Öt év alatt erdő nőtt ki egy pesti murvás parkoló helyén

Jók és rosszak: az emberiség nagyobbik része – ahogyan Pataki Attila A kör című dalban – hajlamos ilyen felosztás szerint gondolkodni a legtöbb dologról, köztük a növényekről is. Kevesebben ugyan, de vannak, akik másképp tagolják a világot; ilyenek például egy erdőkert létrehozói a 8. kerület közepén, akik öt évvel ezelőtt még egy fehér murvával felszórt kopár parkolót nézegettek a minidzsungel helyén. A természet spontán működéséhez közelítő szemlélettel szeretnék a klímaváltozás hatásait mérsékelni kertjükben, és úgy vélik, hogy ha a példájuk követőkre talál, akkor ellenálló, természetes helyi rendszerek – ha úgy tetszik ökoszisztéma – jöhet létre a városban.

Egy langymeleg októberi napon jártunk a Népszínház-negyed mellett található Auróra Klímakertben, amelyet az Auróra Közösségi Ház keltett életre a Food Not Bombs-mozgalom magyar ágával közösen. A világszervezet honi önkéntesei hetente egyszer rászorulóknak készítenek vegetáriánus meleg ételt a kidobás elől megmentett zöldségekből és gyümölcsökből, amiket a szombati zárás előtt kapnak meg piacokon. A csapat az Aurórában főzi, majd a Boráros téren osztja szét az ételeket. A főzésből alkalmanként körülbelül 150-200 liternyi zöldhulladék keletkezik, amivel kezdeni szerettek volna valamit. Innen már csak egy lépés volt a komposzt.

„A komposztból épült itt minden”

– mutat körbe a sárga csicsókavirágokban gazdag őszi kerten Mark Richards, aki több mint harminc éve költözött az Egyesült Államokból Budapestre. A szabadúszó angoltanár és fordító ma már egyre gyakrabban mutatkozik be komposztmesterként is; fokozatosan szedte magára a komposzttal kapcsolatos tudást, amit az lobbantott be, amikor a Kis Diófa utcai közösségi kert egyik alaptagjaként elkezdte önkéntesként kezelni az ottani komposztot. Aztán elvégzett egy online permakultúra-kurzust, majd az Életfa Permakultúra tanfolyamát is, és innen már nem volt megállás. Közösségi kertből már van néhány a városban, klímakertből viszont úgy tudja, ez az első. A kertben nincsenek elkülönített parcellák, az egész terület egy rendszert alkot. „És ez a jövő!” – mondja lelkesen. Hogy miért gondolja így, az a zseberdőben tett másfél órás téblábolásunk alatt fokozatosan kiderült.

Kézzel bontott parkolóból élettel teli domb

Szándékosan nem parcellázták fel a területet. „Rájöttem, hogy fontos ugyan, hogy ételt termeljünk a városban, de az nagyon vízigényes és nem segít a klímának, mivel hasonlóak a módszerek, mint amit a nagyüzemi növénytermesztésben gyakorolnak. Az pedig nem a klíma szolgálatában áll. Mi itt a permakultúra elvei szerint terveztünk, és regeneratív agrár-erdészeti technikát alkalmaztunk, hogy a területet élő, önfenntartó mikroklímájúvá alakítsuk.

Jövőre a terveink szerint már locsolni sem kell”

– mondja egy terjedelmes sarkantyúka család mellett lépkedve. „A mi fő dolgunk a szemét átalakítása után a föld átalakítása. A másik a biodiverzitás és a víz körforgásának biztosítása.”

Mark hetente kétszer dolgozik a kertben, és rajta kívül önkéntesek is gondozzák a növényeket; a látogatásunk napján Pálinkási Réka van beosztva. „Nyitott közösség a miénk” – mondja, majd Mark fűzi tovább: „Aki bejön hozzánk, tud tanulni a növényekről vagy ha akar, leülhet nézelődni.”

De lássuk szép sorban, mi történt a sarokháznyi területtel, amit az Auróra épületével együtt bérelnek egy magánszemélytől: a murvás parkoló egyik szegletében kezdtek el főzni a rászorulóknak, a másikba pedig a főzésből megmaradt hulladék hasznosítására építettek egy komposztálót. Az első évben még annyira megbonthatatlannak tűnt a murva, hogy csak konténerekbe ültettek. Aztán nekiláttak, és a leendő kert közepén egy dombocskává hordták össze az addigi talajtakaró burkolatot. Hiába adták volna ingyen, senkinek nem kellett a felbontott anyag. „Nagyon nehéz kézzel bontani egy parkolót” – összegzi tapasztalatait Mark.

