz, aki szintén izgalmas előélettel rendelkezett: évekig a seregben szolgált, de végül kicsapták onnan, mert sikkasztott. Samuel alkoholizmussal küzdött, és csalásokban is jeleskedett: mielőtt elvette volna Lindát, elfelejtett elválni az előző feleségétől, így két évig börtönbe került bigámiáért.

Hatékony párt alkottak, de Hazzard gyógyító munkásságát valóban a koplalásba vetett hitére alapozta. Az 1908-ban kiadott könyvében azt írja, hogy

„az étvágy sóvárgás, az éhség vágy. A sóvárgást soha nem lehet kielégíteni; de a vágy elmúlhat, ha az igény teljesül”.

Bár nem volt orvos, teljes meggyőződéssel hirdette, hogy minden betegség alapja a túl sok evés. Azt állította, hogy az emésztőrendszernek gyakori pihenésre van szüksége, ami napokig, hetekig vagy akár hónapokig is tarthat – bár nem teljes éheztetésről volt szó, mert ritkán, de engedélyezett kevés gyümölcsöt és híg leveseket. Hazzard szerint így kikerülnek a toxinok az ember testéből, helyre áll a belső egyensúly, és visszatér az egészség.

Azonban nem állt meg a koplalásnál: a kezelésének részét képzet a rendszeres, gyakran többórás beöntés és a masszázs is, ami szem- és fültanúk szerint inkább verést jelentett.

A leggyönyörűbb kezelést gyakran halál követte

Amint Samuel 1906-ban kiszabadult a börtönből, Washington államba költöztek. Hazzard nyitott egy irodát Seattle-ben, de az Olalla nevű városkában laktak, ahol végül felhúzta a szanatóriumát.

Bármilyen kellemetlenül is hangzik a gyógymódja, meglepően sokan ki akarták próbálni. Először 1902-ben vádolták meg gyilkossággal, miután éhen halt egy páciense, majd 1907-ben egy (Lenora Wilcox), 1908-ban pedig már két halálos áldozattal is járt a kezelése. Először egy gazdag norvég bevándorló, a 38 éves Daisey Maud Haglund halt bele az 50 napos koplalásba és a gyakori beöntésbe, majd 7 hónap múlva Ida Wilcox, aki 47 napig koplalt. Haglundról egy boncolás során kiderült, hogy a kezelés mellett még gyomorrákban is szenvedett.

1909-ben hárman haltak meg, de egyikőjük nem koplalásba, hanem egy fejlövésbe. Előfordulhat, hogy a 26 éves Eugene Stanley Wakelin öngyilkos lett, de az köztudott volt, hogy egy brit nemes fia volt, és elképzelhető, hogy Hazzardék akkor ölték meg, amikor kiderült, hogy valójában nincs pénze.

Hazzard minden halottnál boncolást hajtott végre, és mindig azt hozta ki, hogy a beteg valamilyen alapbetegségbe halt bele, nem a kezelésbe. Ezzel szemben amikor egy független halottkém is meg tudta nézni a holttestet, mindig arra jutott, hogy a halál oka éhezés volt. Egy beteg részletes naplót vezetett a felírt étrendjéről, mielőtt éhen halt.

Bár néhányan túlélték a kezelést, és ők ódákat zengtek Hazzard képességeiről, 1908-tól kezdve évente 2-5 páciens elhunyt a szanatóriumban. A leghíresebb eset a Williamson lányok (Claire és Dorothea – Dora) voltak, akik egy jómódú angol katonatiszt árvái voltak. Épp egy kanadai luxushotelben üdültek, amikor az újságban megláttak egy hirdetést Hazzard könyvéről. Korabeli leírások szerint egyikőjük sem volt kifejezetten beteg, de mindig úgy érezték, hogy valamiben szenvednek (gyakran megdagadt nyirokcsomókról, reumáról panaszkodtak). Nagy hívői voltak az alternatív orvoslásnak, amiért a családtagjaik gyakran kigúnyolták őket.

Claiernek és Dorának megtetszett a gondolat, hogy egy festői szanatóriumban gyógykezeltessék magukat, és arra számítottak, hogy a kertben termett friss zöldségekből származik majd az étrendjük. Claire Williamson leggyönyörűbb kezeléseként beszélt a módszerről.

Végül csalódniuk kellett: mikor 1911-ben bejelentkeztek kezelésre, azt az információt kapták, hogy a szanatórium épp nem tudja őket fogadni, úgyhogy Hazzard egy seattle-i lakásban kezelte őket, és az ételük friss zöldségek helyett konzervparadicsomból készült. A koplalás mellett mindennap órákon át tartó beöntéseket kaptak.

