Korábban külföldön képzeltem el a jövőmet, de szeretnék visszaadni annak a közösségnek, ami kinevelt

„Bennem mindig volt egy belső vágy arra, hogy felfedezzem a világot” – mondja a 19 éves Rózsa Simon, amikor arról kérdezzük, miért döntött úgy, hogy külföldi egyetemen szeretne továbbtanulni. Rózsa Simon egy budapesti gimnáziumba jár, és már elfogadta az amerikai Washington and Lee Egyetem ajánlatát, így szeptembertől ott fog történelmet, újságírást, szociológiát tanulni. 11. osztályban kapott egy ösztöndíjat az Egyesült Államokba, ekkor döntötte el végleg, hogy ott szeretne egyetemre járni. Itthon megjelölte az Eötvös Loránd Tudományegyetemet, de mint mondja, csak biztonságból, „tartaléknak”.

Hasonlóan Boda Mártonhoz, aki szintén biztonsági okokból jelölte meg a Corvinus Egyetemet. Nem érezte volna fairnek a társaival szemben, ha nem csinálja végig a felvételi folyamatot. Jelenleg Miskolcon tanul egy keresztény iskolában, szeptembertől a milánói Bocconi Egyetemen fog nemzetközi gazdálkodás és menedzsmentet hallgatni. Borsodban ritka, hogy valaki külföldre megy egyetemre, sőt, személyesen alig ismer ilyen embert. Márton már gyerekkorában tudta, hogy külföldön szeretne továbbtanulni. Nagyjából tíz éve szülei egyik ismerősének esküvőjén voltak Oxford mellett, amikor az anyja azt mondta neki: ha nagy lesz, oda fog kimenni meglátogatni őt.

Koharek Anna egy gödöllői iskola végzős tanulója, és többek között olyan egyetemekről kapott ajánlatot, mint a cambridge-i vagy a hollandiai maastrichti. A brexit óta szerinte még magasabbak a tandíjak Angliában, így neki még az ösztöndíj-lehetőségektől függ, melyik intézmény ajánlatát tudja elfogadni. Anna biokémiát szeretne tanulni, a gyógyszerfejlesztés érdekli. Kilencedikes volt, amikor rájött, az ő útja a kémia és a biológia lesz. Ekkor a szülei megkérdezték tőle, mit szólna, ha külföldre menne továbbtanulni. „A külföldi egyetemeken nagyon neves oktatók vannak és jól felszereltek az intézmények, laborok” – indokolja, hogy miért ezt az utat választotta.

Tanulmányi versenyek, iskolaújság, önkénteskedés

Hosszú út vezet addig, hogy valakit felvegyenek olyan toplistás külföldi egyetemekre, amikről valószínűleg a legtöbben csak a filmekből hallanak. A külföldi egyetemek általában motivációs levelet kérnek a diákoktól, ami után ajánlatot küldenek, és további feltételeket szabnak meg a bekerüléshez. A tanulmányi eredmények mellett sokat számítanak az iskolán kívüli elfoglaltságok: tanulmányi versenyek, önkénteskedés, közösségi életben való részvétel.

Például mikor a kormány államosította a meddőségi klinikákat, és sok nő külföldre ment orvoshoz, Boda Márton azon dolgozott, hogyan lehetne magyar orvosokat kivinni hozzájuk. Ezen kívül Borsodban a helyi jezsuita renddel óvodáskorú gyerekeket készített fel az iskolára.

Koharek Anna gimnazista kora óta folyamatosan tanulmányi versenyeken vesz részt külföldön és belföldön egyaránt. A Nemzetközi Kémia Tornán tagja volt a magyar csapatnak, tavaly második helyezést értek el. Nyáron egy gyakornokprogram keretében két hónapot dolgozott a Budapesti Műszaki Egyetem (BME) kutatócsoportjában, és egy középiskolásoknak szóló folyóiratban is publikált. Rózsa Simon 16 évesen megnyerte a University College London nemzetközi esszéversenyét, szerkesztette az iskolaújságot, és részt vett a Nemzetközi Földrajz Olimpián. Jogosan merülhet fel a kérdés: honnan jön mindehhez a motiváció?