A kerthez hasonlóan a kis domb is olyan, mintha mindig ott lett volna. Erre jött rá a komposzt, amire próba szerencse alapon fűmagot szórtak. Mark meg volt róla győződve, hogy nem lesz belőle semmi, de a természet másképp döntött. „Nőtt egy szőnyeg a tetején, ami az összes esővizet megfogja, és megtartja a tápanyagot. Szóval lett élet a tök száraz, halott murva fölött!” – meséli.

Villámgyorsan elkezdett átalakulni a 400 négyzetméteres telek:

• a második évben tökök lepték el a kertet,
• a harmadik évben megjelentek a fák,
• a negyedik évben a magoncok kaptak oldalágakat,
• az ötödik évben hirtelen minden nagyon megnőtt: „Ez az előttünk lévő kábé ötméteres fa tavaly még csak szemmagasságig ért”.

Mindennek a lelke és motorja: a komposzt

Mindezt legfőképp a komposzt szupererejének tudják be.

„A komposzt egy varázslatos dolog” – lelkendezik Mark és látszik, hogy a szívügyéről beszél: amikor kollégám egy portrét szeretne készíteni róla, egy „miért nem a szép komposztunk mellett” kérdéssel penderül szeretett komposztja mellé. (A komposztáláshoz itt adtunk korábban tanácsokat, a várható hazai szabályozásról pedig ebben a cikkben írtunk bővebben.)

Az egész rendszert a szuperkomposztáló tartja fenn, és itt nem valami csilivili szerkezetre kell gondolni: egyszerű raklapok összeszögelve, rágcsálóvédő ráccsal megerősítve, benne pedig a remek tápanyaggá átalakuló levél, főzésből megmaradt szerves hulladék, tojáskarton, matt karton, kávézacc és ha adódik, szalma; és mindezek elegyében a láthatatlanul dolgozó bacilusok.

Annyiban mondjuk valóban speciális, hogy ez egy 60 fokos termokomposzt, amit rendszeresen kell keverni és hőmérőzni. És az összetételére is érdemes odafigyelni: „Kétszer annyi barna anyag, például száraz levél kell bele, mint más növényi hulladék; és rendszeresen meg kell forgatni.” A helyes arányok beállításában a lakosság is segít; főleg ősszel és tavasszal avarzsákokat hoznak, amiket a klímakertesek átnéznek felhasználás előtt, a javát felhasználják, majd üresen visszaadják a zsákokat. Van két klasszikus komposztjuk is, de azok jóval lassabban dolgoznak. Évente 11-14 köbméter komposzt készül itt, ami a 400 négyzetméteres területnek bőven elég.

A birsalmától a meggyen át a tölgyig

„Mi szinte semmit nem ültettünk” – mutat körbe a buja kerten Mark, és kevés fűmagon, néhány nárciszon, paradicsomon és bogyósokon kívül egyetlen almafát vásároltak, minden mást rábíztak a természetre és a komposztra.

Pedig a komposzt kicsit olyan, mint egy vidámparki plüssjáték-automata: lutri, mit fog kidobni, azaz beledobni a földbe. Az FKF-zsákokban található magokból több meglepetés is gyökeret eresztett itt, például birs és tölgyfa, de megmaradt a kertben a másnál feleslegessé vált kumkvat és a füge is.

Idővel új fák is megjelentek az egykori parkolót eredetileg szegélyező bálvány- és eperfák mellett. A murva eltávolítása után néhány helyről kiásták a kőport és az alatta lévő törmeléket, kiszitálták a szemetet, majd jött a komposzt, így tudtak a fák gyökeret ereszteni; barack, alma, meggy, mogyoró, három vadgesztenye, mezei juhar, tölgyek – sorolja Mark.

Nem sok a 170 darab fa vagy csemete ilyen kis helyen?

– kérdeztem, és innentől tárult fel a klímakertesek szokásostól eltérő szemlélete.

„Alapvető tévedés, hogy a növények konkurenciái egymásnak. A természetben nincs verseny a fényért, esőért vagy tápanyagért, hanem inkább alkalmazkodás vagy asszimiláció van, mert a növények mind egy csapatban játszanak, ami a természet csapata. És valójában a csapat inkább úgy működik, mint egy összetett organizmus. Az a dolga, hogy élhetővé tegye a bioszférát, bármilyen növényekkel, állatokkal. Ha egy növény nem tudja életre kelteni a talajt egy bizonyos helyen, akkor egy másik megteszi. Ez a rendszerek olyan összetett egyensúlya, amit nem is tudunk felfogni. Csak nézni és hallgatni tudjuk, kipróbálni dolgokat a környékünkön, és meglátjuk, mi működik” – magyarázza Mark. (A Richards által elmondottaknak némiképpen ellentmond a már Budapesten is több helyen ültettet Miyawaki-erdő, amelynek elmélete szerint a nagy számban ültette facsemeték a társak közelsége miatt kapcsolnak magasabb növekedési fokozatba a fényért és a tápanyagokért való versengésben – a szerk.)

