Nem elég, hogy félek a betegségektől, mostanra az orvosokban sem bízom

- Nincs semmilyen tüneted.

- Rendelkezem az agydaganat klasszikus tüneteivel.

- Pár hete azt hitted, rosszindulatú melanómád van.

- Persze, hogy azt, hát mit hittem volna, amikor hirtelen egy nagy fekete folt jelent meg a hátamon.

- Az ingeden volt a folt.

- Hát tudhattam én? Mindenki a hátamra mutogatott.

A fenti párbeszéd az 1986-os Woody Allen-klasszikusban, a Hannah és nővéreiben hangzik el. A színész-rendező által megformált neurotikus és folyton orvoshoz rohangáló Mickey éppen egy orvosi vizsgálat után fakad ki kollégájának, akitől egyszerre várja és hárítja a megnyugtató szavakat.

A hipochondriát mint hivatalos megnevezést és diagnózist 2013-ban két diagnózis váltotta fel. Ezek közül a betegség- vagy a szinonimaként is használt egészségszorongás írja le a köznyelvben klasszikusan a hipochondernek minősített emberek állapotát: amikor valaki folyamatosan az egészsége és potenciális betegségei miatt aggódik, miközben vagy egyáltalán nincsenek, vagy elhanyagolhatóak a tünetei.

A megnevezést alapvetően a stigmatizáló jellege miatt változtatták meg. A hipochonder szó ugyanis az évtizedek és évszázadok alatt olyan pejoratív fennhangot kapott, amely miatt az ebben szenvedők sokszor nevetség tárgyává váltak és válnak a mai napig. Legyen szó egy hétköznapi beszélgetésben elejtett lekicsinylő megjegyzésről vagy akár egy filmben túlkarikírozott figuráról – ezek mind-mind azt erősítik, hogy a betegségektől való szorongás nem egy valós dolog, „csak a fejedben történik.”

A valóság ezzel szemben az, hogy a fizikai és mentális egészség nem választható szét egy éles vonallal. Szondy Máté klinikai szakpszichológus és egyetemi docens szerint az orvosok és általában a társadalom sokszor egy dichotóm rendszerben gondolkodik az emberről: azt gondolják, hogy valaminek vagy testi, vagy lelki oka van. „Ha pedig nincs testi ok, akkor biztos, hogy szimulál, vagy hisztis, vagy neurotikus. Pedig a valóság az, hogy a legtöbb esetben ez a kettő összefonódik. Ha ezt figyelembe veszik az orvosok, akkor sokkal kevésbé fogják megbélyegezni az esetleg a betegségszorongással küzdőket” – véli Szondy. Olyannyira összefügg, hogy egy tavaly, a JAMA Psychiatry folyóiratban megjelent svéd kutatás kimutatta: az intenzív betegségszorongók átlagosan 5 évvel hamarabb meghalnak.

Szondy elmondása szerint a betegségektől való szorongás az egyik leggyakoribb szorongástípus – igazából nincs olyan ember, aki valamikor vagy akár többször is az élete során ne szorongana attól, hogy mit jelenthet az a furcsa elszíneződés a bőrén vagy miért fáj sokat a feje, a Covid kezdeti hullámaiban pedig sokunk már egy torokkaparástól hajlamos volt a legrosszabbra gondolni. Szondy szerint problémássá akkor válik mindez, ha a testi reakcióinkat olyan szinten katasztrofizáljuk, hogy már a mindennapjainkban is akadályoz minket – tehát nem tudunk rendesen dolgozni, tanulni vagy társaságban lenni a folyamatos szorongató gondolatok miatt.

