Káromkodni kurva jó

Az udvarias, jól nevelt, bő szókinccsel rendelkező ember nem káromkodik – tartja a makacs illemszabály. A káromkodás tiltása és lenézése annak ellenére is töretlen népszerűségnek örvend, hogy évek óta születnek külföldi és magyar tanulmányok és ezeken alapuló cikkek arról, hogy a káromkodás valójában nem rossz, sőt, kifejezetten jó dolog.

Gyorsan tegyünk is különbséget: a káromkodás nem egyenlő a trágársággal. Vannak szavak, amikre azt mondjuk: durva, csúnya, obszcén – és trágár. Valójában azonban nem a szavak a csúnyák, hanem maga a beszéd, ami pedig – hogy egy klasszikust idézzünk – nem a szavak miatt lesz csúnya, hanem a kontextus miatt. Nem mindegy ugyanis, hogy a szavak mikor és milyen szándékkal hangoznak el. A káromkodás rengetegféle kontextusban használható: lehet stresszlevezető, örömkifejező, előfordul szépirodalmi környezetben, és előfordulhat egymásra halmozva – minden mondat elejére és végére odabiggyesztve – egy kocsmai beszélgetés során is.

Utóbbi példa eshet a trágárság kategóriájába: amikor a beszélő nem arra használja a káromkodást, hogy hangulatot vagy érzést fessen le vele, hanem arra, hogy szegényes szókincsét foltozza be vele, vagy csak megszokásból a szavak közzé biggyesszen egy-egy obszcén kifejezést. Ebben az esetben a csúnya szó funkcióját veszti: nem közvetít semmit, csupán lehetőséget ad a beszélőnek arra, hogy a töltelékszó kimondása alatt kitalálja a következő – értelmes – szót. Nagyjából olyan, mint az őőőő. A másik példa a trágárságra, amikor a csúnya szavakat kifejezetten valakinek a megbántására, dehumanizálására használja a beszélő – erről később.

Amikor jólesik a bazmeg

A káromkodás azonban önmagában egyáltalán nem ördögtől való dolog, sőt, sokszor a hasznunkra is válhat egy-egy csúnya szó. Nézzük, milyen esetekben!

• Ha fel akarunk szabadulni:

A káromkodásokkal épp a frusztrációnknak vagy haragunknak adunk hangot (például amikor lekéssük a buszt, vagy meglátjuk a tészta árát a boltban). Ilyenkor a kimondott szavakkal a rossz érzés egy része is távozik belőlünk, amitől rögtön jobban is érezhetjük magunkat. Ez a rövid enyhülés éppen elegendő idő arra, hogy mély levegőt vegyünk, és felkészüljünk a következő termék árcédulájára.

De nem csak frusztrált pillanatainkban, a boldogokban is szeretünk káromkodni. Ez pont ellenkező irányban hat: amikor hangot adunk a boldogságunknak, növeljük a pozitív érzelmeinket azzal is, hogy lehetőséget adunk a társaságunknak arra, hogy csatlakozzanak az örömünkhöz.

Az, hogy pontosan mi okozza a csúnya szavak „varázserejét”, egyelőre nem eldöntött kérdés. Vannak, akik szerint az egész mögött a tabu ereje áll: a gyerekeknek általában tiltják a használatát, ezért felnőttként különös szabadságérzettel tölt el minket a kimondásuk. Ezt viszont egyelőre nem igazolták kutatások.

• Ha bizonyítani szeretnénk, milyen intelligensek és kreatívak vagyunk:

Egy 2015-ös tanulmány szerint a káromkodás az intelligencia jele is lehet, azok az emberek ugyanis, akik gazdag szókinccsel rendelkeznek, sokkal választékosabban tudnak káromkodni. Ez azt a közhiedelmet is cáfolja, hogy az emberek csak azért használnak csúnya szavakat, mert szebb nem jut az eszükbe. A tanultabb, magasan iskolázott emberek az új csúnya szavak kitalálásában is sokkal kreatívabbnak bizonyultak, mint a szegényesebb szókincsű kutatási alanyok. Ha egy társaságban a magas intelligenciánkkal akarunk villogni, elég, ha bedobunk egy cifra káromkodást a közösbe.

• Ha ki akarjuk fejezni az őszinteségünket:

Egy 2017-ben publikált tanulmány szerint azok az emberek, akik gyakrabban káromkodnak, őszintébbek is, és kevésbé hajlamosak a hazudozásra. Ráadásul minél erőteljesebb szavakkal fejezzük ki az érzelmeinket, annál őszintébbnek tűnünk. Ez egyébként nemcsak szóban, de írásban is működik.

