Házmesterek a vészkorszakban, akik élet és halál kapuőrei is voltak

„A házmester sokkal több volt, mint passzív szemlélő; ebben a pozícióban aktív cselekvő személy volt, akinek 1944 Budapestjén lehetősége nyílt enyhíteni, vagy éppen megsokszorozni üldözött zsidó honfitársai szenvedéseit. Mivel a legtöbb házmester egyszerre vett részt mindkét folyamatban, nehéz egyértelmű ítéletet alkotni ténykedésükről. Talán túlzás megítélésüket Horthy Miklós kormányzóéhoz hasonlítani, de a párhuzam nem alaptalan: Horthy egyszerre volt felelős azért, hogy nem akadályozta meg több, mint 400 000 vidéki magyar zsidó elhurcolását, másrészt a deportálások leállításával megmentette a fővárosban élő magyar zsidóságot.”

Az idézet Ádám István Pál nemrégiben megjelent könyvében, a Házmesterek a vészkorszakban című kötetben szerepel, és talán leginkább képes szemléltetni azt az ellentmondásos és összetett, alapvetően ambivalens helyzetet, amelyben a kor házmesterei találták magukat a háború utolsó évében. Ártók és segítők is lehettek egy személyben, és ennek szétválasztása a háború után még az elszámoltatást végző igazolóbizottságokat és a népbíróságokat is gyakran lehetetlen feladat elé állította.

Kisember egy történelmi határhelyzetben

A Bristoli Egyetemen dolgozó Ádám István Pál munkája alapvetően tér el a hazai holokausztkutatás eddig megszokott narratívájától. Mind ez idáig a fókusz a tettesekre, vagy az áldozatokra helyeződött, Ádám viszont egy átmeneti kategórián keresztül közelíti meg a témát: a „társadalmat” képviselő, és annak tagjaként hirtelenjében jelentős hatalomra szert tevő kisember, esetünkben a házmester mindennapi ténykedését tárja fel egy történelmi határhelyzetben.

Ilyen oldalról eddig alig vagy egyáltalán nem kutatták ezt a történelmi korszakot. Azzal többé-kevésbé eddig is tisztában voltunk, hogy mi is ágyazott meg a holokausztnak. Miféle masszív, az állami szervek által húsz éven át tudatosan folytatott ideológiai indoktrináció, napi sulykolás kellett ahhoz, hogy kialakuljon az az antiszemita közhangulat a magyar társadalomban, amiben már egyáltalán nem tűnt természetellenesnek, ha a szomszédjaikat megbélyegzik és haláltáborokba hurcolják.

Ádám könyve azonban ennél jóval mélyebbre, a mikrotörténelem mélyrétegeibe ás. A rögzült szokásokban, a hosszú idő alatt kialakult mentalitásban lel rá a magyarázatra, pontosabban annak egy fontos szeletére: a hazai borravaló- (megvesztegetés-) kultúrából vezet le sok később megesett dolgot. Így azt is, hogy egyes zsidó lakók, bérlők miért is élvezhették a házmesterek jóindulatát, és menekültek meg a vészkorszakban, azaz maradtak életben, míg mások miért estek ki a házmesterek kegyeiből, és kellett elviselniük emiatt a legsúlyosabb retorziókat is.

Házmesterlakás és kis hatalom

Hogy mindennek a gyökerét megértsük, időben vissza kell kicsit mennünk a városegyesítés évéig, Budapest világvárossá növekedésének kezdetéig. A korabeli hatalmas ingatlanboom idején a befektetők, azaz a háztulajdonosok, korabeli elnevezésük szerint a háziurak, rákényszerültek arra, hogy hozzáértő házmenedzsereket alkalmazzanak. Nagy részük ugyanis egynél több ingatlant is birtokolt, többségük nem is lakott a saját házában, így találniuk és alkalmazniuk kellett egy olyan személyt, aki a bérlőkkel és a bérház ügyeivel napi szinten foglalkozott.

Az alacsony sorból, bármiféle szakképesítés nélkül vidékről Budapestre felkerült népesség számára a fővárosban való megkapaszkodás szinte egyedüli esélyét kínálta a házmesterlét. Ez egy olyan „foglalkozás” volt, amely fizetséggel, hivatalos és rendszeres jövedelemmel nem járt ugyan, ingyenes szolgálati lakással viszont igen. A korabeli lakásínséges időkben azonban ez valóságos áldás volt. Az ágybérletek, hónapos szobák idején így sokuk meg tudta vetni a lábát Budapesten, és megkezdhették felfelé kapaszkodásukat a társadalmi ranglétrán.

Jókora ambíció fűtötte ezeket az embereket. Az örökölt alacsony presztízs mindenáron való meghaladása hajtotta őket, és ehhez olyan kvázi hatalmi jogosítványokat is kaptak, amellyel élve a társadalmilag fölöttük állók fölébe kerekedhettek.