„Ez nem többévnyi szívás, tök érdekes folyamatról van szó” – mondja Márton. „Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy leülök délután háromkor az asztalhoz portfóliót építeni. Én mindig úgy éreztem, hogy azt csinálom, amit éppen szeretek és ha ez éppen az, hogy Budapest városi vámrendszerét vizsgálom a két világháború között, akkor azt azért csinálom, mert érdekel. Ha azért csináltam volna mindent, hogy bejussak az egyetemre, az elvette volna a motivációmat” – mondja Simon.

Anna gyerekkorában versenyszerűen golfozott, így emiatt természetes volt neki, hogy ha szereti a kémiát és a biológiát, akkor tanulmányi versenyekre fog járni.

Milliókba kerül a tandíj

A diákok nem egyedül érték el a sikereiket, többen is segítették az útjukat, a támogató családi hátteret mindannyian kiemelték. A családi támogatásra nemcsak lelkileg, hanem anyagilag is szükség van, ugyanis nagyon drága a tandíj a külföldi egyetemeken. Igaz, van lehetőség ösztöndíjakra pályázni, de Anna szerint „hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy a háttér nem annyira fontos”. Neki például a Cambridge-i Egyetemen egy évben 50 ezer fontot, vagyis több mint 22 millió forintot kellene fizetnie a tandíjra. Erre jön még rá 6-8 ezer font, ami a lakhatást, megélhetést fedezi.

Mártonnak a milánói egyetemen 16 ezer euróba, vagyis több mint hatmillió forintba kerül egy tanév. Szerinte még ugyanennyibe fog kerülni évente a megélhetése, lakhatása. Amerikában pedig még ennél is drágább a felsőoktatás. Egy amerikai egyetem évente 80-100 ezer dollárba, vagyis közel 29-36 millió forintba kerül. Viszont Amerikában jobbak az ösztöndíj-lehetőségek, ezért is döntött végül Simon az Egyesült Államok mellett.

Nemcsak a szülők, hanem a középiskola és tanárok is sokat segítettek a diákoknak a sikeres felvételiben. Márton, Anna és Simon állami közoktatásban tanulnak, és bár a hazai oktatási rendszer híres arról, hogy a kompetenciák helyett a tárgyi tudást fejleszti, ez jól jött a külföldi felvételinél.

„Igazságtalan lenne teljesen leszólni az állami rendszert, nekem szükségem volt a matekra, és a fakultációkon nagyon magas színvonalon oktattak” – mondja Márton. Igaz, akkor fel volt háborodva, hogy miért kell ennyi mindent megtanulnia a következő órára, de utólag hálás érte.

Annának is sokat segített, hogy a természettudományokat magas színvonalon oktatták a középiskolában. Például a Cambridge-i Egyetem felvételijén egy tesztet kellett kitöltenie, amihez éppen a lexikális tudására volt szükség. Az iskolája támogatta a felvételi folyamatban: a tanárai elengedték órákról, hogy versenyekre készüljön, és a természettudományos tanárok külön is foglalkoztak vele.

A diákok kiemelték a Milestone Intézet szerepét is. Az intézet egy olyan tehetséggondozó magánintézmény, amely középiskolás korú fiatalok személyre szabott, iskolán kívüli oktatását és mentorálását végzi több mint egy évtizede. Az ott töltött idő alatt mindenki saját mentort kap, aki végigkíséri a diákokat a Milestone-ban töltött éveken.

Ha egy évet négy-öt óra alvással kell végigtolni, az megviseli az embert

A diákoknak sok dologról kellett lemondaniuk a céljuk érdekében: például a társaséletről, a szabadidőről, vagy a versenysportról. Mártonnak az országútikerékpár-versenyzést kellett otthagynia. Korábban heti 15 órát edzett, most heti hét órát teker, „de ez már abszolút csak fun” – jegyzi meg mosolyogva. Azt az elején nehezen viselte, hogy péntekenként nem tudott a barátaival bandázni, mert fel kellett mennie Budapestre a Milestone Intézet óráira.

16 évesen olyan kötelezettségek rakódtak rá, amikkel eleinte nehezen tudott mit kezdeni. Például azzal, hogy egy hete van egy 1200 szavas esszét megírni, aminek még a témáját sem tudja pontosan. Tudatosan teremtette meg a pihenésre szánt időt, hogy ne égjen ki, mert ha egész nap a tanulással foglalkozott volna, megőrült volna. Most úgy látja, hamarabb szembesült a felnőtté válással, mint kortársai. „A szüleim sokszor a legnagyobb fő gonosznak tűntek, amikor a lakcímkártyámat nyolcadikban egyedül kellett megcsináltatnom, másnak meg a fodrász időpontját is lefoglalták helyette. De utólag minden értelmet nyert” – mondja.