„Itt, a klímakertben optimalizáljuk azt, ahogyan a természet az erőforrásokat használja. Ez nem egészen azt jelenti, hogy »a természetre bízzuk a dolgokat«, hanem inkább céltudatosan segítjük a természetet abban, hogy jobban működjön. Ehhez az kell, hogy a természet igényeit helyezzük előtérbe, és ehhez igazítsuk elvárásainkat.

Hogy is van ez? A növények alkalmazkodnak a napfényért, és ha az emberek megfelelő módon vágják vissza őket, mindegyik hozzá tud jutni” – folytatja Mark. Az úttörő fák eltűnnek, utánuk jönnek mások, és ami elpusztul, az is hasznos lesz, hiszen a talajt gazdagítja majd. Mint mondja, ez az újfajta szemlélet ütközik a hagyományos magyar kerti kultúrával.

És mi a helyzet az inváziós, agresszívan terjedő növényekkel?

„Számos inváziós és agresszív fajnak adunk otthont, a parkolóban a legjobban érzik magukat. Nincs olyan egyensúly, amit felboríthatnánk, de drasztikusan javítottuk itt a talajt, így nem sokáig lesznek életképesek” – mondja. – „Addig is megadják nekünk mindazokat az ökológiai szolgáltatásokat, amelyeket minden növény nyújt: árnyékot, talajépítést, vízmegtartást, hőmérséklet-szabályozást, erózióvédelmet, biológiai sokféleséget; olyan dolgokat, amelyeket nem tudunk csak úgy megvásárolni.”

Vegyi anyagokat és kemikáliákat egyébként nem használnak a folyamatok befolyásolására, így permetezés sincs a kertben.

„Ez az ökoszisztéma fenntartja önmagát, és az erdő magától fog folyamatosan növekedni”

– mutat körbe. Ami meg nem, az elfonnyad. A növényraliból időnként óhatatlanul olyanok kerülnek ki győztesen, amelyek emberi fogyasztásra is alkalmasak. A veszteségekhez mégis sajátságos módon viszonyulnak a klímakertesek: a paradicsom idén például nem ehető, mert ellepte egy kártevő, de nem keseregnek rajta; előbb-utóbb a komposztban köt ki és újrahasznosul.

A kis parkoló átváltozásának legalább annyira örülnek az állatok, mint a növények, a zseberdőből oda-vissza profitálnak: „Legjobb szövetségeseink a talajbaktériumok, a gombák és a földigiliszták, nem is beszélve a madarakról, méhekről, pókokról és a bogarakról, akik követik őket” – áll a Klímakert tájékoztatójában. „Minél több állat- és növényfaj él itt, annál nagyobb lesz a zseberdő biológiai sokfélesége, ez pedig növeli a rendszer természetes ellenálló képességét, és végső soron így nyújt védelmet a szélsőséges éghajlati változásokkal szemben” – összegzi Mark.

Közösségi tér és kísérleti terep egyszerre

Az erdőkert közösségi tér, kedden és vasárnap délután 3 és 6 között bárkit szívesen látnak: voltak itt egyetemisták, akik a közösségi kerteket tanulmányozták és környékbeli lakók is rendre ide hordják a komposztjukat. Tavasszal a környéken élő nénik szoktak jönni csalánért, egy ismerősük tyúkhúrt szokott kérni és van olyan is, aki korianderért kopogtat rendszeresen.

„Nem akarjuk eladni a terményeket, nem akarjuk eladni a komposztot; azt szeretjük, ha idejönnek az emberek és kapcsolódnak a kerti munkához, a kerthez, és megértik, hogy miért így dolgozunk”

– mondja céljaikról Pálinkási Réka, a kert korábban már idézett egyik önkéntese.

Arról is mesélnek, hogy nyáron, amikor lemegy a nap, áradni kezd a hő, de utána 3-5 fokkal hűvösebb szokott lenni a kertben. Különösen az idei nyártól érzik a változást, amikor a lombkorona már elég magas volt, és a pára is a területen maradt.

„A város egy csodálatos dolog, de ha három héten át 35 fokos, akkor nem lehet élni benne. Ha hagyunk teret a természetnek, akkor tízszer annyit kapunk vissza” – mondta Mark. A terveik szerint jövő nyáron, a hatodik évben már locsolóvízre se lesz szükségük. „Itt lesz egy példa arra, hogyan reagálnak a növények a városban a klímaválságra. Bárkinek szívesen átadjuk, amit tudunk. Hosszú távon kell megoldást találni arra, hogy hogyan éljük túl a klímaváltozás furcsaságait.”