Budapest szemei

A jómódú bérlők, többségük a zsidó középosztály tagja, valamiféle modus vivendi kialakítására kényszerültek a házmesterekkel: a kvázi borravalónak számító kapupénz, liftpénz, szemétpénz, a kisebb-nagyobb alkalmi ajándékok a jóindulat megvásárlását, a házmesterek egyfajta megvesztegetését jelentette. Ezzel el lehetett nyerni azok kegyeit, akik velük szemben tulajdonképpen a háztulajdonos érdekeit képviselték, akik társadalmilag ugyan nem, de a mikrohatalmi közegben, vagyis az adott házban mindenképpen fölöttük álltak.

Mindemellett a házmesterek voltak Budapest szemei. A házmesterlakások általában a bérház bejárata mellett, a földszinten voltak. Innen az érkezőket és a távozókat is jól meg lehetett figyelni, de a házak körgangos belső kialakítása miatt az állandó lakók gyakorlatilag mindig a házfelügyelő szeme előtt voltak, akárcsak az alkalmi vendégek, az egyszerű látogatók. A házmester a kaput este 10-kor bezárta, és csak reggel 6-kor nyitotta ki, így aki az éjszakai, hajnali órákban akart hazajönni vagy a házba belépni, annak a házmestert fel kellett csengetnie és kapupénzt kellett adnia neki. Ez a rendszer gyakorlatilag megakadályozta, hogy olyan valaki lépjen be a házba, akiről a házmester nem tudhat.

De, ami a lényeg: a lakbérnyilvántartó jegyzékek vezetése, a lakbérhátralék nyilvántartása, a lakbér beszedése, a felmondás a nem fizető bérlőknek, új bérlő keresése és a megürült bérlemények kiadása, valamint a házirend betartatása mind-mind olyan eszköz volt a kezükben, amellyel a bérlő sakkban tartható, a renitens lakó megfegyelmezhető volt. A háborúig ezt még csak a háziurat szolgálva tették, azután viszont már a zsidókat üldöző államhatalom érdekében.

Ebben a történetben akkor következett be nagy fordulat, amikor a házmesterek a zsidóüldözéssel, a gettósítással elnyert hatósági jogosítványok birtokában már valósággal élet és halál urai lettek egy-egy bérházban. Az államhatalom ügynökei voltak ők, pontosan lefektetett hatáskörök nélkül, akik a szabályokat nagyrészt maguk írhatták.

Budapest városszerkezete, a zsidó népesség városon belüli eloszlása nem tette lehetővé egy központi, koncentrált gettó létrehozását, legalábbis az első időkben, vagyis az úgynevezett nagy gettó kialakításáig. Így Varsóval vagy például Vilniusszal ellentétben nálunk úgynevezett szórt gettó alakult ki. Egy-egy bérház lett egy-egy lokális gettó, ezek voltak az úgynevezett csillagos házak. Ezekben volt gyakorlatilag megfellebbezhetetlen hatalmuk a házmestereknek.

Mivel a házakban vegyesen éltek keresztény és zsidó bérlők, így a kizárólag zsidók (és értelemszerűen csak keresztények) lakta bérházak kialakítása csakis költözésekkel, költöztetésekkel, a lakók mozgatásával volt megoldható. Ebben a folyamatban a házmesterek szerepe szintén döntő volt, jóindulatuk elnyerése pedig szó szerint életbe vágó.

Először itt köszönt vissza a borravalóadás szokása, és a köré épülő szívességgazdaság kezdett el olyan eminens szerepet betölteni az emberi viszonyokban, kapcsolatokban, mely a jóindulat egyszerű elnyerésénél többet, súlyosabbat, valóságosabbat jelentett: magát az életet vagy a halált, a menekülést vagy a csapdába esést.

Leltár az elüldözöttek vagyonáról

De hogy egyáltalán milyen megpróbáltatást jelentett, és milyen lelkiállapotban zajlott le a németek által már megszállt országban, háborús viszonyok között egy költözés, arról szóljon egy rövid idézet az író, Heltai Jenő tollából: „Kétségtelen, hogy abból, amit itt hagyunk, semmit sem látunk többé. Nem volt példa a történelemben arra még, hogy a lakásukból kiűzött zsidók visszakaptak volna valamit. Sok mindentől örökre elbúcsúztam. Ez pontosan az az érzés, amikor az ember halálos ágyán búcsúzik földi javaitól.”

