Páncélszekrény-technóklub, kultúrkrematórium és vécéburgerező: Berlin, az újrahasznosított város

2022. november 13. – 22:22

Páncélszekrény-technóklub, kultúrkrematórium és vécéburgerező: Berlin, az újrahasznosított város
A régi Tempelhof reptér ma már a futóké, biciklizőké, grillezőké – Fotó: Nagy Nikoletta / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Berlinben rengeteg a meglepő dolog, közülük csak az egyik az, ahogyan a helyiek újrahasznosítják az épületeket. Persze Európa-szerte jellemző, hogy a műemlékeket védjük, és az sem új, hogy régi épületekbe irodákat vagy kiállítóteret költöztetünk, csakhogy Berlinben ezt egészen új szintre emelik. Nehéz elképzelni például, hogy bárhol máshol befogadná az ember gyomra a régi nyilvános vécében működő hamburgerezőt, a krematóriumból létrejövő kultúrközpontot vagy a koncentrációs táborból lett lakónegyedet.

Berlin valószínűleg nem Európa legszebb városa, sőt ha nagyon őszinték akarunk lenni, esélyes, hogy a top 10-es listára sem kerülne rá. Történelmi sajátosságai miatt nem nagyon van egységes városképe, és viszonylag kevés a második világháború előtti időszakból fennmaradt épülete, ellenben a régi Kelet-Berlinben sok a panel- és gyármonstrum, amivel eleinte semmit nem kezdtek a berlini fal leomlása után. Az viszont biztos, hogy Berlin az egyik legizgalmasabb város a világon: azon túl, hogy a kelet- és nyugat-berlini kettősség a mai napig érezhető, az is utánozhatatlan hangulatot ad a városnak, hogy nem lerombolja és/vagy felújítja, hanem egyszerűen újrahasznosítja a régi épületeit.

Így fordulhat elő például, hogy az óriási, használaton kívüli erőművekben technóklubok, a régi ravatalozóban kávézó, a város első krematóriumában kulturális tér működik. Ez az a hely, ahol minden probléma nélkül laknak emberek a koncentrációs táborként is használt víztoronyban, simán ebédelnek egy régi vasútállomás vécéjéből kialakított burgerezőben, és grilleznek a volt reptér kifutópályája mellett, hogy aztán este bulizzanak egy jót valamelyik használaton kívüli hőerőműben. Berlin az adaptív újrahasználat csimborasszója, és pontosan ez adja a város olyan különleges hangulatát, amit csak akkor tudunk igazán átérezni, ha kicsit magunk mögött hagyjuk az Alexanderplatz–berlini dóm–Brandenburgi kapu turista-szentháromságot.

Technómennyország a párás páncélteremben

A 19–20. században Berlin igazi ipari nagyváros volt, gyárak, erőművek, raktárak százai sorakoztak a külső kerületekben. Idővel az iparosodás mértéke csökkent, a berlini fal 1989-es lebomlása után pedig rengeteg ilyen épület vált elhagyatottá, főleg a kettéosztott város keleti, korábban a Szovjetunió által felügyelt felén. Művészek, rave-bulizók, punkok vették át az uralmat felettük, először teljes anarchiában, idővel aztán többé-kevésbé rendezett módon.

Ha az épületek újrahasznosításáról beszélünk, és az 1989-es állapotból indulunk ki, nem lehet szó nélkül elmenni a berlini technószféra mellett. A leginkább ikonikus klubok ugyanis a legvalószínűtlenebb helyeken születtek, jellemzően az 1990-es évek elején, és még jellemzőbben teljesen illegálisan. Bár Berlint szokás a technó fővárosának hívni, az itt igazán népszerűvé váló zenei irány Detroitból indult el világhódító útjára, és csak az 1980-as évek végén érkezett meg Nyugat-Németországba is, a fal leomlása után pedig a gyárépületek, erőművek, bunkerek, metróállomások váltak a vad technóbulik helyszínévé.

Míg a keletiek azonnal megindultak Nyugat-Berlinbe új szórakozási lehetőségek után kutatva, a nyugatiak az ellenkező irányba tartottak, és elfoglalták az üresen hagyott épületeket.

A Tresor, a Der Bunker és az E-Werk volt az a technótrió, ami beindította a legendás buliszférát, ebből már csak a Tresor működik, a Der Bunker bezárt, az E-Werk pedig már csak rendezvényhelyszínként üzemel.

