A koronavírus-járvány hatalmas megterhelést jelentett orvosnak és ápolónak egyaránt, jelentősen növelte a kórházakban dolgozók kiégését. Ez is szerepet játszik abban, hogy most súlyos ápoló- és orvoshiánnyal néznek szembe a kórházak, sok helyen ideiglenesen osztályokat is be kellett zárni. Közben egy olyan reform zajlik, amelynek a részleteit és értelmét maguk az érintettek sem tudhatják, mert a kormány titkosította az ennek alapjául szolgáló szakértői anyagot.
A kiégés és az elvándorlás megelőzésében nem csak a fizetés a meghatározó: sokat tehet a kórházak vezetése is, ha védi, támogatja, elismeri a dolgozói munkáját, megfelelően tájékoztatja őket, és segít nekik feldolgozni a munkájukkal járó stresszt
– állapította meg egy olyan hazai felmérés, amelyben több mint ötezer orvost és ápolót kérdeztek meg. A kutatás nemcsak az egészségügynek, hanem más munkahelyeknek is fontos tanulságokat tartalmaz a dolgozók jólléte szempontjából.
Spányik András orvos, pszichoterapeuta az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának doktoranduszhallgatójaként végzett kutatásokat az egészségügyi dolgozók mentális állapotáról. Korábban a Covid második és harmadik hulláma közötti időszakban, illetve a 2021-es harmadik és negyedik hullám idején vizsgáltak orvosokat és ápolókat. Egy másik felmérésben online kérdőív segítségével összesen 5307 egészségügyi dolgozó aktuális állapotát vizsgálták a Magyar Orvosi Kamara és a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara segítségével. Arra voltak kíváncsiak, mi segíthet megelőzni a kiégést, vagy legalább enyhíteni a dolgozók belső problémáit, és mik rontják a helyzetet. A kutatásokból két publikáció is megjelent a magasan jegyzett Plos One nemzetközi folyóiratban (a Covid időszakáról szóló tanulmány itt található). A kutatás vezetője Demetrovics Zsolt (ELTE PPK, Gibraltári Egyetem, UK) és Rigó Adrienn (ELTE PPK) volt, a tanulmány első szerzője Spányik András (ELTE PPK) és Simon Dávid (ELTE TáTK), a kutatócsoport tagja Mark D. Griffiths (Nottingham Trent University, UK).
Nem csak pénzkérdés
„A kutatás rávilágított arra, hogy ugyan az egészségügyi dolgozóknál persze nagyon fontos kérdés a fizetés, legalább ilyen fontos faktor a dolgozók jólléte szempontjából a megfelelő munkahelyi környezet, amiben kiegyensúlyozott mentális állapotban dolgozhatnak” – foglalta össze az egyik legfontosabb megállapítást a Telexnek Spányik András. A pályaelhagyást jelentősen befolyásolja az, hogy Magyarországon nincsenek olyan tervezett intervenciós programok, amelyek az egészségügyi dolgozók mentális állapotára fókuszálnának.
A munkakörnyezetet vizsgálva objektív és szubjektív faktorokat lehet elkülöníteni. Objektív faktor például a fizetés, a kórházak állapota vagy az, hogy az egészségügyi dolgozókat az ellátás első vonalába osztják-e be dolgozni, esetleg átvezénylik őket másik kórházba. A szubjektív faktorok közé tartozik az elismerés, a vezetők odafigyelése, védelme vagy a megfelelő tájékoztatás.
Elsőre azt gondolhatnánk, hogy az alacsony fizetés vagy az átvezénylés viselte meg leginkább a dolgozókat, de a felmérés egészen mást mutatott.
Sokkal meghatározóbb probléma volt az egészségügyben dolgozóknak a kiszámíthatatlanság, a bizonytalanság érzése és a szubjektív módon érzékelt, megnövekedett munkamennyiség.
Ezek voltak azok a faktorok, amelyek leginkább emelték a stresszt és vezettek kiégéshez, depresszióhoz.
Orvost és ápolót egyformán érint
Fontos megállapítása volt a vizsgálatnak az is, hogy nem volt szignifikáns különbség a helyzet megélésében az orvosok és az egészségügyi szakszemélyzet tagjai között, egyformán megterhelte őket a helyzetük bizonytalansága. Bizonytalanságon, kiszámíthatatlanságon elsősorban azt értették a kutatók, hogy az egészségügyben dolgozók egyáltalán kapnak-e megfelelő tájékoztatást arról, mi miért történik velük, mit miért kell csinálniuk. Nem azzal van tehát a baj, hogy áthelyezik az egészségügyi dolgozót, hanem azzal, hogy nem értik, mi történik velük – említett egy példát Spányik András.