A káromkodás általában is tudja javítani az emberi kapcsolatainkat. Az ugyanis, hogy a másik társaságában szabadon mondunk ki olyan szavakat, amikhez éppen kedvünk van, azt jelzi felé, hogy bízunk benne, és komfortosan érezzük magunkat a társaságában annyira, hogy ne cenzúrázzuk saját magunkat – ez pedig tovább növelheti a kötődést kettőnk között.

• Ha jobban el akarjuk viselni a fájdalmat:

Ezt talán már mindenki tapasztalta: ha rávágjuk az ajtót az ujjunkra, vagy belerúgunk a küszöbbe, általában nem a legszalonképesebb dolgok szaladnak ki a szánkon. Ez egyáltalán nem véletlen: kutatások bizonyították, hogy a káromkodó ember kevesebb fájdalmat érez. Ezt többek között azzal igazolták, hogy azok a kutatási alanyok, akik káromkodtak, tovább tudták egy vödör jeges vízben tartani a kezüket, mint azok, akik nem. A tudományos magyarázat szerint a káromkodás stresszreakciót vált ki, amely beindítja a szervezet védekező reflexét: az adrenalinlöket megnöveli a szívverést és a légzést, felkészítve az izmokat a „harcra vagy menekülésre”. Ezzel párhuzamosan egy másik fiziológiai reakció, az úgynevezett fájdalomcsillapító válasz lép fel, amely a testet ellenállóbbá teszi a fájdalommal szemben.

• Ha erősebbek akarunk lenni:

Nemcsak a fájdalomtűrő képességet, de az állóképességet is javíthatja a káromkodás. Kutatók megfigyelték, hogy nagyobb erő kifejtésére képesek (például erőteljesebben, hosszabb ideig tudnak pedálozni a dombon felfelé) azok, akik a feladat elvégzése közben káromkodnak.

• Ha meg akarunk nyugodni:

Az ösztöneinkbe bele van kódolva az erőszak, egy nagyon fontos evolúciós előnyünk viszont van: megálljt tudunk parancsolni magunknak. Ebben sokszor a káromkodás is a segítségünkre lehet, az erős érzelmeket ugyanis durva tettek helyett durva szavakba sűrítve is kiadhatjuk magunkból. A káromkodás a ventilálás eszköze is lehet. Ha hangot adunk az érzelmeinknek, lehetőséget kapunk arra, hogy azonnal reagáljunk rájuk, foglalkozzunk velük – és adott esetben a partnerünknek is segít megérteni az aktuális érzelmi állapotunkat. Ha inkább eltemetjük magunkban az erős érzéseket – talán pont azért, mert szégyelljük, hogy az adott pillanatban csak durva szavakkal tudnánk megfogalmazni azokat – magunknak és a környezetünknek is sokat árthatunk. Ha viszont kimondjuk (ahogy tudjuk, akármilyen szavakkal), a nyomás is lazul, vehetünk egy nagy levegőt, és artikuláltabban is kifejezhetjük, mi bánt éppen minket.

Az arányokra minden esetben figyelni kell.

Ha túl sokat káromkodunk, a csúnya szavak elveszítik a varázserejüket: a szervezetünk hozzájuk szokik, és közömbösen reagál rájuk. Innentől kezdve pedig nem csillapítják a fájdalmat, és nem is szabadítanak fel, bármennyire próbálkozunk is.

Olyan szép, gazdag az anyanyelvünk, ne bazmegoljunk

Nos, éppen azért bazmegolhatunk, mert ez is a szép, gazdag anyanyelvünk része. Közhely, hogy a káromkodás a civilizáció kezdete óta létezik, és az emberi kommunikáció alapvető eleme – ezt nyelvészek már réges-rég igazolták. Nincs olyan ember, aki életében ne káromkodott volna, és nincs olyan nyelv a világon, amiben ne lennének csúnya szavak. Ezek néha a szépirodalomba is beszivárognak. A teljesség igénye nélkül íme néhány szemelvény tisztelt-szeretett költőink és íróink az irodalomtankönyvekből többnyire kihagyott szerzeményeiből:

• Csokonai Vitéz Mihály (Egy borital mellett): „Nyelvelnek, barátom, hogy sok borral élek, / Kurvanyjok, hiszen én velek nem cserélek.”
• Petőfi Sándor (Mit nem beszél az a német…): „Aszondja, hogy jaj minekünk, / Háborút küld a magyarra, / Országunkat elfoglalja. / Foglalod a kurvanyádat, / De nem ám a mi hazánkat!…”
• Janus Pannonius pajzán epigrammáiból: „Mért áhítja a fütykös a puncit, a punci a fütyköst?” és „tövig becsuszott már a punádba botom”.
• József Attila (Szabad-ötletek jegyzéke): „Ők azalatt / basztak / lőttek / ennek már lőttek / jól bebaszott neki / kuss / míg szépen mondom / kitaposom a beledet” és „buta dög – rohadt kurva – az anyád picsája – csája”
• Esterházy Péter (Javított kiadás): „mit ügynöközi az apámat, a tiedét, azt ügynöközd, geci komcsi!”
• Tandori Dezső (Hashártyaszakadási elégia): „A jó kurva anyátok kibaszott valagát, / hörögtem”
• Ügyesen elrejtve, de ott a káromkodás Kosztolányi Dezső Karinthy Frigyesnek címzett Nyár, nyár, nyár című versében is. A sorok kezdőbetűiből az a mondat áll össze, hogy „Nyald ki a seggem, Karinthi”.

Oké, de ami a szépirodalomban néha elfér (hiszen a költők a nyelv mesterei, megengedhetik maguknak a kicsapongást), az a köznyelvben nem, ráadásul „régen minden jobb volt”, akkor például a fiatalok is tudtak rendesen beszélni – szoktuk hallani a megdönthetetlennek vélt érveket a családi ebédeken. Maradva a „régen minden jobb volt” vonalon, íme egy-két szemelvény a legkorábbi nyelvemlékeinkből, amelyek őseink ízes megszólalásait rögzítették.

Az első, írásban rögzített magyar szitkozódás az 1479-es Dubnici krónikában található, és egy 1370-es évek környékén írt szövegből származik. Ismeretlen szerzője a latin nyelvű szövegbe az alábbi magyar nyelvű mondatot biggyesztette: „A magyarok vészes kardot villogtatva fejük fölött, elcsapták kezüket és fejüket, mondván [innen magyarul]: Veszteg, kurvanő fia szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket”. De egy 15. századból származó, mindössze egylapnyi nyelvemlékünk is őriz néhány ínyencséget, mint: „Baszni ment”, „Akarod-e a faszt?”.

A káromkodást övező ellentmondásokat jól jelzi az is, hogy míg a használatának helyességéről a végtelenségig vitatkozunk itthon is, azt általában nem mulasztják el megjegyezni a magyarok, hogy kevés olyan nyelv van a világon, amin olyan változatosan és kifejezőn lehet káromkodni, mint magyarul.

Én bazmegolhatok, de a csajom ne

„A férfi szájából néha-néha kicsúszhat, de egy hölgy ne káromkodjon!” – a nőket különösen sújtják a káromkodásokkal szembeni előítéletek. Az Elle brit kiadásának egyik cikkében Emma Byrne, aki könyvet is írt a káromkodás jótékony hatásairól, egy 2001-es felmérés alapján azt írta, a káromkodó nőket általában gyengének és visszataszítónak tartják, míg a férfiak megítélésére nincs hatással, hogy káromkodnak vagy sem. Kisgyerekkorunktól arra vagyunk kondicionálva, hogy a férfiak káromkodása „normális”, a lányoké viszont nem az. A kettős mércére számos példa akad a magyar közéletben is.

Nagy Blanka 2018-ban 18 évesen azzal lett ismert, hogy egy kecskeméti kormányellenes demonstráción Áder János akkori köztársasági elnököt előbb bajszos fasznak nevezte, majd azt mondta, ő és minden fideszes politikus, „álljon hátrébb eggyel, és bassza arcon magát”. Ezt követően az egész kormányközeli médiabirodalom hadjáratot indított ellene, aminek a csúcspontja az volt, hogy a középiskolai jegyein kezdtek el csámcsogni, és azt állították, több tárgyból bukásra áll. Az ügy odáig fajult, hogy Nagy bíróságon cáfolta tételesen a bukásáról szóló híreket, a lapok többségét pedig helyreigazításra kötelezték.

