Kétszer is megnéztük a közpénznyelő karcagi Sámándobot, egyszer sem érte meg

„Nem tudom, furcsa ez a Sámándob, de végül is az István, a királyban is Koppánynak drukkoltunk, nem?”

– foglalja össze egy nő a hányatott sorsú, gigaközpénzeket elemésztő Sámándob mély filozófiai jelentését Karcagon az épületben. Monológja az ősmagyar nyilasnéptől a magyar kereszténység átfogó értelmezéséig, már-már megkérdőjelezéséig tart. Ő az első, aki hosszan beszélget velünk arról, hogy ugyan mit jelenthet a Sámándob Karcagnak. Hamar kiderül: a helyiek szerint sokat nem ad nekik az új épület. De akkor még nem tudjuk, hogy nekünk se fog.

Február végén adta át a karcagi születésű Varga Mihály pénzügyminiszter a Sámándobot. Az épületet eredetileg 2015-ben a milánói világkiállításra készítették, aztán otthagyták, hadd rohadjon. Roskatagság ide vagy oda, a Sámándobról hamar kiderült, hogy varázserővel bír: felépítése és hazahozatala közben is képes volt állami százmilliókat eltüntetni. A pár hete nagy csinnadrattával átadott Sámándob végül majd' kilenc év szenvedés után érkezett haza, hogy aztán konferenciaterem és kiállítótér legyen belőle Karcagon.

A szerda csak egy szerda

A Sámándobot megnézni elsőre igazi kihívásnak tűnt. A megnyitás utáni szerdán Karcagra indultunk, ahol egy elsőre magánbirtoknak kinéző területre behajtva meg is találtuk az épületet. A lepusztult bútoráruház, a szocialista hangulatot idéző kórház és a vasúti sín ölelésében a színes üvegű Sámándob úgy tűnt ki, mint egy DK-videóból a jó kameraállás. Idegen, szokatlan, mégis valahogy csábítóan izgalmas, mert tudjuk, hogy talán soha többet nem látunk ilyet. A közelben egy férfi állt, akitől meg is kérdeztem, ő helyi szemmel hogyan értékeli az épület kinézetét. Hosszas gondolkodása érzékeltette, hogy meghányja-veti magában a dolgot, mire végül arra a válaszra jut, hogy „hát… nem tudom”.

Valójában egyet tudtam érteni vele. Ki merem jelenteni, hogy az átlagnál több kapcsolatom volt már életemben sámándobokkal. Erről a szóról nemcsak a Bëlga-szám ugrik be, hanem olyan dalok is, mint hogy mutasd az utat dobom, agancsos patás táltos állatom. Eszembe jut, ahogy iszom a kumiszt Bugacon, vagy ahogy táltosok mesélnek Béla király harmadik szemének katyvaszos történetéről, amely meglátta, hova kell elrejteni a Magyarok Nagybetűs Kincsét (bármi is az) Visegrádon. Szóval elég sok minden jut eszembe róla, de az nem, amit a karcagi Barátság-park kellős közepén láttam.

Hiába, aznap nem derült ki, hogy legalább belülről mennyire sámándobos az épület. A Sámándob ugyanis, mint a helyszínen kiderült, szerdánként nincs nyitva. Erről az interneten semmi információ nincs: a városon belül azzal magyarázza valaki a szerdai bezárást, hogy kevesen vannak az épületben, nehéz átcsoportosítani a más szakmákban is dolgozó teremőröket ide. Meglepő válasznak tűnt, így megkérdeztük az épületnél is, ott azt mondták, szerdán van a nagytakarítás a parkban, jöjjünk vissza hétvégén, akkor már van élet. Mit lehetett tenni, hazamentünk.

Széthúzott macaron között szálkás a hal

„A gyerek első kérdése az volt, hogy mikor lesz ennek teteje. Nem tudom amúgy, kész van már?” – mondja egy anyuka második karcagi látogatásunkkor. Tényleg többen vannak hétvégén a Sámándob környékén a helyiek, de olyannal nem találkozunk, aki bentről is látta volna már az épületet. „Kívül is szép, biztos belül is szép, más kérdés, hogy ez ide került” – válaszolja kérdésünkre egy másik helyi. Szerinte Karcagon volt már így is elég látnivaló, a „karcagiaknak nem volt szüksége erre”.

