Ami a hollandoknak a klumpa, nekünk a szegedi papucs lehetne – ha el nem tűnik

Gyerekkorom egy része intenzív csirizszagban telt, sokat lézengtem nagyapám, Rátkai Sándor műhelye körül, már csak azért is, mert a munkaasztalként használt tőke és az emelvény a felsővárosi családi ház hatalmas, étkezőként is funkcionáló halljában volt. Itt láthattam munka közben erektől duzzadó, hatalmas kezét, ahogy türelmesen körbevágja a bőr felsőrészt; ahogy egy ötcentis tűvel varrja az ugyancsak bőrtalpat, és disznószőrrel megtömi; sarkot ragaszt, megdolgozza a bőrt a réz mustával (sárgarézből készült, harangalakú nehezékkel); szalagozza a papucsot vagy bojtot varr rá, miközben a rádióból Czigány György vagy a Szabó család szólt.

Ezek az együtthatók kellettek ugyanis ahhoz, hogy elkészüljön az eredeti, kézzel varrott szegedi papucs. Érzékelhető, mennyi minden kell egyetlen pár előállításához, és sajnos éppen ezeknek a látszólag egyszerű tevékenységeknek az eltűnése játssza a főszerepet a papucsos mesterség veszélyeztetettségében. Itt nemcsak magáról a papucsról van szó, hanem a hagyomány, a kultúra egy olyan részének elvesztéséről is, amely egy nemzetet, ez esetben minket, magyarokat különlegessé tesz.

Ha megnézzük, hány olyan kulturális különlegességünk van, amely világszinten is megállja a helyét (mint a kalocsai paprika, a makói hagyma, a halasi csipke, a matyóhímzés, a Zsolnay, a hollóházi porcelán vagy éppen Rihanna kedvence, a pécsi kesztyű), és hány olyan, amelyre ha több energiát fordítanánk, talán világhírű lehetne (a komáromi láda, a hódmezővásárhelyi cserépedények, a kalotaszegi hímzés vagy a mézeskalács), látványos a felsorolás. De éppen ezért törekedni kell arra, hogy vigyázzunk ezekre az értékekre, hogy minél tovább életben tartsuk őket és hírüket vigyük a világba.

Pabucs és pasa

A papucs szó maga dél-európai öltözködési vándorszó, de etimológiailag a törökökhöz köthető, úgy mondták: pabucs. Az Oszmán Birodalom képviselői százötven éves itt-tartózkodásuk alatt meghonosították a viseletet nálunk is. Egy szegedi monda szerint például harcias menyecskék a papucs sarkával verték agyon az egyik török pasát, mert tiszteletlen volt velük.

Ez a monda is alátámasztja az Alföld dominanciáját a papucs terén. A papucsos ipar legjelentősebb mértékben az ország déli felén alakult ki: Szegeden, Bácskán, Kalocsán és az országhatáron túl, a Vajdaságban is készítettek papucsot. A nagy szegedi árvíz után indult meg igazán a papucs térhódítása, mert az immár kikövezett utcákon és nem sárban kellett járni.

Az eredetinek mondott szegedi papucs az egylábas fajta, ami egyszerűen annyit jelent, hogy nincs megkülönböztetve a jobb és a bal láb, egy kaptafára készülnek. Ezt sokan szalaggal díszítették. Az első világháborúig kizárólag ez létezett, utána kezdett megjelenni a gazdag népek kedvéért a jobb- és ballábas verzió, már bojttal. Amikor idővel a papucs már nem török portéka volt, elkezdték díszíteni apró zöld pöttyök mellett mással is: mintás kárpittal, virágmintákkal, pillangókkal, búzakalásszal, majd az első világháború és Trianon után, a nemzeti öntudat erősödésével, tájegységekre jellemző minták kezdtek felkerülni a papucs fejére.

A papucs újabb virágkora az első világháború utántól indult és az államosításig tartott. A 20. század első felében 50-80 szegedi papucskészítő volt. Az ötvenes években aki nem akart szövetkezetbe tömörülni (mint például nagyapám, aki nyugdíjazta magát), kiváltotta az iparos engedélyt, és otthonról folytatta a mesterségét.

A termelőszövetkezetekben egyszerűsítették a teljes folyamatot. Itt kezdődött a papucs hanyatlása, hiszen az egyediség kezdett kiveszni belőle. A nyereség növelése érdekében hatékonyabb, de minőségileg, esztétikailag silányabb produktumok jöttek létre. A ragasztott, géppel hímzett papucsok meg sem közelítették a korábban ismert, kézzel készített szegedi papucs minőségét.