A Tresor záróbulija a költözés előtt, 2005. áprilisban – Fotó: Christian Schroth / Ullstein Bild / Getty Images
A Tresor záróbulija a költözés előtt, 2005. áprilisban – Fotó: Christian Schroth / Ullstein Bild / Getty Images

A Tresor története viszont kifejezetten izgalmas. Ez jelenleg a legrégebb óta működő technóklub Berlinben, 1991-ben Dimitri Hegemann alapította még a Wertheim bank pincéjében, nem messze a Potsdamer Platztól. Az épületben nemcsak a bank, hanem valaha Európa legnagyobb áruháza is működött, de mivel zsidó tulajdonban volt, a Leipziger Strasse 126–128. a náci intézkedések hatálya alá tartozott, ami a zsidó alkalmazottak kiutasításával járt, illetve tulajdonosváltást jelentett. Az épület a második világháború alatt súlyosan megsérült, 1944-ben le is égett, a még így is mutatós romokat pedig 1955-ben végképp lerombolták. Ami maradt belőle (nagyjából a Wertheim páncélszekrények és némi rom), az a hidegháború idején Kelet- és Nyugat-Berlint elválasztó két fal közé, a kijelölt senki földjére került.

Nagyjából negyven éven keresztül senki nem nyúlt hozzá, mielőtt Hegemann és üzlettársa, Johnnie Stieler rá nem bukkant, és ki nem bérelte. Az épület maradványai alatt megtalálták a banki trezorokat és az ipari berendezéseket is. Ahhoz, hogy az első néhány évben valaki idejöhessen, a Checkpoint Charlie-nál le kellett szállnia a buszról, és kivilágítatlan, elhagyatott utcákon elsétálnia idáig, a környék tényleg ennyire elmaradott volt, hiszen évtizedekig nem használták. A bulikat a pincében rendezték (a beszámolók szerint borzasztó meleg volt a vastag falú, levegőtlen teremben), a DJ-pult pedig a páncélszekrény mellett, vasrács mögött kapott helyet. A Tresor (ami értelemszerűen ezekről a páncélszekrényekről kapta a nevét) 1991 és 2005 között működött itt, mielőtt átköltözött volna Kreuzbergbe, a Heizkraftwerk Berlin-Mitte használaton kívül álló hőerőműbe, ahová igyekeztek az eredeti dizájnt is magukkal vinni. A régi Tresornak már nyoma sincs, egy bevásárlóközpont áll a helyén.

Nem ez az egyetlen berlini klub azonban, ami a mai napig ilyen indusztriális környezetben működik: a híres-hírhedt Berghain is hőerőműben üzemel, a Sisyphos régen kutyakajagyár volt, de a Ritter Butzke is gyárépületben áll, a Griessmühle pedig korábban egy régi malomban működött Neuköllnben, most pedig új otthonra talált egy sörfőzdében.

Sörözni, kávézni, vacsorázni a halottak mellett

Nemcsak klubok, hanem éttermek, kávézók és kulturális központok is működnek nagyon érdekes helyeken Berlinben. Közülük a legbizarrabb talán a silent green kultúrnegyed, ami gyakorlatilag szinte egy az egyben újrahasznosította Berlin első krematóriumát.

A Café Strauss – Fotó: Nagy Nikoletta / Telex
A Café Strauss – Fotó: Nagy Nikoletta / Telex

Berlinben élve hozzászokik az ember ahhoz, hogy a helyiek kicsit máshogy állnak hozzá a halálhoz és a temetkezéshez, mint mi, magyarok: meg sem tudom számolni, hány templom oldalában működő kávézóval találkoztam a szűk egy hónap alatt, amit eddig itt töltöttem, sőt a Heilig-Kreuz-Kirchénél gyakorlatilag a templom belsejében ihatja az ember a kávéját (nagyvonalúan megjegyzik a weboldalon azt is, hogy a kávézón keresztül is el lehet jutni a templom imádkozásra kijelölt részébe). Persze a templomkertbe is raknak ki székeket, kicsit arrébb pedig kivilágított szökőkútjuk is van.

A híres Café Strauss pedig egy kápolnában kapott helyet, méghozzá a Kreuzberg nagyon menő hipszter részén, a Friedrichswerderscher temetőben. Martin Strauss építész a sírok felújítása közben figyelt fel a gyönyörű épületre, és amint megtudta, hogy az egyébként korábban ravatalozóként is használt, lepusztult kápolna eladó, megvette, felújította, és berendezte benne a kávézóját. Az első kávét 2013-ban főzték itt, azóta kedvelt kikapcsolódási helyszín mind a városlakók, mind a turisták körében. Hasonló temetőkávézó működik még a Grimm testvérek nyughelyeként szolgáló Alter St. Matthäus temetőben, itt a Café Finovo a gondnokházban található.