Ebben az időben a belügyminiszter rendelete szerint minden zsidó köteles volt leltárt készíteni ingóságairól, mielőtt kiköltözött a lakásából. Ebbe a bútorok számba vétele éppúgy beletartozott, mint a fehérneműké, a kész leltárt pedig alá kellett írnia a házfelügyelőnek, és a gyakorlatban a hátrahagyott értékek megőrzése is a hétköznapi emberekre, azaz a házmesterekre hárult.

Ebben a helyzetben is kulcskérdés volt, hogy miként viselkedik a valójában már a hatóság emberének számító házmester: megőrzi-e a kvázi rá bízott vagyontárgyakat, vagy éppen megdézsmálja azokat, ha éppen anyagi érdekei, így a borravaló iránt bejelentett egyértelmű igénye erre sarkallják.

Amikor pedig már nemcsak az ingóságokról volt szó, hanem arról is, hogy kit enged ki a házmester a zárt csillagos házból, és kit nem, kinek juttat plusz élelmiszert, vagy kitől tagadja meg még azt is, hogy a hatóságilag engedélyezett időintervallumban elvégezze a napi élelmiszeradag beszerzését, a házmester hozzáállása egészen kritikussá vált. Márpedig a borravaló formájában megtestesülő megvesztegetés ezekben a helyzetekben is kulcsszerepet játszott.

Azért szidta a zsidókat, hogy megtévessze a nyilasokat?

A fellelhető példák mindegyik cselekvési módra számosak, és ezért is ennyire zavarba ejtő és kusza ezeknek az embereknek a megítélése a mai, viszonylagosan egzakt erkölcsi normáink szerint. Ádám könyvében szerepel egy Szent István parki csillagos ház házmestere, az ő vészkorszak alatti viselkedése tényleg példa lehet mindenre, és annak az ellenkezőjére. Nemcsak a hétköznapi megítélés nem tud igazán kiigazodni Papp György házmester tettein, de a háború utáni számonkérő hatóság is jórészt tehetetlen volt. Egyfajta esettanulmány az övé, és mint cseppben a tenger mutatja meg a kornak ezt a rémisztő szeletét.

Az első, látszatra elítélendő, vagy legalábbis erkölcsileg kifogásolható cselekményt akkor követte el Papp, amikor a ház eredetileg zsidó származású házmesterét, Rózsa Jenőt, a zsidótörvények miatt állásából elbocsátották, Papp pedig mindenféle skrupulus nélkül a helyére lépett. Majd a dolog akkor került sajátos fénytörésbe, amikor Papp a nyilas hatalomátvétel után, a tiltó törvények ellenére, valós kockázatot vállalva maga mellé vette Rózsát segédházmesternek: menedéket nyújtott az üldözöttnek és visszafogadta a házba.

Mindezzel szemben állt egy feljelentés, amit egy házbeli lakó tett a háború után a rendőrségen. Ebben azt panaszolta el, hogy Papp nem engedett be a házba egy menedékkérő zsidó családot, amely viszont svéd menlevele birtokában jogosult lett volna a bebocsáttatásra az addigra svéd védett épületté vált Szent István parki házba, és így az illetők később nyilaskézre kerültek.

Papp azzal indokolta tettét, hogy a ház már így is túlzsúfolt volt, és neki kvázi hatósági személyként a házban uralkodó állapotokért, rendért is felelnie kellett. A Papp ellen feljelentést tevő lakó viszont azt állította, hogy Papp a borravaló megfizetésének elmaradása miatt nem engedte be a menedékkérőket.

Papp ellen az is megfogalmazódott vádként, hogy durva, zsidóellenes kijelentésekkel terrorizálta a lakókat, ám erre is készen volt a válasz: a házmester mindezt csak színleg tette, hogy megtévesztve a nyilas hatóságokat megvédje a ház lakóit a rendszeresen előforduló razziáktól, végső soron az elhurcolástól.

Az ügy megjárta a rendőrséget, az igazolóbizottságot és az ügyészséget is, de mindegyik testület más eredményre jutott: képtelenség volt eldönteni, hogy Papp vajon az üldözők kezére játszott-e a lakók kiszolgáltatásával, vagy ellenkezőleg, mentette az életüket az üldözők elől.

Könyvében Ádám István Pál még számtalan példát hoz fel arra, hogy mindkettő egyaránt jellemezhette az adott házmester viselkedését, attól függően, hogy melyik lakó volt képes, vagy éppen hajlandó őt megvesztegetni, és melyik nem. Ennek a velejéig pragmatikus házmesterhabitusnak volt aztán az a folyománya, hogy az igazolóbizottságok által tisztának ítélt házmesterek nemcsak a helyükön maradhattak a háború után, de nyilasból kommunistává átalakulva egyszeriben az új hatalom leghűbb kiszolgálói is lettek.

Ádám István Pál: Házmesterek a vészkorszakban.
Park Kiadó, Budapest, 2024.