A megmaradt kisiparosok, noha kevesebben, de továbbra is folytatták a mesterséget hagyományos módon. Keményen dolgoztak: ez valódi fizikai munka volt, nem nőknek való, ám a hímzést legtöbbször a mester felesége készítette. Tavasszal és ősszel vitték a vásárokba a papucsot, a kor előrehaladtával nagyapámnál a kinti árusítás nyárra korlátozódott, de a házában állandóan egymásnak adták a kilincset a kuncsaftok, akik legtöbbször ajándékba vagy néptánccsoportoknak vitték a szegedi papucsot.

A néptáncos koreográfiák egy részében ma is kiemelkedő jelentőségű a papucs, ehhez pedig kell utánpótlást gyártani. Rusorán Gabriella, Harangozó Gyula-díjas táncművész, a Honvéd Táncszínház egykori szólistája szívesen emlékezik vissza a kezdetekre: „Papucsban táncolni először furcsa volt, nehezebb, mert a lábujjakkal, a lábfejjel tartani kell egy kicsit. Könnyen lecsúszik a táncos lábáról, főleg, ha nem mezítláb, hanem harisnyával viselik” – mondja.

Elmeséli, hogy egyszer le is csúszott a papucs a lábáról, amikor a nyolcvanas években a Balettintézet néptáncvizsgáján Dobozi csárdást járt, és párja, Román Sándor (az Experidance korábbi művészeti vezetője) a sarkára lépett.

A látványpékség jó, a látványműhely viszont nem vált be

Amikor nagyobb voltam, és sokat beszélgettünk a mesterségéről, akkor csodáltam csak igazán nagyapám kitartását és munkabírását. Életének szinte a legvégéig dolgozott, reggeltől alkonyatig. Azt mondta egyszer: „addig élek, amíg dolgozni tudok”, és valóban, mikor leesett a lábáról, és nem volt már munkára képes, rövid időn belül meghalt. Ezt a mondatot adtam diplomadolgozatom címéül is, amit a papucskészítésről és róla írtam. Azóta sokszor idézik a mesterrel kapcsolatban, akit az utolsó szegedi papucsos jelzővel illetnek, mert a kilencvenes évek végén, a kétezres években ő volt az egyetlen képviselője a kézzel varrott papucsnak.

„Az utánpótlást próbáljuk elérni, megtalálni. Sajnos nem milliókat hoz a zsebre, és dolgozni is kell vele”

– ezt már Szögi Csaba, a 2017-ben létrehozott Szegedi Papucsért Alapítvány elnöke mondja, aki hangsúlyozza, az alapítvány nemcsak népszerűsíti, támogatja a papucskészítést, de támogatásokat is keres, hiszen kizárólag pályázati pénzből dolgoznak. Ők üzletszerűen viszont nem foglalkoztatnak papucsosokat.

Nagyapám életének utolsó évtizedében már elkezdődött a gondolkodás a szakma fennmaradásának esélyeiről. Miután 2004-ben levédették a szegedi papucsot, az utánpótlás kérdése erősen felmerült. Nyilván számolni kellett vele, hogy változott a világ, hasonlóan elhivatott népművészt nehéz lesz találni, és az erőt igénylő, időigényes munka kis bevétellel nem túl népszerű.

A legkézenfekvőbb a papucsosképzés lett volna, de a mester mellé jelentkező tanulók kitanítása hosszú távon nem volt életképes. A képzési szerződésben rögzített szigorú anyagi feltételek miatt szinte el sem indultak a pályán, vagy hamar feladták. Majd látványműhely létesült, amelyet 2008-ban Sallay Tibor cipőkészítő vett át, aki előtte a papucskészítés terén nem volt ismert.

A műhelyben elkezdődött a munka, Sallay Tibor a Magyar Szabadalmi Hivatal részéről védjegyként lajstromozott Rátkai Szegedi Papucshoz megjelenésében hasonló, szinte azonos papucsok gyártásába fogott. A cipész így emlékezik vissza: „Sanyi bácsi elismerte, hogy tudunk varrni, úgyhogy nem volt probléma egy ilyen papucsot elkészíteni. Azonban a látványműhely nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ott mindent lehetett, csak dolgozni nem. Érthető okokból folyamatosan jöttek a nézelődők, érdeklődők, nem volt lehetőségünk nyugodtan dolgozni.”