A silent green viszont egy fokkal azért még ennél is furcsább: a város első krematóriuma most koncerteknek, filmvetítéseknek, színházi előadásoknak ad helyet, és működik benne egy étterem is, ami stílusosan pontosan a temetőre néz, a krematórium tornyának árnyékából. A weddingi krematóriumot 1909 és 1910 között építették, a terület korábban, 1828 és 1879 között temetőként működött. Az épület szíve a gyászterem, ami 17 méter magas kupolájával a legkarakteresebb része a volt krematóriumnak. Az innen kiinduló két szárny kolumbáriumként funkcionált, azaz itt tárolták az urnákat. 1993 és 1996 között az épület egy hatalmas, teljesen automata föld alatti ravatalozóval és 1200 négyzetméteres munkatérrel bővült.

A silent green Kulturquartier – Fotó: Nagy Nikoletta / Telex
A silent green Kulturquartier – Fotó: Nagy Nikoletta / Telex

2002-ben zárták be végleg, hogy a baumschulenwegi és ruhlebeni krematóriumok vegyék át a helyét, amelyek aztán teljes kapacitással működhettek. A silent green Kulturquartier 2013-ban kezdte el felújítani a helyet, és a krematórium védett státuszának elismeréseként megőrizte alap- és külső építészeti jegyeit, belül pedig elvégezte a szükséges módosításokat, amelyek megkönnyítették, hogy az épület ellássa új funkcióit. 2014-ben beköltöztek az első bérlők (cégek, nem magánemberek – itt van például a K7! zenei kiadó főhadiszállása, de diszkó és alapítvány is működik a volt urnaszárnyakban), és az első kulturális rendezvényekre is sor került a felújított épületben.

Ősszel, szemerkélő esőben igazán hátborzongató hely a silent green Kulturquartier, még akkor is, ha a bejáratnál a kávézó asztalain töklámpásokkal játszó gyerekek fogadják az embert. A Mars nevű étteremben, mint korábban említettem, remek kilátás mellett lehet fogyasztani a jéghideg német sört, de, akinek több ideje és/vagy kedve van ilyesmihez, ebédelni vagy vacsorázni is tud a sírkövek szomszédságában.

A bejárat a Marshoz, jobbra a volt krematórium, balra a temető – Fotó: Nagy Nikoletta / Telex
A bejárat a Marshoz, jobbra a volt krematórium, balra a temető – Fotó: Nagy Nikoletta / Telex

Így lesz a nyilvános vécéből menő burgerező

Kicsit máshogy bizarr az a Burgermeister, amit egy korábbi vasútállomás nyilvános vécéjében működtetnek a Schlesisches Tor megállónál, egy felüljáró alatt. A nyilvános vécés lokáció sokkal rosszabbul hangzik, mint amilyen valójában: ha nem volna kinn a „Frauen” és a „Männer” tábla még mindig, hihetnénk akár azt is, hogy korábban menő újságosbódé vagy akár mindig is street foodos miniétterem volt a helyén. A vécé-Burgermeister nagyjából olyan a berlinieknek, mint a budapestieknek a Király utcai gíroszos és pizzás: zarándokhely a hajnali bulik után, amikor az ember még aznaposan próbál valami zsíros, szénhidrátban gazdag ételhez jutni. Az ide befutó Köpernicker Strasse ad ugyanis otthont Berlin néhány híresebb klubjának, többek között a korábban említett Tresornak, vagy a híresen kinky KitKatnek is.

Ez egyébként az első Burgermeister Berlinben, 2006-ban nyitott meg, de az étteremlánc megálmodója már 2003-ban kinézte magának egy átmulatott éjszakán. Nincs különösebb történet amögött, hogy miért pont egy vécében képzelte el az első burgerezőjét: meglátta, megtetszett neki, és addig ment, amíg meg nem tudta, kitől tudná megvenni. Végül szerencséje volt, mivel nem sokkal a megnyitó után Németországban rendezték a focivébét, így hamar felkapták a különleges burgerezőt. Nem is véletlenül egyébként: ahhoz képest, hogy tényleg ez az egyik legfinomabb burger Berlinben, az ára is teljesen baráti.

