Ha valamilyen csoportidentitást kell mondanom, hogy ki is vagyok én, akkor inkább az ellenzéki időt mondom

„A barátaim inkább az egykori demokratikus ellenzékből kerülnek ki. Ez az identitásom is. Ha valamilyen csoportidentitást kell mondanom, hogy ki is vagyok én, vagy mire vagyok büszke, vagy mi volt a meghatározó az életemben, akkor inkább az ellenzéki időt mondom” – ezek a gondolatok Demszky Gábor A visszakapcsolt diktafon című könyvében olvashatók. Fontos mondatok ezek egy olyan embertől, aki a Kádár-rendszerben több mint 20 évet töltött el aktív ellenzékiként, de aztán húsz éven át, öt cikluson keresztül Budapest főpolgármestereként irányította a fővárost.
Még a vele készült életinterjú-kötet nagyobb részét is a főpolgármesterség ideje teszi ki, de úgy tűnik: Demszkynek is fontosabb az azt megelőző, egyszersmind meghatározó, és megalapozó időszak.

Eredetileg Jancsó Miklós filmrendező kérte meg Demszkyt, hogy beszéljen az életéről, a főpolgármesteri évekről, az ellenzéki tevékenységéről, de rákérdezett a családra, a nagyszülőkre, a dédszülőkre is. Még az is szóba került, hogy a kalandos történetekből film készül Nyikita Mihalkov rendezésében. Ez végül elmaradt, de könyv formájában mégis megjelent Keleti Éden címmel. A diktafont most Maróti Zsolt és Szőts Zoltán Oszkár kapcsolta vissza, innen a könyv címe is. A két kérdező egy interjúkötetet állított össze a beszélgetésből, amelyben a spektrum ismét elég széles időben és térben egyaránt: a felmenők éppúgy szerepelnek benne, mint a gyerek- és ifjúkor, az ellenzéki évek, és a húszévnyi városvezetés, de hatalmas utazást teszünk a könyvben a Felvidéktől egészen szovjet Közép-Ázsiáig, ahol Demszky nagyapja még a szovjet újvilág felépítésében segédkezett.

Az ellenzéki identitás

A Multiverzum Kiadó egyfajta tankönyvet tett le az asztalra. A klasszikus kérdés-felelet interjúformát ugyanis olyan magyarázó, keretes anyagok szakítják meg, amelyek a fiatalabb generációk számára is érthetővé tesznek sok mindent a megelőző korszakokból. Az elmúlt húsz évben ugyanis felnőtt egy olyan nemzedék, amelynek már egyáltalán nem magától értetődők az olyan fogalmak, mint például a Gulag, a Nékosz, a szamizdat, vagy a rendszerint csak SZER-ként emlegetett Szabad Európa Rádió.

A könyv október elején tartott, kissé zavarba ejtő első bemutatóján a Dohány utcai Magvető Caféban legkevésbé magáról a könyvről esett szó. Demszky Gábor és beszélgetőtársa, Betlen János újságíró leginkább a nyolcvanas éveket, benne a közösen megélt ellenzéki múlt emlékeit elevenítette fel. Rendőrverésről (ami persze nem úgy volt igaz, hanem amúgy), felfüggesztett börtönbüntetésről, Krassó Györgyről, a szamizdatozás veszélyes, egyben romantikusan kalandos mindennapjairól sztorizgattak, de levetítették a francia televízió korabeli filmjét is, az Aki sétálva szerkeszt című anyagot, ami az egyedüli mozgóképes dokumentum a demokratikus ellenzékről.

Az identitását az ellenzékiségben, az ellenzéki létben fellelő Demszky Gábor legtöbb története is innen, ebből a szcénából származik, gyakorlatilag innen eredeztethető minden magyarázó elv és viszonyítási pont az életében. Az is, ami megelőzte ezt a korszakot, de az is, ami követte. Már egy hatvanhetes, szovjetunióbeli pionírtábori kaland is a későbbi rendszerkritikus attitűdöt előlegezte meg. Kazah barátjával együtt – egy bocsánatos diákcsíny miatt – haza akarták küldeni a táborból, és bár Demszky maradhatott, a történet mégis az egész rendszer lényegét érintő kellemetlen emlékként rögzült benne: „Amikor a következő években a szovjet rendszerről hallottam, a (…) hazaküldött kazah kisfiú képe jelent meg előttem. Nekem ugyan beszélhettek…”