„Lehetett volna ennyi pénzből mást is építeni, érdekes épület, de annyit nem ért, amennyibe került ”

– mondják a Sámándob melletti játszótéren. Úgy néz ki, a helyieknek összességében nagyjából mindegy, itt áll-e az épület, de a Sámándobra költött nagy összegeket nem értik. A szerintünk széthúzott macaronra, a helyiek szerint inkább lecsupaszított halra hajazó Sámándob a 2015-ös milánói világkiállításra készült. Már a megépítése körül is hatalmas közpénznyelő mutyizások voltak. Építésekor még az alkotók is elhatárolódtak tőle, nem vállaltak felelősséget „annak építészeti-műszaki színvonaláért, működőképességéért, a terem hangzásáért”.

A leváltott kulturális államtitkárból a világexpó felelősévé avanzsált Szőcs Géza ekkor azt mondta, a magyar részvétel 5-6 milliárd forintba került Milánóban. De már ekkor látszott, hogy ennél többről lehet szó: a Sámándobra szánt pontos összeget viszont még ennél is nehezebb volt követni. 2016-ban már elhangzott, hogy hazahoznák az épületet, amit előtte már lefoglalt a milánói bíróság, mert a magyar állam nem fizette ki az olasz kivitelezőket. Két terv volt ekkor a hazahozatalra, az egyik, hogy vagy karcagi sztyeppemúzeum lesz belőle, vagy szombathelyi egészségközpont. Az állam újabb és újabb pénzeket tolt a Sámándobba.

2019-ben például újabb milliárd ment a projektbe, így a Sámándob hivatalosan is megerősítette, hogy sámáni szellemben képes kapcsolatban lépni a közpénzt eltüntető transzcendenciákkal. Ekkor már egyébként lehetett tudni, hogy Karcagra kerül az épület.

Sámán táncom újra járom, ősi múltam megtalálom

A hivatalosan Karcag Kincse Művészeti és Konferencia Központ néven futó épület átadásakor Varga Mihály pénzügyminiszter arról beszélt, hogy a Sámándob „a helyiek szellemi központjaként szolgál majd”. Varga gyorsan elmagyarázta azt is, mit jelent a színes-furcsa épület Karcagra helyezése: „a kunok, jászokon keresztül ez a város ma is a magyarság közép-ázsiai gyökereit jeleníti meg”. A velünk beszélgető helyiek azonban azt mondták, sem az ázsiai kapcsolatukat nem érzik igazán, sem azt, hogy ez az épület nekik szólna. „Egyszer majd biztos megnézzük, de drága” – mondta egy család a belépő árára célozva.

„Itt 4900-ba kerül a belépő, máshol 3000-ért is láttam már Munkácsyt. Nektek diákként olcsóbb lesz”

– figyelmeztetnek minket még azelőtt, hogy a Sámándobba lépnénk. Sajnos a kollégám és én rég voltunk már diákok, így nem ússzuk meg a kétszer 4900 forintot, illetve az azt kiegészítő 1500 forintos fotójegyet. Diákkal amúgy kétezret spóroltunk volna összesen.

Hétvége van, de kevesen vagyunk az elsőre elég semmilyen épületben. A bejárat nem a parkoló felőli oldalon van, lépcsők futnak benne összevissza, az alsó szinten ruhatár, kiállításból kétemeletnyi van. Az épületből sokat igazából nem látni, de az egyik bent lévő nő szerint ez Munkácsy fényérzékeny képeinek a bűne, a Sámándob maga jól nézne ki. Bár azt nem tudom, honnan tudja, ha egyszer ezzel a kiállítással nyitott meg az épület.