Az első Burgermeister – Fotó: Nagy Nikoletta / Telex
Az első Burgermeister – Fotó: Nagy Nikoletta / Telex

Ha nyilvános vécéből kialakított burgerező nem is, egy vasúti szerelőműhelyből létrejövő étterem- és bulifalu akad a folyó másik partján is, a Burgermeistertől nem messze. A terület valamikor a német vasút tulajdona volt, korábban, 1867-ben pedig a második berlini Porosz Királyi Vasúti Műhely néven futott, akkor még magányos létesítményként a városfalon kívül. A múltját a terület mai neve is jól mutatja: 1918 óta RAW-ként hivatkoznak rá, ami a gyönyörű német Reichsbahnausbesserungswerk szó rövidítése (magyarul ez nagyjából állami vonatjavító műhelyt jelent). A becenevét 1967-ben Franz Stenzerről kapta, aki a Reichstag kommunista tagja volt, és aki 1933-ban életét vesztette a dachaui koncentrációs táborban.

A régi vasúti javítóműhelyek raktárai 1999 óta művészeti telepként működnek, aki ide érkezik, úgy érezheti, mintha egy teljesen más világba csöppent volna. A RAW falai között bárok, klubok, művészeti terek, fedett gördeszkapálya, úszómedence, mászófallá alakított bunker (der Kegel), cirkusziskola, régiségbolt, vasárnaponként bolhapiac, szabadtéri mozi és zenestúdió működik. Berlinben ez nem annyira szokatlan kombináció, a RAW különlegessége a körítésben rejlik: a furcsábbnál furcsább, természetesen graffitivel díszített épületek között szlalomozva egy alternatív valóságban érzi magát az ember.

A RAW – Fotó: Nagy Nikoletta / Telex
A RAW – Fotó: Nagy Nikoletta / Telex

Európa legnagyobb reptere volt, ma közösségi kert és grillezőplacc

Persze nem a bulihelyek, nem a graiffitis vasútkommuna, nem a kultúrkrematórium és nem is a vécéburgerező a leghíresebb újrahasznosított terület Berlinben: ezt a címet valószínűleg a Tempelhof repülőtér kapná meg, amelynek a látogatócsarnokát és repülőgépraktárát jelenleg csak szervezett túra keretein belül lehet megnézni ugyan, az épületben rengeteg cég székhelye van, a Tempelhofer Feld, vagyis a kifutópályák környéke pedig az egyik legnépszerűbb szabadidős helyszínné vált egész Berlinben.

A Tempelhof Európa egyik legnagyobb reptere volt, amikor megépült, és nem véletlen, hogy Norman Foster brit építész „minden repterek anyjának” hívta: a második világháború után a fényűzést és a nyugati életérzést testesítette meg, rengeteg híresség látogatta meg ezen keresztül Berlint. A terület már a repülés hajnalán központi szerepet játszott, itt mutatta be tudását 1909-ben az amerikai repülés úttörője, Orville Wright, az érdeklődők pedig itt csodálkozhattak rá az új Zeppelin léghajókra is. Hamar kiderült, hogy Berlinnek szüksége van egy nagyobb reptérre: Ernst Sagebiel építész 1936 és 1939 között megtervezte hát Európa akkori legnagyobb repülőterét, egy elegánsan ívelt, több mint 1,2 kilométer hosszú, kilencezer helyiséges új épületet. Ez azon kevés náci építési projektek egyike volt, amely megvalósult. Elég egy pillantást vetni a nagyjából változatlanul fennmaradt reptéri épületekre, és azonnal egyértelművé válik: ez a náci építészet „remeke” a maga monumentalitásával – és elképesztő mennyiségű beton felhasználásával.

Bár úgy tűnhet, hogy a Tempelhof reptér teljesen elkészült, érdemes tudni, hogy Adolf Hitler ennél többre tervezte a „világrepterét”: a tetőtéri lelátók például, amelyekről több tízezer embernek kellett volna légi bemutatókat néznie, a háborús előkészületek miatt soha nem készültek el. 13 lépcsőház a mai napig befejezetlen. A légi forgalmat pedig a régi repülőtér bonyolította le az 1920-as évektől, míg az új helyiségekben kényszermunkára ítélteket alkalmaztak a hadigépezet fegyverzetének előállításához.