De mitől függ, hogy valakin csak életében párszor, valakin pedig minden este lefekvéskor eluralkodik a szorongás? Szondy magyarázata szerint az alábbi, három fő csoportba lehet sorolni az okokat:

• Vannak olyan tényezők, amelyek hajlamosítanak, egy alapvető érzékenységet adnak a betegség-egészség témára. Ezek általában a gyerekkorra vezethetők vissza: ha például valaki gyerekként sokat járt vizsgálatokra, töltött hosszabb időt kórházban, vagy a szülei extrém módon féltették a betegségekről – ezek mind növelhetik a betegségszorongásra való hajlamot.
• Ezután egy erősebb stresszhelyzet, egy hozzátartozó halála vagy akár egy-egy ijesztőbb, betegséggel kapcsolatos hír is kiválthatja a szorongást.
• A fenntartó tényezők pedig az ad hoc előbukkanó szorongásból elhúzódó problémává teszik a betegségszorongást: ide tartozik például a folyamatos önvizsgálat és a másoktól való megnyugtatás keresése. Egy betegségszorongót rövid távon egy negatív lelet vagy az orvos megerősítése megnyugtathatja, hosszú távon viszont ez a fajta folyamatos éberség csak tovább erősíti a szorongást és ez betegségtudatot kelt az emberben.

Felmerül a kérdés, hogy az önmagunkkal kapcsolatos tudatosság növelése, az, hogy egyre több forrásból egyre többet tudhatunk a testünkről, vajon nem erősíti-e ezt a túlzott monitorozást? Benkovics Júlia nőgyógyász szerint az utóbbi években egyre erősödő egészségügyi edukáció hajlamosíthatja az embereket ilyesfajta szorongásra. „Azt még senki nem döntötte el, hogy mi volt előbb: az egészségügyi szorongás, vagy az egészségügyi információk utáni hajsza. Vagyis azért szoronganak jobban azok, akik tájékozottak, mert többet tudnak, vagy azért tudnak többet, mert eredetileg is hajlamosak voltak a szorongásra. De többször felmerült már, hogy nekünk, akik egészségügyi edukációt végzünk, lehet felelősségünk abban, hogy kinevelünk egy szorongásra alkalmas populációt” – mondja Benkovics, aki pár éve indított Instagram-oldalán oszt meg a női testtel kapcsolatos edukációs tartalmakat.

A nőgyógyász szerint egy bizonyos, minimális szintű betegségszorongásnak még pozitív hatása is lehet, mivel egészséges változtatásokra motiválhatja az embereket, ennek pedig orvosként lehet örülni. Ez egészen addig tart, amíg nem válik destruktívvá: ahol már nem pozitív fejlődést, hanem bénító szorongást hoz és rontja az egyén életminőségét – magyarázza Benkovics.

Gyakori tévhit a betegségszorongóknál a bevonzás: például ha van egy folt a kezemen, és azt gondolom, hogy bőrrákom van, akkor a gondolataimmal bevonzom és tényleg bőrrákos leszek. Szondy azt mondja, ez a tévhit többek között azért is nagyon káros, mert ez máris megágyaz az áldozathibáztatásnak. „Ha például valakiről kiderül, hogy valóban rákos, akkor ebből az következne, hogy ő tehet az állapotáról, miért nem volt elég optimista, többet kellett volna nevetnie, nem kellett volna rossz dolgokra gondolnia.”

Másrészt, ha valaki hisz a bevonzásban, az ahhoz is vezet, hogy emiatt elkezd megijedni a negatív gondolatoktól – megpróbálja elnyomni őket és görcsösen nem gondolni rájuk, nehogy valami baj történjen. Viszont ha elkezd küzdeni egy gondolattal, akkor attól csak erősebbé és intenzívebbé válnak ezek a gondolatok. Ezt támasztja alá az úgynevezett „fehér medve jelenség” is. „Ez egy klasszikus pszichológiai kísérlet, aminek az a lényege, hogy a kísérleti személyek öt percig nem gondolhatnak egy fehér medvére. Mi történik? Öt percig csak a fehér medvére tudnak gondolni. És ugyanez történik azzal az elkerülni kívánt gondolattal is, hogy rákos vagyok” – magyarázza a szakpszichológus.