De ne menjünk ennyire vissza az időben: Pankotai Lili pécsi végzős gimnazista 2022. október 23-án az oktatás jövőjéért szervezett budapesti tüntetésen előadott egy általa írt slamszöveget, amiben obszcén szavakat használt. Olyanokat, mint: „A faszomat bele az ideológiákba”, illetve „A faszt”. Utána sokan bírálták ezért, az iskolája (a pécsi Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziuma) igazgatója is elhatárolódott, mondván: a lány beszéde nem összeegyeztethető az egyházi értékekkel (Pankotai később iskolát váltott, majd beperelte volt iskoláját). Természetesen a kormányközeli média is azonnal rászállt, Bayer Zsolt például azt a költői kérdést tette fel: „Téged meg ki a kurva anyád nevelt fel?”

A kifejezetten mások megsértését, dehumanizálását célzó trágár szavakat halmozó Bayer Zsolt hosszú évek óta töretlen tévés karriernek örvendhet, és a szintén nagy követőbázissal rendelkező és nem olyan rég még politikai babárokra is törő Puzsér Róbert se ment soha a szomszédba egy-egy csúnya szóért (a 2019-es budapesti főpolgármester-jelölti kampányában például azt üzente Závecz Tibor közvélemény-kutatónak, hogy „takarodjon el a halál f@szára, és ott kutakodjon”). De azzal se volt különösebb gondja senkinek, amikor Simicska Lajos kijelentette, hogy „Orbán egy geci”. A beszólás hamar ellenzéki jelmondattá nőtte ki magát, miközben senki nem kezdte el firtatni: mégis milyen nevelést kapott Simicska Lajos, hogy „nem tanult meg normálisan beszélni”?

Ahogy a Guardian cikke is rámutat, a közszereplő nők káromkodásán való felháborodás arra is jó alkalmat biztosíthat a férfiaknak, hogy eltereljék a figyelmet a nagyon is valós és sokkal égetőbb társadalmi problémákról is. Amikor például az amerikai képviselőnő, Rashida Tlaib a Donald Trump elleni vizsgálódásokkal kapcsolatban 2019-ben azt mondta, „we’re gonna impeach the motherfucker!” (magyarul nagyjából: felelősségre fogjuk vonni a faszkalapot!”), mindkét politikai oldal sietett elítélni, a jobboldali sajtó pedig hetekig lovagolt a „nem megfelelő” szóhasználatán, miközben arról egy szót sem ejtett, miért is kellene felelősségre vonni az akkori elnököt.

Azt, hogy a nők káromkodása sokkal jobban foglalkoztatja a közvéleményt, mint a férfiaké, az is bizonyítja, hogy rendszeresen készülnek (ehhez hasonló) tanulmányok arról, hogy miért káromkodnak a nők. Olyanra már jóval kevesebb példát lehet találni, ami specifikusan arra keresi a választ, miért káromkodnak a férfiak.

Az Elle cikkében Byrne arról is írt, hogy pont azért kezdte el kutatni a káromkodást, mert „kibaszottul” felháborította, hogy férfiak által több száz éve diktált szabályok korlátozzák, hogy használhatják a nyelvet a nők. Szerinte ugyanis

a nőknek is joguk van „az erős szavakhoz, erős gondolatokhoz és erős érzésekhez”.

Byrne szerint a szabályok csak akkor változtathatók meg, ha kihívás elé állítjuk őket, itt az ideje tehát, hogy a nők felvállalják a dühüket és a hangjukat, és bátran káromkodjanak, amikor szükségét érzik.

És hogy mikor érzik szükségét? Egy tanulmány szerint a nők legtöbbször az érzelmi hatás fokozásának kedvéért használnak durva kifejezéseket, míg a férfiak hajlamosabbak bántó szándékkal káromkodni – ami a verbális agresszió egy formája, és természetesen a jótékony káromkodás határain kívül esik.

Én bazmegolhatok, de a gyerek ne

Oké, néha jólesik, nem is árt, sőt, no de mi van, ha a gyerek is hallja, ne adj’ isten csinálja is? Ha valamit még rosszabbul tolerálnak az emberek a káromkodásnál, az az, ha a gyerek szájából pottyan ki a csúnya szó. A gyerekek szivacsként szívnak mindent az agyukba, így persze a szüleik száján kicsúszó vagy épp az utcán elcsípett káromkodásokat is. Amit persze néha meg is ismételnek: egy 2013-as amerikai tanulmány szerint nyolcéves korukig a gyerekek közel hatvan tabunak számító szót is ismerhetnek, és ezeket akár használhatják is. Ilyenkor aztán az őket körülvevő felnőttek vagy hangosan felröhögnek (amitől a gyerek azt hiszi, ez jó dolog, és bátran lehet csinálni), vagy bedühödnek, lehordják, megbüntetik (amit a gyerek nem ért, mert legtöbbször fogalma sincs, mit mondott, és miért rossz, hogy kimondta).