Éjszakákon át tartó házibulik

Persze ’68 az igazán meghatározó élmény a politizálást akkor még inkább csak a családi asztalnál művelő tinédzser Demszkynél, de az input már megvan. Csak az interjú készítői nem igazán vannak képben a korai magyar kulturális ellenállás mibenlétét illetően. Példaként két kérdés, amik minimum kioltják egymás érvényességét. „Úgy érted, már ekkor, diákként a későbbi demokratikus ellenzék liberális gondolatai álltak hozzád közel?” – hangzik a kérdés, majd pár bekezdéssel később a következő: „És ez az életérzés táplálta a csírázó magyarországi antikommunista ellenzéket is?”

És egy igazi deheroizáló, a felesleges hőskultuszt elimináló, ha tetszik, vérbeli önkritikus megjegyzés még mindig a kezdeti ellenzékiségről, amit mások sokszor a fejükhöz vágtak, de amit Demszky mégis büszkén vall. Vagyis hogy ez a közösség „barátok, feleségek, szeretők egymást közelről ismerő csoportjaiból alakult ki, mert máshogy nem is jöhetett volna létre a demokratikus ellenzék”. Éjszakákon át tartó házibulik sora formálta a valóban potens ellenzéket, még ha egy meglehetősen zárt szubkultúráról beszélünk is.

A személyes emlékek szerepe, felidézése nélkülözhetetlen a korszak underground létformájának megértéséhez. Bizonyos értelemben ekkor még sokáig a Gutenberg-galaxis praktikái előtt járunk, a szóbeli hagyományozódásnak, a gossip-kultúrának, a naplóírásnak fontos szerep jut ebben a szubkultúrában. Az öndokumentálás végét a valódi szamizdat hozta el, ennek pedig az igazi atyamestere Demszky Gábor volt. Talán nem véletlen, hogy a most kiadott életútinterjú legizgalmasabb, legélettelibb része is ezt a korszakot idézi meg. Az ellenzéki lét magyar genezise bomlik ki a szemünk előtt a könyv lapjain.

Hatósági vegzálások, elfogadhatatlan eszközök

A váltás tudatos volt, állítja a könyvben Demszky: „Végiggondoltam, hogy szakítani fogok előző életemmel.” Az interjúkötetnek ez a része bár komolyabb újdonságokkal nem szolgál, de a személyesség hitelességével megtámogatva az interjúalany valóban érdekesen beszél arról a korról, amit az egyetemről való kirúgás, a kényszerűségből vállalt budapesti taxizás, a vidéki szociológusi terepmunka színesített, hogy aztán végül rátérjen a hardcore ellenzéki aktivitás leglényegére, a szamizdatozásra, és mindarra, ami mindebből következett: a kommunista belső elhárítás, a III/III-as ügyosztály apparátusából verbuválódott személyi követők durvaságára, a házkutatásokra, a hatósági vegzálásra.

Demszky memóriája itt kicsit szelektívvé válik, és nem említ egy lényeges részletet, pedig a kor megértéséhez idekívánkozik egy fontos adalék: a lengyel hadiállapot 1981-es bevezetése után az egész szocialista táborban keményedett a rendszer. A represszió mindenhol súlyosabbá vált, a cseh ellenzéket is megregulázták, és erre tett kísérletet a magyar vezetés is, bármennyire az volt is a hivatalos szólam, hogy „mártírokat nem gyártunk”. A személyi követők fent említett durva akciója a demokratikus ellenzék tagjai ellen ugyanis nemcsak fizikai atrocitásban, mozgáskorlátozásban nyilvánult meg, hanem „trágár és antiszemita gyalázkodást szórtak rájuk, sőt családtagjaikra és kisgyerekeikre is”.

A fenti idézet abban a levélben szerepelt, amit a korabeli főügyésznek küldtek olyan, a hivatalos kultúrpolitika által is megbecsült személyek, mint például Illyés Gyula, Gobbi Hilda, Major Tamás, Kocsis Zoltán vagy éppen Jancsó Miklós. Az aláírók „megdöbbenéssel értesültek arról, hogy a szélsőséges jobboldal törvényen kívüli módszerei 1982-ben újra megjelenhettek Budapest utcáin”, és határozottan azt várták el a hatóságoktól, hogy az atrocitásoknak azonnal vessenek véget. A levél olyan hatásos volt, hogy a szégyenteljes akciósorozatot a hatalom valóban egyik napról a másikra beszüntette.