Szondy azt mondja, az, hogy időről időre vannak negatív érzéseink és gondolataink, teljesen rendben van. A baj ott kezdődik, ha elkezdünk harcolni velük, mivel paradox módon pont ezzel tesszük őket tartóssá, ez pedig már kihathat az immunrendszerre a betegségekre, vagy akár az élettartamra is – ahogy a fent említett svéd kutatás is mutatja.

Felnőttek riogatásai és elsősegélydoboz a 17. szülinapra

„Egész kicsi koromtól nagyon féltem attól, hogy beteg leszek, általános iskolából vannak az első éles emlékeim. Egyrészt a felnőttek riogattak dolgokkal, amiket én mindig komolyan vettem. Például hogy ne nyeljem le a rágógumit, mert összeragadnak a beleim, vagy ha nem megyek el pár napig vécére, akkor bélcsavarodásom lesz. Ez utóbbit egyébként a nagymamám mondogatta sokszor. Neki mindig sok betegsége volt, amikről sokat és részletesen mesélt, én pedig mindig elképzeltem, hogy ezek nekem is vannak” – emlékszik vissza a most 27 éves Márti betegségszorongásának kezdeteire, ami aztán egész kamaszkorára rányomta a bélyegét.

Azt mondja, a bélcsavarodással kapcsolatos félelme volt az első „kattanása”, ez aztán évekig eltartott. „Csomószor nem tudtam aludni, folyamatosan nyomkodtam a hasam, nézegettem, hogy fáj-e, hol fáj, milyen érzés. Aztán elkezdtem számolgatni, hogy milyen gyakran megyek el mosdóba, hogy megnyugtathassam magam, hogy oké, akkor most voltam, szóval biztos nincsen nagy bajom. De igazából olyankor is meggyőztem magam, hogy de, biztos akkor is van.”

E mellé jöttek még más félelmek: ha sportolt és elesett, egyből azt gondolta, hogy eltörött a bordája, ami aztán át fogja szúrni a tüdejét – azt mondja, ez azután kezdődött, hogy az alsós tanítónője ilyen esetekről mesélt az egyik órán. Ilyenkor folyton megkérte a szüleit, tapogassák meg a bordáját, hogy szerintük minden rendben van-e. Úgy emlékszik, szülei eleinte türelmesek voltak és próbálták megnyugtatni, de sokszor betelt náluk a pohár – például amikor éjjelente felkeltette őket, hogy nézzék meg, nem túl kemény-e a hasa. Márti szerint apja akkor azt gondolta róla, hogy megbolondult.

„Serdülőkoromban ez eléggé eldurvult, volt, hogy vagy nem tudtam suliba menni miatta, mert egész éjjel ébren voltam, amíg álomba nem sírtam magam, aztán másnap nem bírtam felkelni. Folyton ki kellett írnia az orvosnak”

– meséli, hozzátéve, hogy ettől lehetett az is, hogy akkoriban „gyakorlatilag egy csontkollekció” volt. Azt mondja, már felsős lehetett, amikor szülei elvitték mentálhigiénés tanácsadóhoz, de akkor még nem annyira volt nyitott ilyesmikre, igaz, pár relaxációs gyakorlatot mondjuk megtanult, ami néha segített az elalvásban. Azt, hogy végül hogyan, mitől enyhült, nem tudja megmondani, de az utóbbi években már sokat javul a helyzet és sokkal jobban kordában tudja tartani a szorongását. Most már csak néha jut el a webbetegezés bugyraiba, egy-egy szűrővizsgálat után viszont még mindig remegő kézzel nézi meg a leleteit: „Amikor megjön az eredmény, úgy nyitom meg az emailt, hogy szédülök, ver a szívem, izzadok, mielőtt elolvasnám” – meséli.

