Az a mi ópiumunk, hogy az iskolában figyelnek ránk, szeretnek bennünket a gyerekek

Idén májusban, a cím fennállása óta először egy középiskolai tanár kapott díszpolgári címet Szegeden, a város napján tartott díszközgyűlésen. Gál Béla 1955-ben született, Szegeden végzett biológia-kémia szakos tanárként a József Attila Tudományegyetemen. 1982 óta tanított a Szegedi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnáziumban, 1995-2000 és 2005-2019 között az iskola igazgatója volt. 2017-ben biológia szaktanári munkájáért megkapta a pedagógusszakma Kossuth-díjának számító Rátz Tanár Úr Életműdíjat. 2019-ben nyugdíjazták, azóta biológiát tanít a Szegedi Tudományegyetem Junior Akadémiáján és tankönyveket ír. Kitüntetése alkalmából az oktatási rendszerről, a tanárok helyzetéről, és a négy évtizedes tanári pályafutása tapasztalatairól beszélgettünk vele.

Mik azok a legfontosabb tényezők, amelyeken ön szerint azonnal változtatni kellene a közoktatásban, hogy a mostaninál jobban működjön?

Az első és legfontosabb a bérek emelése. Mindig dicsérjük Finnországot, a finn oktatási rendszert. A finneknél felülről nézve a harmadik legjobban kereső réteg a pedagógusoké. Nem azért kell magasabb fizetést adni a tanároknak, mert attól jobban tanítanának. Nem. Aki most a pályán van, a maximumot nyújtja, de azért kéne több pénzt adni, mert úgy többen jönnének a pályára, többen választanák ezt a hivatást. Ez minőségi növekedést is jelentene. Saját tapasztalatom, hogy a Radnótiban az 1995-2000 közötti években az évente kb. 200 végzősből 65-70 diák jelentkezett tanári szakokra a felsőoktatásba.

A mestertanári portfóliómban le kellett írni egy, a munkám során jelentkező problémát. Egy tanórán történt esetet emeltem ki. Kérdésemre, milyen irányba szeretnétek továbbtanulni fél év múlva, az egyik nagyon jó képességű, kiválóan tanuló fiatal közölte: ő pszichológus szakra szeretne jelentkezni. Én ennek általában nem örültem, hiszen 18 évesen nem érzem az ehhez a hivatáshoz szükséges érettséget. Szerintem sokan inkább a fiatalok életéből kimaradó beszélgetés pótlását remélik a pszichológiai munkától.

A diákok ismerték a véleményem, és a többiek azonnal várták a reakciómat a bejelentésre. Mivel érzékeny fiatal volt, az órán nem szóltam semmit. Az óra végén odajött, és megkért, négyszemközt szeretne beszélni velem. Elmondta, hogy ő igazából tanárnak akar jelentkezni, de ezt a többiek előtt szégyellte, nem merte bevallani. Számomra ez a helyzet tragikus!

Mi lehet az oka annak, hogy a tanárokat évtizedek, vagy még régebb óta képtelen megbecsülni a magyar társadalom?

Sokan azt hiszik, hogy a tanári munka nagyon könnyű, mert csak beszélni kell, és rengeteg a szabadidő. Ez így persze nem igaz. A nyári szünet nem három hónap, hanem négy és fél hét, sok középkorú embernek más pályán is ennyi a fizetett szabadsága. Azt pedig bárki megpróbálhatja, milyen egymás után akár három tanórán is 45 percen át beszélni – persze ennél rendszeresen több a megtartott tanóra, nem beszélve az egyebekről –, és majd rájön, hogy nem is olyan könnyű lekötni a figyelmet, elsajátíttatni az előírtakat, úgy, hogy életszerű, sőt élvezetes legyen.

Az utóbbi évtizedben egyre csak emelték a tanárok terhelését, nem csodálom, hogy sok a pályaelhagyó. Most heti 24 órát kell teljesíteni, arra pedig készülni is kell, és ha még segítek is a gyerekeknek, beszélgetek velük, az órákba nem számít bele. Mégis megtesszük, amit kell. Ezen a pályán olyan emberek vannak, akik szeretik, hogy amit csinálnak, azt a diák visszajelzi. A ránk irányuló figyelem, a szeretet a mi ópiumunk. Ez még úgy is igaz, hogy az órán csak a reakciókból látom mindezt, és majd csak tíz-tizenöt év múlva mondják el az egykori diákok, hogy hasznos volt a számukra, amit az órákon átadtam nekik.