Apák és fiúk

Az illegális lapkészítés miatt azonban nem csak a hatalommal gyűlt meg a rendszerellenzékiek baja. Mint Demszky felidézi, kiközösítette őket a magyar reformkommunista értelmiség is. Ez utóbbiakban élt ugyanis egy tévhit, hogy a radikális követelések miatt még azok az erőtlen reformintézkedések sem valósulhatnak meg, amiket szorgosan javasoltak a hatalom képviselőinek.

Sokszor hangzik el az a vád a demokratikus ellenzékkel szemben, hogy a hatalom védernyője alatt tevékenykedtek, az emlékezetes „Apák és fiúk” dolgozat is ebből a gondolatból táplálkozott. Demszky szülei középkáderek, édesapja külkereskedő, édesanyja minisztériumi alkalmazott volt, vagyis nem a hatalom felhőrégiójában éltek, de részei voltak a rendszernek. Demszky azt mondja erről, hogy „ők amúgy egyfajta védelmet jelentettek”. Talán azért, mert – mint fogalmaz – a rendszer nem akarta eszkalálni a terrort.

Bár a könyv interjúkötet, mégis kissé művinek tűnnek az anekdotikus, egyfajta végső formába merevedett történetek előtt sorakozó kérdések, mintha nem is két kérdező és egy interjúalany élő viszonya tükröződne a leírtakból. Felsejlik, hogy a válaszok talán előbb lettek készen, mint a kérdések, vagy inkább egy időben születtek egy jó tollú szerkesztő segítségével. A kérdezők személyes arcéle sem különösebben tűnik élesnek, stílusuk inkább egynemű, vagy pontosabban alig megkülönböztethető a válaszok hangnemétől.

A könyv legfajsúlyosabb részét mindenképpen az ellenzéki éveket tárgyaló fejezetek adják, ez amúgy a legérdekesebb rész az anyagban. Nem véletlen, hogy Demszky is egyfajta igazodási pontként, referenciaként említi életének ezt az időszakát, ahogy a cikk elején szereplő idézetben is olvasható. Különösen szembetűnő ez akkor, amikor a könyv amúgy legnagyobb részét kitevő, húszévnyi, öt cikluson átívelő főpolgármesterségről szóló részekre térünk át. Ezek a rendkívül alaposan adatolt fejezetek a legapróbb részletekig felidézik ezt a korszakot, mindez mégsem teszi érdekessé ezt a részt; egyfajta kásahegyen kell átrágnia magát az olvasónak.

Az önálló Budapest élén

A felidézett pár évnyi aranyakor, amikor Budapest tényleg a saját törvényei, szándékai és elképzelései szerint tudott fejlődni, és ezzel szembeállítva a vég nélküli koalíciós huzakodás a szocialistákkal, majd a Fidesz teljes ellenszelében kormányzott főváros képe nem a legüdítőbb olvasmány. Mivel ez volt az az időszak, amikor még az 1990-ben megalkotott önkormányzati választási törvény szerint folyt a voksolás, és állt fel a közgyűlés a fővárosban, érdemes ilyen szemmel is olvasni ennek a 20 évnek a krónikáját.

2010 előtt még pártlistákra lehetett szavazni, ezt állította vissza a Fidesz 2024-ben; a közgyűlésben pedig rendre olyan háromosztatú politikai tér alakult ki, ami erősen hajaz a mai budapesti pártmegoszlásra, már ami az arányokat illeti. A 2010 előtti fővárosi választásokon egyharmad– egyharmad arányban jutott mandátumhoz az MSZP, a Fidesz és az SZDSZ. A mostani képviselő-testület ennél jóval inkább megosztott, bár az egyharmados arányok nagy vonalakban most is felfedezhetők. Talán érdemes a 2010-es évek előtti fővárosi pártcsaták történetét ebből a szempontból is tanulmányozni majd.

És végül egy kis bulvár: a magánéleti szál sem marad elvarratlan az interjúkötetben. Ilyen kendőzetlen nyíltsággal ritkán találkozhatunk politikusi önéletírásokban feleségekről, barátnőkről, szerelmekről, mint ebben a kötetben.

Demszky Gábor: A visszakapcsolt diktafon, életútinterjú.
Multiverzum Kiadó, Budapest, 2024.