A Covid idején például az egészségügyi dolgozók átvezénylése egy másik kórházba egy darabig érthető szempont volt. Az azonban nem jó, ha a dolgozó eközben kiszolgáltatottnak érzi magát, azt látja, hogy ide-oda dobálják a rendszerben – magyarázta Spányik. „Az orvos és ápoló nem arra esküdött, amire egy rendőr. Más is a munka jellege, sokat számít például, hogy összeszokott munkahelyi kollektívák dolgozzanak, nem lehet valakit egyik pillanatról a másikra átdobni Kazincbarcikáról Miskolcra.”
Nem tudják, mi miért történik velük
Nem szolgálja a dolgozók biztonságérzetét az sem, hogy a kormányzat jelenleg éppen egy titkos terv alapján végez átalakításokat az egészségügyben. A Boston Consulting Group a Belügyminisztérium felkérésére készített egy szakértői anyagot, amelyben több javaslatot tett a hazai rendszer átalakítására, csakhogy ezt a kormányzat titkosította. A dolgozók így nem tudják, mi szervezi a döntéseket, melyik kórházat fogják holnap összevonni egy másikkal, hol fognak ügyeletben dolgozni a jövő hónaptól a háziorvosok – említett néhány példát Spányik András. Mielőtt egy ilyen „láthatatlan” reformsorozatba kezd a kormány, jó lett volna, ha figyel arra is, hogyan vigyázzon arra a pótolhatatlan és értékes erőforrásra, amit az egészségügyi dolgozók jelentenek – mondta.
Ahol a vezetés megfelelő védekezőrendszert alakít ki, ahol biztonságban érzik magukat az orvosok és a szakdolgozók, ahol stabil és kiszámítható a munkakörnyezetet, ott jóval kevesebb probléma merült fel – derül ki a kutatásból. Mindez arra is rávilágít, hogy
ha egy kórház vezetése a fizetéseken vagy az átvezényléseken nem is tud érdemben változtatni, azzal igenis sokat tehet a munkatársak megtartásáért, ha a döntéshozatal transzparens és logikus.
Átélik a betegek szenvedését
Hogyan jutnak el az orvosok és az ápolók szinte észrevétlenül a kiégésig? A Covid időszaka alatt különösen extrém terhelés alá kerültek, a túlterheltség és a sok haláleset komoly stresszfaktort jelentett. Sok egészségügyi dolgozó élt át úgynevezett szekunder traumatizációt vagy szekunder stresszt. Az orvosok és az ápolók sokszor öntudatlanul is átélték a betegek stresszét, szenvedését, haláltól való félelmét úgy, hogy nem tudtak igazán segíteni rajtuk – magyarázta Spányik András.
Ehhez kapcsolódik egy másik negatív tapasztalat is, amit magyarul morális sérülésnek (moral injury) nevezhetünk. Ha kevés hely volt az intenzív osztályon, az egészségügyi dolgozóknak sok esetben dönteniük kellett arról, hogy a két haldokló ember közül melyik fér fel a lélegeztetőgépre, és kiről mondanak le. Ilyenkor az orvos és az ápoló az esküjével, a szakmai elképzeléseivel és az emberiesség alapvető parancsával kerül szembe, ami óriási stresszt okoz.
Ha ez az állapot állandósul, az orvosnak vagy szakdolgozónak egyre nehezebb lesz kikapcsolnia, visszatérnie a normál állapotához. Ez krónikus stresszhez vezet, ha valakinek nincsenek megküzdési stratégiái vagy nem kap segítséget a vezetéstől. Egy idő után aztán elkövetkezik a kiégés, ami depresszióba is torkollhat. Ez a terhelés az egészségügyi ellátás első vonalában dolgozóknál fokozottan jelentkezik. Ők azok, akik a sürgősségi osztályokon, kórházi fekvőbeteg-osztályokon vagy járóbeteg-rendelőkben dolgoznak.
Már nem tudnak aludni és feltöltődni
A stressz akkumulálódásával az ember egy idő után már nem tud megküzdeni ezzel az állapottal. Elkövetkezik a teljes kimerültség érzete, alvászavarok, negatív gondolatok jelentkeznek, az ember úgy érzi, képtelen a feltöltődésre, és drasztikusan csökken a motivációja a munkában. A kiégés tünetei közül a felmérésben az érzelmi kimerültséget vizsgálták.