A Tempelhof egyik kifutója – Fotó: Nagy Nikoletta / Telex
A Tempelhof egyik kifutója – Fotó: Nagy Nikoletta / Telex

A háború után a reptér központi szerepet kapott a berlini blokád alatt: 1948 júniusa és 1949 májusa között a szovjetek lezárták a nyugati hatalmak által megszállt, Nyugat-Berlinbe vezető köz- és vasúti utakat, így próbáltak nyomást gyakorolni a nyugatiakra, illetve egyúttal megakadályozni a nyugati hatalmak által a szovjetek beleegyezése nélkül kibocsátott német márka forgalomba kerülését a szovjet megszállási zónában. Mivel a lezárások egész Nyugat-Berlinben súlyos ellátási zavarokat okoztak, a szövetségesek légihidat hoztak létre, és ezen keresztül repülőgépekkel látták el az embereket. Ezek a gépek többek között a Tempelhof reptéren landoltak.

Mivel a repülőgépek személyzete és a pilóták nagy népszerűségnek örvendtek a berliniek körében, fel- és leszálláskor sokszor integetve kísérték a gépeket a gurulóutak mellett és a kifutópályák végében. Gail Halvorsen amerikai pilóta indította el azt a szokást, hogy leszállás közben a gyerekeknek kis ejtőernyős csomagokat dobott, megpakolva csokival és rágógumival. Ezek a mazsolabombázók aztán annyira népszerűek lettek, hogy a Tempelhof reptérhez vezető megközelítési sávon szinte vásári hangulat alakult ki a blokád alatt. Ez csak azért volt kellemetlen, mert a sáv tulajdonképpen egy temető volt, a mai Anita Berber park helyén. A Tempelhof építése során itt a fákat kivágták, reflektortornyokat építettek, de a sírokat meghagyták – a blokád alatt állítólag az emberek egymást és a sírokat is taposva várták a mazsolabombákat.

A reflektoroszlopok egyébként a mai napig ott vannak a parkban, bár a sírokat már áthelyezték máshova, és a platánfákat is visszatelepítették.

A Tempelhof reptér 1951-ben nyílt meg a nagyközönség és a nemzetközi utazók előtt, 1962-re befejezték az épületet is (kivéve a korábban említett hiányosságokat, persze), és mivel a légi forgalom biztosította az egyetlen biztonságos összeköttetést a Német Szövetségi Köztársaság és Nyugat-Berlin között, Tempelhofnak különös jelentőséget tulajdonítottak. Az 1960-as években filmsztárok, sportolók és hírességek mutatkoztak be a folyosókon, és filmdíszletként is többen használták. 1970-ben a repülőtér új terminálépületet kapott.

Hamarosan azonban a berlini Tegel repülőtér vette át a helyét, és 1975-re a Tempelhofot már csak az Egyesült Államok légiereje használta. 1982-ben megépítették a jellegzetes radartornyot. A kisebb polgári repülőgépek fokozatosan ismét visszatértek ugyan, de a repülőtér 2008-ban végleg bezárt.

Itt igazán adaptív újrahasznosításról a reptéri kifutóterület esetében beszélhetünk: a Tempelhofer Feld ma sárkányreptető és grillezőterületeknek ad otthont, több közösségi kert, söröző, kutyafuttató is helyet kapott, és időnként még birkák is legelésznek rajta. A nagy nyitott tér bicikliseknek, futóknak ideális, de ha éppen jó idő van, sok a gördeszkás és a görkoris is a kifutópályákon. 2016-tól itt működött Európa legnagyobb menekülttábora is, bár a reptér közelében felállított konténerházaknak mára nagyon kevés lakójuk maradt.

Piknik a Tempelhofer Felden – Fotó: Nagy Nikoletta / Telex
Piknik a Tempelhofer Felden – Fotó: Nagy Nikoletta / Telex

A reptér területén egyébként a náci uralom kezdetén egy kisebb koncentrációs tábor is működött: a Columbia táborra ma egy szobor emlékeztet a mai reptér területén kívül. Érdekes látni, hogy az utca másik felén a Tempelhofer Feld cirkusza és néhány kocsma is üzemel – de valószínűleg nem megdöbbentő, ha tudjuk, hogy a Prenzlauer Berg-i víztorony is volt már koncentrációs tábor helyszíne, most meg borsos áron árulják benne kiadásra a lakásokat.

Berlin kapcsolata a saját múltjával nagyon furcsa, és ezt akkor is érezni, ha az ember nem sokat tud a részletesebb történelméről – itt egyszerűen szinte mindennek adnak inkább egy második esélyt ahelyett, hogy a földig rombolnák, és valami újat építenének a helyére.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!