A nehézségek ellenére olyan nem merült fel, hogy feladja az egészet. Most úgy látja, ha ezt megtette volna, nem tudott volna megbocsátani magának. „Most azt tudom mondani, életem legboldogabb időszakát élem, erről álmodtam, ilyenkor azt érzi az ember, hogy minden megérte.”

Ezzel Anna is egyetért, de neki volt olyan pont, amikor megkérdőjelezte, hogy megéri-e a befektetett energia. Tavaly tavasszal rövid ideig pszichológushoz járt, hogy megtanulja jobban kezelni a stresszt. Annának ekkor már energiája és kedve sem volt sok mindenhez. Oda kellett figyelnie arra, hogy megtalálja az egyensúlyt a teendők és a pihenés között, különben kiégett volna. A versenysportról és a szabadidőről is le kellett mondania a sikeres felvételi érdekében. A barátai és a családja segített neki átlendülni ezen az időszakon. Be kellett látnia, hogy ha egy irodalomdolgozat egyszer-egyszer hármasra sikerül, az nem probléma, majd kijavítja később. Anyja azt mondta neki: nyolc órát mindennap aludnia kell. A barátai volt, hogy nem engedték haza tanulni, amíg nem sétál velük.

Szerinte nemcsak rájuk, hanem az egész korosztályukra is jellemző a kiégés. Ennek oka, hogy a magyar iskolarendszerben nagyon sok a teher a diákokon.

„Ha egy évet napi négy-öt óra alvással kell végigtolni, az megviseli az embert” – mondja Simon, aki szintén tapasztalta magán a kiégés jeleit. Igaz, ez abból is fakad, hogy nem tudta jól beosztani az idejét. Volt, hogy egy esszét éjfélig kellett leadnia, de csak este hatkor kezdte el megírni, és hajnali négy volt, mire végzett vele.

A kiégést abban is érezte, hogy már „ipari módon” gyártotta a fogalmazásokat. „Nem éreztem semmi jelentőségét a szavaknak, már csak generáltam a mondatokat, de nem jelentettek semmit.” Nála tavaly tél végén volt a mélypont, amikor ösztöndíjjal Amerikában volt. Ott el is ment a helyi iskolapszichológushoz. Végül az segített neki, hogy mélyen magába nézett, és újra felfedezte, miért csinálja ezt.

Szeretnének visszaadni a közösségnek

Sokan gondolják azt, hogy ha valaki egyszer megtapasztalja, milyen az élet Nyugaton, akkor soha nem akar majd visszajönni Magyarországra. „Én nem azért szeretnék külföldre menni, hogy végre leléphessek. Hiszek abban, hogy a kint megszerzett tudással évtizedek múlva tudom szolgálni a magyar társadalmat” – mondja Márton, aki szeretne jobb életet teremteni azoknak a borsodi fiataloknak, akiknek nem adatott meg a kiugrás lehetősége. Hosszú távon itthon képzeli el a jövőjét, mert nem szeretné cserben hagyni a magyar társadalmat.

„Korábban külföldön képzeltem el a jövőmet, de szeretnék visszaadni annak a közösségnek, ami kinevelt” – mondja Anna. Ő azt is megérti, ha valaki nem érzi ezt a kötelességtudatot. Szerinte akkor is tudja valaki segíteni az országát, ha nem él itthon. Példaként említette a gyógyszerkutatást, aminél a kint fejlesztett gyógymódokat itthon is tudják kamatoztatni.

„Én nem hiszek abban, hogy itt élned-halnod kell” – mondja Simon, aki néha úgy érzi, haza akar jönni, néha viszont azt érzi, ennek az országnak a vezetése nem látja szívesen a máshogy gondolkodókat. „Néha felteszem magamnak a kérdést, miért legyek itt, ha a társadalom többsége egyetért azzal, ami zajlik az országban.” Vannak olyan ismerősei, akik itthon nem kaptak segítséget az érvényesüléshez, megérti, hogy ők nem kötődnek a hazájukhoz.

„Például egy fizikusnak lehet, hogy a világraszóló áttöréshez ki kell mennie külföldre, persze az lenne a végső cél, hogy ezt az áttörést a BME-n is elérje, de nem egy ideális világban élünk.”