Emma kamaszkorára teszi az első élményét a betegségszorongással kapcsolatban: „Tizenhét éves lehettem, amikor a szülinapomra egy elsősegélydobozt kaptam a barátnőimtől, tele különböző cukrokkal. Szerintem ők már akkor levettek ebből valamit, de én akkor még nem tudatosítottam magamban, csak néha rám sütötték viccesen, hogy hipochonder vagyok.” Az első intenzívebb szorongásos időszaka egyetem első évében, az első vizsgaidőszak körül jött. Ekkoriban nagyon sokat fájt a feje és szédült.

„Rengeteg tanulás, stressz és bizonytalanság. Akkor nagyon bepörögtem, igazából mindenen, sőt, talán életemben először akkor jött rám egy igazi halászorongás. Volt pár nap, amikor nagyon sokat foglalkoztatott ez a téma. De annyira hogy már így a táncórán is azon gondolkoztam, hogy mi értelme van egyáltalán ennek.”

Ekkor már kivizsgálásokra is elment, szülei elkísérték fül-orr-gégészetre, neurológushoz. „Nem találtak semmit persze, de mondták, hogy azért ha nem múlik el, ezt meg kell nézetni. Az akkor elég ijesztő volt” – meséli Emma.

Ezután időszakosan, általában a stresszesebb időszakaiban jött elő a szorongás, ami volt, hogy hetekig vele maradt. „Szerintem sokszor volt egy ilyen tudatalatti betegségtudatom. Addig nem jutottam el, hogy elmegyek egy orvoshoz, mintha egyrészt tudtam volna, hogy ez irracionális félelem. Másrészt meg nyilván nagyon féltem, hogy kiderül valami.” 22-23 éves korában, a szülei noszogatására ment el pszichológushoz – ekörül költözött el otthonról és kezdte el az első munkáját. Az egy év terápia rávilágított nála, hogy alapvetően a stresszes időszakaiban kezdi el belepörgetni magát különböző, betegségekkel kapcsolatos félelmekbe. Azóta sokkal tudatosabb ebben, igaz, szerinte teljesen sose fogja leküzdeni azt a szorongást, amit azelőtt érez, hogy elmegy orvoshoz. „Máig nagyon ijesztő, előtte sokszor belepörgetem magam, hogy mi fog kiderülni. Mert az a tény, hogy elmegyek orvoshoz, nekem az azt jelenti, hogy beteg vagyok” – mondja Emma.

Nem rohangálok minden szarral orvoshoz, mert nincs is hova

Alulfinanszírozottság, szakemberhiány, túlterhelt orvosok, hosszú várólisták, rossz kórházi állapotok – a magyar állami egészségügy problémáival már több cikkünkben foglalkoztunk. Ezek a problémák már magukban erősíthetik a szorongást, ami ráadásul teljesen racionális – Szondy Máté szerint itt az a kérdés, hogy az emberek mennyire érzik azt, hogy ha szükség van rá, akkor gyorsan kapnak segítséget az egészségügytől.

Erről nincs meggyőződve a harminc éves Gabriella, akit 18 éves korában diagnosztizáltak policisztás ovárium szindrómával (PCOS) és inzulinrezisztenciával, de már körülbelül 5 éves kora óta rendszeresen jár kivizsgálásokra. Az utóbbi években romlott az állapota, ami miatt negyedévente kell kontrollra járnia, ez azonban nem olyan egyszerű. Pár éve, még a pandémia elején döntöttek úgy párjával, hogy a fővárosból Nyíregyházára költöznek, egyszerűen azért, mert ott olcsón lehet élni. Itt azonban nem csak az állami, a magánrendelés is erősen akadozik, tavaly például két hetet kellett várnia, hogy eljusson egy nőgyógyászhoz, miután kitapintható ciszták jelentek meg a testén. A pandémia alatt többször is előfordult, hogy hiány volt a gyógyszeréből: akkor egy másikat kapott helyette, attól viszont rosszul volt. Ezért most már pár nap késésnél is elkezd szorongani.