Egy korábbi, 2015-ben megjelent kutatás adatai alapján az orvosok körében 23,5 százalék, míg a (budapesti) nem orvos egészségügyi dolgozók esetén 21,7 százalék volt a magas fokú érzelmi kimerülés tüneteit mutatók aránya. A Spányik Andrásék által végzett kutatás alapján a Covid harmadik hulláma alatt 29,7, míg a negyedik hullám ideje alatt alatt 28,7 százalék volt ez az arány. A nem orvos egészségügyi dolgozók esetén az érzelmi kimerülés mértéke még jelentősebb volt.
A jelentős érzelmi kimerülést mutatók aránya a harmadik hullám alatt 33,3, míg a negyedik hullám alatt 43,8 százalék volt, ami a 2015-ben mért arány kétszerese.
Az amerikaiaknak van egy fontos kifejezésük, a self-compassion, amit magyarul önegyüttérzésnek hívunk. Ennek lényege, hogy az ember ne csak a betegeivel, de saját magával is képes legyen empatikus lenni. A magyar egészségügyi dolgozókra azonban kevésbé jellemző, hogy a saját helyzetüket érzékelve külső segítséghez forduljanak. Sokan gondolják ugyanis úgy, hogy az jelenti a bajt, ha segítségre szorulnak, ezért ezt igyekeznek eltitkolni. Ehelyett inkább az öngyógyszerezés, az alkohol, a dohányzás felé fordulnak, amelyek aztán tovább rontják a testi és mentális állapotukat. Emiatt megnő a betegszabadságon töltött idő, sokan végleg elhagyják az egészségügyi pályát, vagy teljesen kiesnek a munkaerőpiacról, mások idő előtt meghalnak.
Mivel tud segíteni a vezető?
Mi védheti meg az embert ezektől a káros következményektől? Spányik András szerint az egyik kulcsszó a segítő foglalkozással járó öröm és elégedettség. A compassion satisfaction (együttérzéssel való elégedettség) fogalma azt jelenti, hogy az orvos és az ápoló munkája nehéz ugyan, de a segítő magatartásnak számos pozitív következménye van. Az orvos és az ápoló egyik alapvető motivációját adja a másokon való segítés és a társadalom elismerése. Ha az egészségügyben dolgozók érzik ezt a pozitív visszajelzést a beteg hozzátartozói, a szélesebb társadalom, a média és – ami különösen fontos – a kórház menedzsmentje részéről, akkor nagyobb lelkesedéssel vesznek részt ebben a megterhelő munkában.
Spányik szerint a másik fontos szempont az, hogy a kórházak vezetése milyen lehetőséget ad a dolgozóknak a szekunder stressz feldolgozásához abból a jól felfogott érdekből, hogy az idő előtti kiégésüket elkerülje. Az egészségügyben vannak ma már segítő csoportok, amelyekben az orvosok és ápolók a szakmabeliekkel közösen beszélhetik ki a munkahelyi dilemmáikat, konfliktusaikat, nehéz helyzeteiket, nyomasztó gondolataikat. A Bálint-csoportokban ezeket az orvos-beteg szituációkat elemzik közösen a résztvevők, és segítik a dolgozók önismeretét, kommunikációs, szakmai önfejlesztését. Spányik szerint az sajnos egyelőre nem jellemző, hogy a kórházak vezetői ilyen tréningekre küldenék a dolgozóikat. Az alapvető hivatkozási alap általában az időhiány, de voltak már pozitív példák is, amikor egy kórház vezetése munkaidőben tette lehetővé a részvételt a dolgozóknak.
Mi a felmérés fő üzenete a kórházak vezetésének ahhoz, ha szeretnék megtartani dolgozóikat? Spányik András szerint a legfontosabb annak napirendre tűzése lenne, hogy az egészségügyben uralkodó humánerőforrás-probléma csak részben pénzkérdés. Ha egy kórházban nincs elég dolgozó, azt sokszor az osztályokon uralkodó hangulat, a kimerültség, a kiégés, a depresszió és az ebből fakadó problémák okozzák. Ha ezt felismerné a menedzsment vagy a kormányzat, ha ezt a szempontot is markánsan figyelembe vennék a munkaszervezésnél vagy egy egészségügyi átalakításnál, azzal viszonylag költséghatékonyan jelentősen csökkenthető lenne a fluktuáció.