Ezért a tanárok akkor is megcsinálják a feladatukat, ha a társadalom nem becsüli meg őket, és ezt könnyen ki is lehet használni. A társadalom irányítóinak a felelőssége, hogy a közoktatást nem megfelelően becsülik meg.

Az utóbbi évtizedben az iskolák irányításának központosítása, tankerületek alá rendelése volt a jellemző, ezt sokan bírálták, de hiába.

Ezen változtatnék, mert az iskolák a központosítás miatt mára lassan elveszítik az arculatukat. Az soha nem volt hasznos pedagógiai szempontból, ha a különböző iskolák közös szervezeti irányítás alatt álltak. Az csak arra jó, hogy az irányítók feltűnés nélkül pénzt vonjanak ki a rendszerből. Közben most a közoktatás egész szintjén átrendezés folyik az állami iskolák, az egyházi iskolák és az alapítványi iskolák között. Mégpedig úgy, hogy az egyháziakra más szabályok vonatkoznak, azok szabadabban működhetnek, és több támogatást is kapnak, nem csak az államtól, hanem más forrásokból is. A mai társadalom szempontjából nem tartom jónak ezt az átalakítási irányt.

További fontos változtatás volna a tananyag tartalmi részének a megfelelő átalakítása. A tanári pályám alatt nagyon sok változtatást éltem meg, közte a Nemzeti alaptanterv (NAT)-módosításokat. Nagyon fontos egy ország számára, hogy megszabjon valami minimum-követelményt a tagjai számára, ez logikus. Az eddigi változtatások módja és mértéke az, amit nem tartok jónak. A legutóbbi átalakításnál – most csak a saját szakmámról, a biológiáról beszélek – nagyon szépen belekerültek a tananyagba a modern biológia alapjai, csak éppen jórészt benne maradtak a régiek is. Tehát ahelyett, hogy csökkent volna a terhelése a gyerekeknek, még rosszabb lett a helyzet. Egy elsős gyerek 25 órán át ül az iskolában, az idősebbek meg 35-36 órában vannak ott, és aztán még otthon is tanulniuk kell.

Hogy látja, mennyire tudnak ma egyáltalán tartósan egy dologra figyelni a gyerekek?

A gyerekek nem szokják meg azt, hogy koncentrálni kell, és nem tanulnak meg tanulni. A figyelem összpontosítását manapság kevésbé teszi lehetővé a folyamatos villogás, ami a kütyükből érkezik, ám a gondolkodó ember számára nagyon fontos lenne az alapok, az alapismeretek elsajátítása. Erre lehetne azt mondani, hogy ugyan minek kellene bemagolni dolgokat, hiszen az internet mindent megmond, de nem erről van szó. Gondolkodni tényanyagok, alapok nélkül nem lehet.

Ha a gyerekek nem tanulnak meg tartósan figyelni, az órán nem dolgoznak együtt a tanárral, ami azzal jár, hogy otthon kellene felhasználhatóvá tenni az elhangzottakat, megérteni a téma logikáját, a problémamegoldást. A tankönyvek viszont nem lehetnek nagyon vastagok, így bennük a témákat nem lehet részletesen kifejteni, emiatt a diák nem tudja az otthoni tanulásra használni a könyvet.

Ön több tankönyvet is írt a szegedi Mozaik Kiadónak, de úgy tudom, ezekből nem tanulhatnak a diákok.

Hivatalosan nem, mert nincsenek rajta a rendelhető és az iskolában használható tankönyvek listáján. Amikor most legutóbb az új Nemzeti alaptantervhez írtam a könyveket, előtte szóltam a kiadónak, hogy így nem fogják megvenni, de a Mozaik Kiadónál azt mondták, ők ezt vállalják, és kérik tőlem a könyveket, igény van rá. A Mozaiknál, úgy látszik, jól gondolták, mert a szülők megveszik a gyerekeiknek, és sok diák használja az én könyveimet második tankönyvként.