Az egyik dolgozó megerősíti azt, amit kint a helyiek is mondtak: karcagiak nem igazán jönnek a Sámándobba, de azt mondja, „vidékről azért jönnek idős csoportok és iskolások”. Elmosolyodom a vidéki szó hallatán, megkérdezem, mit takar ez itt Karcagon, de nagyvárosok nevét kezdi sorolni. Közülük sokan a kiállítás miatt jönnek, sokan azért, mert meg akarják nézni a világkiállításra készített épületet. Szerinte a Sámándob sztoriját és árát a látogatók általában nem ismerik, nem is nagyon érdekli őket.

„Nem tudom, mennyire szimbolizálja az épület Magyarországot. A múltat igen, a kereszténység előtti időszakot, a honfoglalást. Ilyesmikor ment ez a sámándobosdi – mondja nekünk az egyik látogató. Ő azért tud az épületről, legalábbis arról, hogy sokáig tárolták azt Karcagon. – Gondolom azért volt drága, mert a világkiállításon hat hónapra épült, csak a nagy meleget kellett kibírnia. De itt fel kellett arra készíteni, hogy negyven évig is álljon” – mondja.

„Az épület szép lenne, de nem így kellett volna, hogy kint olaszba lerohasztják, aztán a maradványait hozzák haza” – teszi hozzá a nő, aki aztán később Koppányról is beszél velünk. Szerinte ez az épület már teljesen más, mint amilyen a világkiállításon lehetett. Azt nem tudom, akkor milyen lehetett, csak azt, hogy milyen most: pár perces bolyongás után rájövök, hogy nem is Sámándobba, hanem belső kinézetre egy hajóba, érzésre pedig egy labirintusba kerültem.

Labirintus, amiben élünk

Alapból a kiállítás megtekintési irányát a padlóra felragasztott szigetelőszalag nyilak mutatják minden irányban. A kisebb termekben ezek annyira részletesek, hogy még egy pár négyzetméteren is segítik az embert, hova rakja bal lábát a jobb után. A gond akkor van, ha valaki az alagsorban lévő ruhatárban hagyott valamit, vagy egyszerűen elmenne az ott lévő vécére. Ha viszont már így jár, elindulhat az úgynevezett kaland és kihívás: visszatalálni oda, ahonnan eljött.

Persze van azért jó része is a Sámándobnak. Az épület tetején, az eredetileg életkertnek nevezett részen például kellemes dolog kávézni. Az életkert egyetlen apró problémája, hogy két dolgot nem ad az embernek: nem élettel teli és nem kert. A ledeszkázott épülettetőn pár asztal árválkodik, de ezt leszámítva kihaltnak tűnik. Életfa, Sámándob, hasonló jelzések nincsenek, meg is kérdezem a nőt mellettem, hogy mitől sámán igazán ez a Sámándob. „Mitől? Mert így hívják” – érkezik a megnyugtató válasz. Kicsit átverve érzem magam – végül is nem érzem magam rosszul a Sámándobban, de annyi pénzért, amennyit fizettem érte és amennyiből elkészült, mégiscsak zavar.

A cirka egy óra alatt körbejárt Sámándob sok mindent nem ad. Visszamegyünk még egyszer a kiállításra, ahol odajön az egyik lelkes teremőr: látja, hogy csak az épületet néztük meg, kicsit nehezményezi, hogy úgy számolta, nem töltöttünk kellő időt egy-egy Munkácsy-kép előtt.

A kedvünkben próbál járni, megmutatja, hogy a gipszkarton mögött szép lenne az épület. Egyetértünk, hogy valóban jól is kinézhetne. Abban az esetben, ha látnánk. Csendben indulunk aztán vissza Budapestre most, hogy másodjára is láttuk a Sámándobot: azt, mondjuk, nehéz eldöntenem, hogy azért van-e a csend, mert átjárt az épület transzcendenciája és mély szimbolikája, vagy azért, mert hát végül is mit mondhatnánk egy épületre, amit megépítettek kiállításoknak, és amit így pont a kiállítás léte miatt nem tudtunk rendesen megnézni.