Évekbe telt, hogy végül találjon egy jó és megbízható nőgyógyászt – Gabriella ugyanis leszbikus, feleségével él és nem tervez szülni, ami miatt több magánban rendelő orvos sem vállalta az ellátását, mondván, hogy „nem rendeltetésszerűen használja a testét.” A szorongását növeli a kényelmetlenség is, ami inzulinrezisztenciájával jár: azt mondja, a szigorú diétájával gyakorlatilag nem tud itthon étteremben enni. Ráadásul arra is figyelnie kell, hogy pontosan mikor eszik. Annak ellenére, hogy az ő esetében diagnosztizált és megfogható okai vannak a szorongásának, sokszor találkozott kritikával és lekicsinyléssel, amiért „sokat hisztizik.” „Érzem magamon, hogy ha valami olyan betegség jön, amilyen még nem volt, akkor van egy erősebb félsz. De közben nem rohangálok minden szarral orvoshoz, mert nincs is hova” – teszi hozzá.

Márti szintén sok rossz tapasztalatot szerzett az egészségügyben az utóbbi években, és nála sem „csak” az állami ellátórendszerrel volt gond. „Az a baj, hogy mostanra már az orvosokban sem bízom annyira. Annyi ijesztő sztorit hallok mostanában, csomó félrediagnosztizálást. Nehéz abban bíznom, hogy nem csak benéztek valamit.” Ő évek óta szenved nagyon erős menstruációs fájdalmaktól, ami miatt többször felmerült benne, hogy endometriózisa lehet, az orvosok viszont ezt mindig lesöpörték. „Mindig csak azt mondják, hogy csak örökletes, éljem túl. Én meg nem érzem azt, hogy tényleg foglalkoznának a problémámmal, emiatt pedig nem nyugtat meg, mert azt érzem, hogy igazából csak leszarják. Szóval félek, hogy csak akkor vesznek majd észre valamit, ha már nagy a baj” – meséli.

Az egészségügyi dolgozók megsértődnek, ha nem értik, hogy mit akarsz

Sok orvos azonban nem feltétlenül nézi jó szemmel, ha valaki fiatal felnőttként gyakran jár szűrővizsgálatokra. Gyakori, hogy az embert ilyenkor automatikusan hipochondernek tekintik és neheztelnek rá, amiért elveszi a helyet azoktól, akik jobban rászorulnak. Pedig sokszor csak arról van szó, hogy mélyebb ismeretek nélkül nehéz eligazodni a ránk zúduló információk között: mivel kell orvoshoz fordulni és mikor nem, és a különböző életszakaszokban milyen vizsgálatokra kell elmenni ahhoz, hogy bebiztosítsuk magunkat és mi az a pont, amikor már indokolatlanul sokat foglalkozunk az egészségünkkel. Ez a bizonytalanság pedig már magában is beindíthatja a szorongást.

Benkovics Júlia már évek óta magánpraxisban rendel, korábban azonban több évet dolgozott az állami egészségügyben. Szerinte kétségtelen, hogy az állami rendszer idő szempontjából rosszabbul áll, az viszont már döntően az orvos hozzáállásán múlik, mennyire tudja vagy akarja kezelni, ha valaki láthatóan szorongással érkezik hozzá vagy mennyire van annak tere, hogy a páciens elegendő információt kapjon arról, mi történik a testében.

A nőgyógyász magyarázata szerint az állami egészségügy struktúrája protokollok és ajánlások alapján épül fel: ezek nem csak arra vannak, hogy biztonságban legyenek a páciensek, hanem hogy racionalizálják, mi éri meg és mikor. „Ha például egy huszonpár éves nő fájdalmas részt tapint a mellében, akkor nála statisztikailag még kevesebb, mint 1 százalék az esély, hogy emlőrák áldozata, ezért az állam sem finanszírozza rutinszerűen a mammográfiát” – mondja a nőgyógyász.