Csúnya szavak minden szülő száján kicsúszhatnak, még akkor is, ha egyébként figyel arra, hogy a gyerek társaságában visszafogja magát. Pont ezért sokan érezhetik túlzásnak a teljes tiltást és elhatárolódást, ezzel ugyanis tulajdonképpen maguk alatt vágják a fát: a vasszigor ugyanis (jó esetben) visszafelé is érvényes, a káromkodásról pedig felnőtt fejjel leszokni korántsem olyan egyszerű. De akkor mi lehet az arany középút, és mire kell figyelni?

A Harvard pszichológiai kutatóintézetének ajánlásai szerint fontos elfogadni, hogy teljesen normális, hogy a határait amúgy is próbálgató és utánzás útján tanuló kisgyerek szájából egyszer-egyszer kiesik egy csúnya szó. Ilyenkor a következőket lehet tenni:

• Először is: vegyünk mély levegőt. Ha azonnal reagálunk, azzal csak az elhangzott szó jelentőségét növeljük.
• Ha úgy érezzük, hogy a kisgyerek csak azért mondott ki egy csúnya szót, mert viccesnek találja, és reakciót vár rá, az is megoldás lehet, hogy teljesen figyelmen kívül hagyjuk az elhangzott tabuszót. Ha tovább ismételgeti, magyarázzuk el neki, mit jelent: egy érzelmileg jól fejlődő gyereknél valószínűsíthető, hogy ha megismeri a szó értelmét, többé nem használja azt.
• Az is előfordulhat, hogy teljesen véletlenül esik ki a száján, mert rosszul mond ki egy szót. Ilyenkor egész egyszerűen javítsuk ki a kiejtését, és ne hívjuk fel a figyelmét arra, hogy tabuszót mondott ki, ne nevessünk/ szörnyülködjünk rajta.
• Ha úgy érezzük, haragból, idegességből használta a csúnya szót, kérdezzük meg, miért. Ez azért fontos, mert – mint a felnőtteknél – a gyerekeknél is jelezhet stresszt, frusztrációt a káromkodás, amit ebben az esetben kezelni kell, magától a káromkodástól függetlenül.
• Kérdezzük meg, hogy mondaná másképp, és keressünk közösen szinonimákat. Egy-egy elejtett káromkodás arra is jó alkalom lehet, hogy építsük a gyerek szókincsét.
• Ha arra használja a csúnya szót, hogy bántson vele valakit, egyértelműen szögezzük le, hogy ez nem elfogadható, mert sem fizikai erővel, sem szavakkal nem szabad bántani másokat. Ezután kérdezzük meg tőle, ő hogy érezné magát, ha ezt a szót használnák rá. Ezzel a visszakérdezéssel egyrészt a megértést, másrészt az érzelmi intelligencia fejlődését segíthetjük.
• Legyünk konkrétak! Bár a káromkodások közötti finom különbségeket még nem feltétlenül értik a gyerekek, az egyértelmű szabályokat igen: „A káromkodás olyasmi, amit a felnőttek csinálhatnak, de csak otthon, barátok között.” Szerencsére az 5-8 éves gyerekek jó esetben nemcsak otthon, de az óvodában, iskolában is megfelelő mértékben szocializálódnak ahhoz, hogy megértsék az alapvető társadalmi szabályokat, és érzékeljék a kontextust is, amelyben a csúnya szavak elhangoznak/elhangozhatnak. Nagyon fontos, hogy a gyerek időben megértse, hogy ezek a szavak az iskolában, munkahelyen, bármilyen hivatalos szituációban nem elfogadhatóak. Ha ugyanis ez kimarad, később jelentős hátrányokat szenvedhet el miatta.

Végül egy tanács a káromkodóknak: figyeljünk rá, mit mikor, kinek a társaságában mondunk, ne bántsunk meg vele senkit, és ne használjuk túl, mert akkor az egésznek semmi értelme nem lesz. És egy tanács a káromkodókat ki nem állóknak: fogadjuk el, hogy káromkodók voltak, vannak és lesznek, és ne basszuk le azt, aki senkinek nem árt azzal, hogy káromkodik.