Sci-fi filmek visszatérő eleme a hadászatot alapjaiban megváltoztató repülő anyahajók terve – elég csak a Bosszúállókra gondolni. A Boeing viszont az 1970-es években komolyan is gondolta a dolgot, és azt tervezte, hogy az akkori legnagyobb repülőgépet, a Boeing 747-est tölti majd meg vadászgépekkel.
A projekt az Airborne Aircraft Carrier (AAC, légi repülőgép-hordozó) elnevezést kapta, és meglepő módon a vadászgépek légi indítása mellett a gépek légi begyűjtését is megoldotta volna. Az egész alapját az akkori legnagyobb repülőgép, a 747-es radikálisan átalakított verziója adta volna, aminek a belsejében egy külön szállítószalagot dolgoztak volna ki. Ezen 10, a szokottnál kisebb vadászgép kapott volna helyet, amiket a gép elején „kipottyantva” lehetett volna elindítani, és a gép végén gyűjtötték volna be őket a rakodótérbe.
Hogy minden flottul menjen a gyorsan bevethető harci egységnél, a Boeing 747-es ráadásul a levegőben meg is tudta volna tankolni a rajta állomásozó harci gépeket, amiket 80 másodpercenként tudtak volna indítani. Ezen felül szerelőcsarnok és a pilótáknak kialakított alvófülkék is helyet kaptak volna a gépen a teljesség kedvéért.
Papíron irtózatosan hatékony egységet ígérő projektről volt szó, hiszen mindössze 10 AAC bevetésével viszonylag gyorsan 100 harci gépet lehetett volna egy kríziszónába juttatni, vagy akár jelentős támogatást lehetett volna küldeni a nagy hatótávolságú B–52 Stratofortress bombázókkal.
Nem meglepő módon mindez azért nem volt annyira egyszerű, mint ahogy a tervek első szakaszát felvázolták a Boeingnél 60 oldalban. Kapásból elég nagy gondot okozott, hogy a 747-esen belül működő, a projekt lelkét adó szállítószalag semmilyen fizikai formában nem létezett, és arra sem volt garancia, hogy be lehet építeni egy géptörzsbe. Ráadásul az 1970-es években még jóval veszélyesebb volt a repülés, és egy 747-es AAC balesete egyből 11 pilóta és 11 gép vesztét jelentette volna.
A szállítószalaghoz hasonlóan a mikrovadászgépek sem voltak semennyire kidolgozva az említésen túl, nulla terv volt arra, hogy a sebesség, hatótávolság, radarrendszer és fegyverzet négyes közül miből és mennyit áldoznának fel a kis méret oltárán. Főleg, hogy – a hetvenes évekről beszélve – az egész koncepció nyilvánvalóan a Szovjetunió jelentette fenyegetés ellen irányult, ott viszont a bombázóknak, a 747-es AAC-knek és a mikrovadászgépeknek is többek között a MiG-25-össel kellett volna szembenézniük, ami jó eséllyel mindháromnál hatékonyabb lett volna harci helyzetben. Így tehát feleslegesen elégetett pénz lett volna egy korábban nem létező vadászrepülőgép kidolgozása, ami aztán vert helyzetből indult volna a szovjet égen.
Ahogy a legtöbb hasonló grandiózus projekt esetében, itt is az elavultság volt persze a fő gond. Már a vietnámi háború alatt is látszott, hogy a B-52-esek legnagyobb ellenségét nem a vadászgépek, hanem a föld-levegő rakéták jelentik, ezek ellen pedig semmi plusz védelmet nem nyújt egy hadosztálynyi AAC. Valószínűsíthető, hogy a terv felvázolásakor a Boeing még mit sem sejtett a lopakodó gépek fejlesztéséről, ezért merült fel egyáltalán ez a koncepció.
Az alapötlet viszont 5 évtizeddel később is tovább él a Pentagon X-61 Gremlins projektjében, amiben olyan pilóta nélküli repülő járműveket fejlesztenek, amiket egy C-130 Hercules szállítógépről lehet indítani. Igaz, ezek a drónok a küldetés befejezése után nem a C-130-asra, hanem egy előre meghatározott leszállóterületre térnének vissza.
Másnak sem jött be
A légi repülőgéphordozók terve egyébként meglepően régre, az 1930-as évekre nyúlik vissza, amikor az amerikai haditengerészet két hatalmas méretű, 239 méter hosszú léghajót is épített – hat méterrel voltak csak rövidebbek a Hindenburgnál –, amik a tervek szerint több Curtiss F9C duplafedeles repülőgépet is be tudott volna fogadni. A két elkészült léghajó, az Akron és a Macon 1933-ban, illetve 1935-ben semmisült meg, igaz, a koncepció működött, és a léghajóból kipottyantva sikerrel indították útnak a Curtiss F9C-ket. A probléma itt a hordozóval volt, a viharok is veszélyt jelentettek rájuk, ezért nem látunk már léghajókat az égen.
Szovjet oldalon a Zveno-projekt során próbáltak Tupoljev TB-1-es és Tupoljev TB-3-as alapra építkezni, vagy a szárny és a géptörzs tetejére vagy az aljára rögzített vadászgépekkel – valahogy úgy kell ezt elképzelni, ahogy az űrsiklót szállították a Boeing hátán, vagy ahogy a kísérleti vadászgépeket indította útnak az amerikai légierő a sebességi csúcsokat hajszolva. A Zveno-projekt éles bevetést is látott Románia fölött a második világháborúban, de később nem fejlesztették tovább a rendszert.
A Lockheed az 1960-as években egy gigantikus atommeghajtású géppel, a CL-1201-gyel látta volna el a légi repülőgép-hordozó feladatát. A gép a tervek szerint 340 méter szárnyfesztávolságú és 5925 tonna tömegű lett volna, 22 vadászgép fért volna bele, a teljes gép működtetését pedig 845 fős személyzet látta volna el. A koncepció nemcsak a gép méreteiben volt grandiózus, az atommeghajtásnak köszönhetően ugyanis 41 napig tudott volna megszakítás nélkül a levegőben maradni. Az elképzelés sosem jutott túl a tervezőasztalon.
Az először 1946-ban levegőbe emelkedő, 1959-ben leszerelt Convair B-36 Peacemakerből is akartak hordozót csinálni, a tervek szerint F-85-ösöket szállított volna, de a projekt nem valósult meg – egy B-36-ost sem alakítottak át a kísérleti McDonnell F-85 Goblinok szállítására. A hamar befuccsoló Goblin légi indítását csak egy átalakított B-29-essel tesztelték, de alig egy év alatt lezárták a két prototípus fejlesztését. A léghajókkal szemben itt nem a hordozó, hanem a minirepülők voltak a problémások, nehezen tudtak visszadokkolni repülés közben a gép alá, ami veszélyessé tette a bevetésüket.
További híreinkért kattintson ide>>>
Források: Simple Flying | Popular Mechanics