2011-ben meghalt Rátkai Sándor, az utolsó, aki eredeti, kézzel varrott papucsot készített, majd néhány éven belül a látványműhely és a Rátkai Sándor Közhasznú Alapítvány is megszűnt. Más mesterek, akik a papucskészítés bizonyos fázisait másképp csinálták (például ragasztottak varrás helyett, bőrtalp helyett műanyag talpat használtak) továbbra is jelen voltak. Ilyen volt például a Bárkányi dinasztia, amelyben apáról fiúra szállt a papucsosság vagy a budapesti Megyesi Sándor, akinek fő profilja máig a karaktercipők gyártása.

Sallay Tibor – mivel akkortájt szinte semmilyen kereslet nem volt a szegedi papucsra – visszatért a cipőkészítéshez, de hamarosan mégiscsak kisütött a nap a szegedi papucs felett. 2015-ben Attalai Zita iparművész, cipő- és papucstervező felkereste a cipészt egy jó ötlettel, és közös gondolkodásuk eredményeként 2017-ben testet öltött az újragondolt szegedi papucsok kollekciója. 2018-ban pedig – az alapítvány nyolc hónapos megfeszített munkájának köszönhetően – a szegedi papucs felkerült az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékébe.

Egyes papucsfajták előállítása kényszerűen háttérbe szorul

Ezzel egy időben friss lendületet kapott a szakma körüliek igyekezete, tudták, egy ilyen fontos nemzeti kincset kötelességük életben tartani, sőt mi több, dédelgetni, nevelgetni kell. Az újonnan létrehozott Szegedi Papucsért Alapítvány magához ragadta a kezdeményezést és taktikát váltott: a papucskészítés teljes folyamatának megtanítása helyett először a bedolgozásra helyezték a hangsúlyt, hogy legalább a részfolyamatok egy része elérhető legyen a papucskészítéshez. Hiszen nemcsak maga a mesterség fenyegetett kihalással, hanem máig nagy probléma, hogy a bedolgozásra is kevés az ember. Nem voltak már papucshímzők, ami azt jelentette, hogy gépi hímzőkhöz vitték a bársonyt, ami persze nem ugyanaz.

Az alapítvány a Hagyományok Házával karöltve két papucshímző tanfolyamot is szervezett, ezt húszan végezték el oklevéllel. Szögi Csaba szerint közülük kerültek ki azok, akik bedolgoznak Sallay Tibornak és alkalmanként Bárkányi Istvánnak is, aki azt mondja, kiöregedtek, kihaltak a hímzőnők, ezért ő többnyire géppel hímeztet.

További nehezítés a többi összetevő előállításának kérdése. Sallay Tibornak van egy segédje, a felesége pedig a papucs felső részét készíti el, bojtoz és szalagoz, és ha kell, festi is a bársonyt. Bárkányi bojtos és szalagos papucsot már szinte soha nem is csinál, mert nincs, aki pompont készítsen vagy a szalagot felvarrja a papucsra. A csirizt is ő keveri, és még egyéb beszerzéssel is bajlódik: a bőr magas ára miatt a talphoz műrostot használ. Ehhez megfelelő minőségű műrost és papír azonban nincs Magyarországon, ezeket Törökországból hozatja be.

Mindkét mester a nehézségek között említi a sarokfa beszerzését. Bárkányi István úgy fogalmaz, egy tortúra, alkalmi jelleggel kell rendelnie, az asztalosok többsége elzárkózik ettől. Sallay Tibor pedig más megoldás híján vásárolt egy szalagfűrészt, és maga vágja ki, mert ezer pár alatt nem vállalja senki. Eszembe jut a magyar népmese, amikor a pipe a kakastól kér vizet, hogy ne fulladjon meg, de a kút csak akkor ad vizet, ha koszorút hoz neki a kakas a szép lánytól, aki viszont csak akkor ad koszorút, ha tejet hoz neki a kakas a tehéntől, aki csak akkor ad tejet, ha szénát hoz a kakas a rétről, stb. Még szerencse, hogy nem a faültetéssel kell kezdeni a papucskészítést.

Mit mond a divattervező?

Attalai Zita iparművész, cipő- és papucstervező emiatt is gondolja úgy, hogy a szegedi papucs életben tartásának érdekében az elkészítés egyszerűsítése lehet a megoldás, nem a minőség rovására, inkább a megmunkálás folyamatának egyszerűsítése által. Úgy gondolja, a papucs jelen van a mai divatban, de egészen más formában.

„Mi azon dolgozunk ebben a kis szériás, egyedi rendelés utáni gyártásban, hogy az emberek visszatérjenek a kevesebb, de jobb minőségű lábbelihez, többek közt a papucshoz. Azonban mivel ez a családok anyagi helyzetétől erősen függ, ami manapság bizonytalanabb, nehezen fogunk erre a szintre eljutni.”