A bejelentkezés után két hónappal jutottak ki Olallába, de szomszédok szerint ekkor már csak nagyjából 30 kilósak lehettek. A családjuk semmit nem tudott az állapotukról, mert a gúnyolódás miatt senkinek nem szóltak a kezelésről. Elsőként gyerekkori nevelőnőjük, Margaret Conway kapott tőlük életjelet, mikor Ausztráliában meglátogatta a családját. Mikor egy rövid, zavaros táviratot kapott a lányoktól, hajóra szállt, és átugrott Seattle-be.

Meglepő módon Vancouverben összefutott Samuel Hazzarddal, aki szomorúan közölte, hogy Claire meghalt. Hazzard boncolása szerint természetesen nem a kezelés volt a ludas, hanem gyógyszerek, amiket Claire még gyerekkorában kapott. Ezek elvileg összezsugorították a szerveit, és még a leggyönyörűbb kezelés sem tudta megmenteni.

Mikor Conway megnézte Claire bebalzsamozott testét, rá sem ismert: sem a kezei, sem az arca, sem a haja nem olyan volt, mint amilyenre emlékezett. Mikor ellátogatott Olallába, kiderült, hogy Dora már csak 22 kilót nyomot, és a csontjai már úgy kitüremkedtek, hogy nem tudott fájdalom nélkül leülni.

Mindezek ellenére nem akarta abbahagyni a kezelést.

Mégsem az egészség az első

Talán egyesek gondolhatták, hogy Hazzard tényleg csak gyógyítani akart, csak gyakran nem sikerült neki. Korábban is indult már ellene vizsgálat, de az állami egészségügyi hatóságok arra jutottak, hogy van engedélye, és a páciensek tudatosan, kényszer nélkül vetették alá magukat a kezelésnek.

Azonban Conway látogatásakor hamar rájött, hogy valami egészen más mozgatja a csodadoktort. Kiderült, hogy Claire valójában Hazzardot kérte fel a vagyonának kezelésére, valamint Dorának is élete végéig ő lett a gyámja. Dora aláírta, hogy Samuel járjon el helyette minden jogi ügyben. Hazzardék gyakorlatilag kifosztották a Williamsonokat: elvették a ruháikat (Hazzard Claire ruháiban találkozott egyszer Conwayjel, hogy Dora aggasztó mentális állapotáról beszéljenek), vagyontárgyaikat és több ezer dollárnyi gyémántot és ékszert.

Conway, mivel csak egy szolgáló volt, nem nagyon tudott mit tenni Doráért, ezért segítséget kért a lányok egyik nagybátyjától, John Herberttől. A férfi Dora segítségére sietett, de 1000 dollárt kellett fizetnie, hogy a nő elhagyhassa a szanatóriumot.

Ezt egy hosszas jogi huzavona követte, de végül egy brit diplomata, Lucian Agassiz elérte, hogy az állam vádat emeljen Hazzard ellen. Kiderült, hogy több hasonlóan gazdag páciens is elhunyt Hazzard kezelése miatt. Mi több, nagy részük a vagyonuk jelentős részét a házaspárra hagyta. Legalább egytucatnyi pácienst éheztetett halálra, de akár többen is lehettek.

1911. augusztus 15-én tartoztatták le, a tárgyalását rengetegen követték. Több asszisztense, szolgálója és nővére is tanúskodott Hazzard ellen, és elmondták, hogy gyakran hallották Williamsonékat, ahogy fájdalmukban felkiáltanak a kezelés során. Éheztetéssel is vádolták, és előkerültek meghamisított csekkek és levelek, amivel ellopta szinte a teljes Williamson-vagyont.

Hazzard semmit nem ismert be. Ahogy könyvében is írta, a páciensek soha nem a koplalásba halnak bele, hanem más alapbetegségekbe, azaz ha valaki belehal a koplalásba, akkor hamarosan amúgy is meghalt volna valamiben. A tárgyalást az alternatív orvoslás elleni támadásnak nevezte, és volt más természetes gyógyászati szószóló is, aki egyetértett vele és kiállt mellette.

Ez nem hatotta meg az esküdtszéket, és gondatlanságból elkövetett emberölésben bűnösnek nyilvánították. Kényszermunkára ítélték, és elvették az orvosi engedélyét, de két év múlva kormányzói kegyelmet kapott – bár az engedélyét nem kapta vissza. A börtönben is koplalt, hogy bizonyítsa annak jótékony hatását, majd Új-Zélandra költözött, hogy a követői körében legyen.

1920-ban visszatért Olallába, hogy megépítse vágyai szanatóriumát, ami 1935-ben leégett. Élete vége felé beteg lett, amit megpróbált a saját gyógymódjával kikúrálni, ám ahogy az tucatnyi páciensének a vesztét okozta, neki sem segített: 1938-ban halálra éheztette magát.