Szerinte általában az a gond, hogy az állami egészségügyben nem kommunikálják a páciensek felé, hogy mik azok a vizsgálatok, amiket meg lehet és érdemes is csinálni, és mi az, ami viszont ebben az életkori osztályban tényleg fölösleges, cserébe kellemetlen és drága. Ezért van az is, hogy a kommunikáció könnyen kudarcba fullad az – akár szorongó – páciens és az orvos vagy egészségügyi dolgozó között.

Ezt példázza Márti esete is, aki tavaly egy STD-szűrővizsgálatról érdeklődött az – állami egészségügyben dolgozó – nőgyógyászánál. Azt mondja, úgy érezte, hogy ennyi idősen akkor felelősségteljes az ember, ha kivizsgáltatja magát, még akkor is, ha nincsenek tünetei. Amikor viszont rákérdezett, a férfi azonnal elkezdett vele kiabálni. „Megkérdezte, hogy más vizsgálatokra is így szaladgálok-e, mert akkor szívesen beutal gyomortükrözésre is” – idézi fel Márti az orvos szavait. Úgy érzi, ha viszont nem megy el szűrővizsgálatra, később ő lesz a hibás, hogy miért nem figyelt eléggé az egészségére.

Tök normális, hogy a testem reagál

De akkor mi a megoldás, hogyan igazodjunk el a szorongató gondolataink között? Szondy szerint kezdésként el kell fogadnunk, hogy a gondolat csak egy gondolat, nem a valóság, nem kell tőle félni és nem kell elfojtani. A szakpszichológus azt mondja, ha megtanuljuk így látni a gondolatainkat, kevésbé válnak tartóssá, és az immunműködésünket, a testi állapotunkat és az élettartamunkat is kevésbé befolyásolja. Emellett szerinte az is fontos, hogy magunk győzködése helyett aktivitásba kell forgatni az energiát. Egészséges életmód, sport, feltöltő kapcsolatok és éves szűrővizsgálatok – javasolja.

Súlyosabb szorongásnál érdemes pszichológus segítségét kérni, ez azonban nem mindenki számára elérhető. A treatment gapnek nevezett jelenség azt írja le, hogy az egészségügyben, és így a mentális egészségügyben is sokkal kevesebb a szakember, mint amennyire szükség lenne, emellett bár egyre több, de még mindig kevés a megfizethető vagy ingyenes eszköz, ami ugyan csak részben, de helyettesíthet egy szakembert. Ilyen applikáció például a magyar nyelven is elérhető Headspace vagy a Mindshift, amelyek segíthetnek a szorongás kezelésében.

Emma a szerencsések közé tartozik, mivel el tudott menni terápiába, ez pedig sokat segített neki, hogy legyenek eszközei a szorongása kezeléséhez. Most már ki tud lépni a helyzetből, hogy racionálisan megvizsgálja, mitől fél és mik a tények. Időközben a testét is jobban megismerte, és megtanulta, milyen behatásokra reagál érzékenyebben. „Igazából tök normális, hogy a testem reagál.” – ismeri el.

Benkovics Júlia szerint a betegségszorongás kezelésére a számok és a statisztikák jelenthetik a legnagyobb megnyugtatást. „Ha tudod, hogy ebben a szürke katyvaszban, ami a betegségszorongás, konkrétan mik a lehetőségeid, mi az, amit megtehetsz, és minek van értelme, az csökkenti a szorongást. Ha nem is múlik el, legalább strukturálódik, és nem minden héten ezzel foglalkozol, hanem csak évente egy egész napot.” Szerinte magával az edukációval nem lehet csökkenteni a szorongást, ahhoz kell az orvossal való konzultáció is – már ha jól kommunikál. Benkovics szerint bár van még mit fejlődni ezen a területen, látszik egy pozitív tendencia az orvosi kommunikáció oktatásában, ezért arra számít, hogy az új orvostanhallgató-generációk egyre érzékenyebben tudnak majd kommunikálni.