Mi az, amit ön szerint meg kellene őrizni a jelenlegi oktatási rendszerben?

Az osztályfőnöki órát, bár tudom, hogy az már nem úgy működik, mint korábban. Amikor még igazgatóként azt hallottam, hogy az óraszámcsökkentés miatt meg akarják szüntetni az osztályfőnöki órát, nagyon elkeseredtem, mert szerintem a gyerekeknek óriási igényük van a kötetlen beszélgetésre. Az otthoni létükben nem nagyon beszélgetnek, egymással is csak nagyon röviden. Azt tapasztaltam, hogy igényük van a kommunikációra, a beszélgetésre. A diákok mindig szívesen cserélnek eszmét a saját problémáikról, és a számukra érdekes témákról.

Tudom, hogy a tananyag hatalmas mennyisége miatt sok osztályfőnöki óra sajnos már áldozata az osztályfőnök szakjának. Értem, mert a kolléga nem tudja befejezni az anyagot a többi óráján, de nem megértem. Ez szomorú. Remélem, lesz még lehetőség arra, hogy az osztályfőnök ezeken az órákon is tudja formálni a közösséget, tudatosan és célirányosan irányítani a diákokat.

A Radnóti Gimnázium egyik erőssége évtizedeken át a természettudományi oktatás volt, de most az utóbbi években azt tapasztaljuk, hogy országszerte visszaesett az érdeklődés a természettudományok iránt. Mi lehet ennek az oka?

A természettudományok logikára épülő konkrétumokat tartalmaznak. A társadalom gondolkodása azonban mára megváltozott, a konkrétum és a problémamegoldás egyre kevésbé fontos, ezekhez a gyerekek sem kötődnek. A nagyvárosokban ugyan kevésbé, de vidéken sokfelé már 8-10 éve is hiányzott a kémiatanár vagy a biológiatanár. Például volt kolléganőm, aki 75 évesen egy faluban az általános iskolában kémiát tanított, mert nem volt másik szaktanár. Kikoptak a pedagógusok, és a régiek közül nem mindenki tudott már olyan többletet adni az órákon, amivel érthetővé, érdekessé, vonzóvá tehették volna a tantárgyukat. A tanárok következő generációja is a társadalommal együtt változott, és a kevesebb tudást vihette tovább.

Úgy látom, több más természettudománnyal szemben a biológia viszonylag még vonzó a diákoknak, bár a tehenet, mondhatni, már nem ismerik fel képről olyan gyorsan, mint a filmekben szereplő dinoszauruszt. A biológia iránti érdeklődést erősíti, hogy az egészségügyi szakirányú továbbtanulás, az orvosi pálya még mindig sok diáknak a célja. Igaz, van, aki már a ballagáson megmondta, hogy ő majd külföldön akar orvos lenni.

Szegeden azt lehetett hallani, hogy Gál tanár úr öt évvel ezelőtt nem szívesen ment nyugdíjba, maradt volna még igazgató.

Elfogadtam ezt a döntést. Bár egy-két évet szívesen maradtam volna még, de – ahogy mást sem – ezt sem kértem, nem is mondtam senkinek. Hogy is mondjam csak? A rendszer számára nem volt az baj, hogy én elmentem nyugdíjba. Viszont azóta sem unatkozom. A Szegedi Tudományegyetem a nyugdíjazásom után megkeresett azzal, hogy a Junior Akadémiáján tanítsak, és most írták, hogy jövőre is számítanak majd rám, három csoport oktatásában. A Junior Akadémia az emelt szintű érettségire készíti fel a diákokat, ami azért nehéz, mert egy év alatt kell a négy középiskolai év biológia tananyagát átvenni. Persze ezt is örömmel csinálom. Online órákat is tartunk, amibe országszerte más településeken élő és határon túli gyerekek is bekapcsolódnak. Nyugdíjasként megírtam négy könyvet is. A Radnótiba már csak focizni járok be, heti egy vagy két délutánon, mert egy kis mozgás kell.