Kétszáz falu tűnt el a víz alatt a szovjetek gigantomán víztározója miatt

2021. május 23. – 14:33

Kétszáz falu tűnt el a víz alatt a szovjetek gigantomán víztározója miatt
A kremencsuki víztározó Ukrajnában – Fotó: ArtSvitlyna / Getty Image

Másolás

Vágólapra másolva

A Szovjetunióban sosem mentek a szomszédba, ha valami gigantomán, hajmeresztő tervet kellett lerakni az asztalra. A „szorgos nép úgyis győzni fog, akár még a fizikai törvények ellenében is” hozzáállás megszokott volt. A fékezhetetlen agyvelejű tudósok és mérnökök így találhattak ki olyasmiket, hogy megfordítsák a folyók folyásirányát, vagy hogy búzát termesszenek az északi sarkkörön túl.

A Dnyeper folyóra álmodott vízi erőmű és víztározó terve legalább megvalósítható volt, de környezeti és társadalmi kérdések nem számítottak.

A víztározó kedvéért 212 települést tüntettek el, és 130 ezer embert telepítettek ki. Az elárasztás után pedig létrejött a szovjet Atlantisz.

A maga 2252 négyzetkilométeres területével a mai Ukrajna legnagyobb víztározója a kremencsuki, amire gyakran tengerként is hivatkoznak. Nem is alaptalanul, négyszer akkora, mint a Balaton, hossza 185 kilométer, legnagyobb szélessége pedig a 30 kilométert is eléri, a partvonal hossza pedig 800 kilométer. A víztömeg, az itt-ott felbukkanó szigetek és a partvonal lenyűgöző látványt nyújt, de ha valaki tudja, hogy milyen embertelen módon jött létre a tározó, nem feledkezik bele olyan könnyen.

Már az 1930-as években felmerült a Szovjetunióban, hogy a Dnyeperre épített vízerőművek szolgáltassanak áramot, de akkor elálltak az építéstől, mert túl magasnak találták a költségeket. Az 1940-es években aztán újra előkerült a terv, és a második világháború után már hadászati jelentőséget is tudtak hozzárendelni a leendő erőműhöz és a víztározóhoz. Úgy okoskodtak, hogy ha a NATO megtámadná a Szovjetuniót és egy légi csapással megsemmisítené a vízerőművet, akkor a gátak közül kiszabadult folyó egy az ellenség számára is áthatolhatatlan, 40-50 kilométer széles mocsárvidéket hozna létre. Végül az 1950-es évek elején kezdődtek meg a vízerőmű-építések a Szovjetunióban, néhány éven belül negyvenet hoztak létre a nagyobb folyókon.

A mérnökök szépen kitalálták, hogy bevízlépcsőzik a Dnyepert, de az nem nagyon érdekelte őket, hogy mindez milyen rombolással jár. Hatástanulmányokért kiáltó civilektől nem kellett tartaniuk, a rajzasztal pedig mindent elbírt, több mint kétszáz település leradírozását is. Ezek között voltak több száz éve létező városok és a világháború után éppen csak újjáépülők is, még inkább abszurddá téve a projektet.

A Dnyeper folyóra épített kremencsuki víztározó műholdképe – Forrás: Wikipedia / NASA

A kremencsuki víztározó és erőmű építésének 1956-ban láttak neki, amivel a kitelepítések is megkezdődtek.

A hatóságok parancsba adták a lakosságnak, hogy hagyják el lakóhelyüket, és bontsák le saját házaikat, mert hamarosan elárasztják a területet.

Túl sokat nem magyarázkodtak, a gazdasági szükségszerűség volt az egyetlen indokuk. A falvakat agitátorok járták, akik értékbecslés után pénzt ígértek a helyieknek a házukért, és arról beszéltek, hogy új településeket építenek majd, ahol letelepedhetnek. Ez aztán meg is valósult, körülbelül két tucatot felépítettek az eredeti falunevet is megkapva, a legtöbbet néhány kilométerre az eredeti helyétől, a mentett oldalon, de volt olyan is, amelyik korábbi helyétől 45 kilométerre nőtt ki újra a földből. Az állam által fizetett kompenzáció persze nem sok mindenre volt elég, akinek volt pénze, az sem ment sokra vele, folyamatosan építőanyag-hiány volt, vagy csak hitvány minőségűt lehetett venni.

A hatóságok a házak falaira felírták azt a dátumot, amikorra el kellett hagyni. Ha valaki ellenkezett, az adott napon buldózerek jelentek meg, és a földig rombolták a házat. Azt is kiadták, hogy a helyiek ássák ki a temetőkből a koporsókat, majd az elárasztott területen kívül temessék el őket újra. Ezt nem mindenki tudta megtenni, így a minimum elvárás az volt, hogy a kereszteket távolítsák el, nehogy aztán azok a víz felszínén úszkáljanak. Az újratemetések fájdalmasan abszurd mozzanatokat is hoztak. A felfogadott sírásóbrigádok egy része a fejpénzt szó szerint vette, így sok holttestnek eltávolították a fejét a csontváztól, és csak azt temették el később. Érthetően ezt sem tudta mindenki feldolgozni lelkileg.

Az összesen 133 ezer kitelepített ukrán átszállításában a hatóságok is segédkeztek teherautókkal, de például a szarvasmarhákat már lábon kellett áthajtani az új lakóhelyre. Volt, aki 120 kilométert tett meg emiatt gyalogszerrel.

A víztározó a felszínt és a tájat is átformálta, a korábban a Szula és a Dnyeper folyók torkolatvidékén található szigetek közül sok víz alá került, erdők is eltűntek, miközben néhány magasabban fekvő terület szigetté vált. A víztározónak nagy kiterjedésű erdőterületek és több százezer hektár termékeny szántóföld is áldozata lett.

Halászok a víztározóban 1973-ban – Fotó: Kryachko / Sputnik / AFP

Az erőművet 1960-ban adták át, Nyikita Hruscsov, a Szovjet Kommunista Párt első titkára mondott beszédet, ő azt is vizionálta, hogy a Dnyeper és a Nyema folyók összekötésével, nagy hajók számára is járható vízi utat nyitnak a Balti-tenger és a Fekete-tenger között, ez a terv nem jött össze, de a Kremencsugi-víztározóból öntöztek mezőgazdasági területeket is, és belföldi kereskedelmi útvonalként valóban működik az áramtermelés mellett.

A rendelkezések ellenére voltak olyanok, akik nem voltak hajlandók elhagyni falujukat, így amikor elárasztották a területet, ott lelték halálukat. Többen öngyilkosok lettek, mert képtelenek voltak elpusztítani egész életük munkáját.

Források: BBC | Wikipedia | Argumentua | Akstent