Hozzáteszi, ő kifejezetten ipari cipőtervező, abból a szakmából jön, ahol a fejlesztés már számítógépen megy és nagyipari technológiákra épít. Van egy olyan elképzelése, hogy az anyaghasználatot, a hímzést, a színeket mindig csak egy-egy lépcsővel módosítja. Kicsit egyszerűsíti a technológiáját, mert meglehetősen bonyolult az ilyen papucsnak a kézzel varrott talpát, sarkát megcsinálni, nagyon idő- és munkaigényes, ezért olyan verziót akart létrehozni, amelynél a szériagyártáshoz közelebb álló technológia áll rendelkezésre.

Az újragondolt papucsok ezt az elgondolást támasztják alá. „Ha hozzám bejön egy megkeresés, akkor én a dizájnt és a munkafolyamatot rögzítem papíron, utána Sallay Tibor és felesége megcsinálják.”

Hangsúlyozza, minden évben próbál új mintát előállítani: hogy ez öt vagy tíz modell, az attól függ, sikerül-e valami pályázathoz bekapcsolódni, mert ha igen, akkor ezeket a mintázási, úgynevezett termékfejlesztési folyamatokat kedvezőbben tudják véghez vinni, hiszen pályázati forrásból lehetőség van anyagokat venni hozzá.

A kérdésre, hogy a fejlesztést mi inspirálja, milyen trendet követ, Attalai Zita elmondja, a 2015 óta tartó folyamat alatt az ő új fejlesztésein belül körülbelül harminc darab készült el, mindig más és más koncepció alapján. Hozzáteszi, mindig csak a saját maga inspirációit használja, ebben nagyon szabadok az irányok, nem kell semmihez sem alkalmazkodnia. Az eddig megvizsgált hímzéseket felülírva új hímzéseket is tervez, amelyeknek az alapja a régi: valamiben mindig igazodik hozzá, vagy színben, vagy mintaelemben.

Hogy az aktuális divatot mennyire követi? Ki-kitekint, de nem követi a trendeket, és mint mondja, ez tudatos. Persze a kettő néha összeérhet. Például a lila színek most nagyon erősen divatba jönnek, ezért úgy véli, első ízben csinálna néhány lila papucsot is.

„Azt mondani, hogy mi jelen vagyunk a divatban, hamis lenne, de azt mondhatjuk, törekszünk arra, hogy egyre több emberhez eljusson a tradicionális papucs.

Aki úgy gondolja, hogy áldoz erre negyven-ötvenezer forintot, az tudja, hogy ez nem olyan őrült összeg egy ilyen papucsért. Mi Sallay Tiborral alkotunk egy szakmai párost, én mellette tettem le a voksomat.”

Szögi Csaba, az alapítvány elnöke maga is személyesen kötődik a papucshoz, ezért szívügye. Dédnagyapja és nagyapja cipő- és csizmakészítő volt, de ortopéd cipőket és eredeti szegedi papucsokat is készítettek. Nagyapja, Szögi Zoltán a szegedi ipartestület és a mestervizsga-bizottság elnöke volt, talán nagyapám mestervizsgáján is az ő aláírása látható. Tudja, hogy a papucsosságból csak a múltban lehetett megélni. Sallayéknak is leginkább a hagyományőrzés a céljuk, Bárkányi István a nyugdíj mellett kiegészítésként csinálja, apai örökségét igyekszik továbbvinni.

További előrelépési lehetőség és remény azért van: két éve Sallay Tibornál három bőrműves hölgy elsajátította a különböző fogásokat, technikákat, munkafolyamatokat, így a tananyag kidolgozása mellett oktatói is lehettek a szakmának. Ennek eredményeképpen a papucskészítés 2021-ben felkerült az új OKJ-s rendszerbe a népi kézműves mesterségek közé.

Sallay Tibor mindenesetre pozitív, azt mondja, annyi biztos, hogy ahhoz képest, ahogy tíz évvel ezelőtt állt a szegedi papucs népszerűsége (havi egy pár eladása), sokkal jobb a helyzet, és ehhez kellett az alapítvány és Attalai Zita, meg az is, hogy valamivel meg tudnak jelenni a nagyközönség előtt.

Hogy mi, fogyasztók mit tehetünk ezért? Vásárokon, kiállításokon megtekinthetjük őket, vásárolhatunk tőlük, ajándékba adhatjuk a termékeiket, ezzel támogathatjuk a hagyományos szegedi papucs fennmaradását. Egyúttal remélhetjük, hogy egyszer olyan lesz a papucs Magyarországnak, mint a szlovákoknak a knédli, a braziloknak a kávé vagy a hollandoknak a fapapucs.