Ugyanolyan vágyaik és álmaik vannak, ugyanazokat a reklámokat látják a tévében

„Egy elektromos rollert szeretnénk venni, itt állunk már fél 11 óta, de még majdnem egy óra van hátra a nyitásig”

– ez a mondat nem egy plázában hangzik el, egy újonnan megnyíló, sportszereket árusító üzlet előtt, hanem Hódmezővásárhelyen, a Hajnal utcában. Két tizenéves kislány álldogál lelkesen az Ötletfa Tanoda zárt kapujában, ahol délben nyit ki az Adománytaxi régóta várt közösségi piaca.

Bent önkéntesek adják kézről kézre a kisbusz és a tanterem között azokat a dobozokat és zsákokat, amelyekbe a budapesti adományozók felesleges étkészleteit, társasjátékait, függönyeit, iskolatáskáit és ruháit válogatták direkt erre az alkalomra. A terem közepén egy hatalmas pingpongasztalra kerül a turi, de jut külön asztal a gyerekruháknak, játékoknak, háztartási eszközöknek is.

A rögtönzött pénztárnak iskolai padokat hoznak, budapesti kamaszok turkálnak a zsebeikben váltópénz után, de csak bankkártya van náluk, egy helyi tanodás 600 forintja lesz végül a váltópénz. Délben kinyílik a kapu, a vásárlók tömött sorokban áramlanak be a piacra, kabátokat próbálnak, megnézik, hány literes a fazék, sötétítőfüggönyök anyagát tartják a fény felé, hogy jól szűri-e a napsütést, majd hosszas válogatás után beállnak a sorba, ahogy Erzsike is.

„Most konyhai elektronikai dolgokat szerettem volna venni, mert arra lenne szükség, egy vízmelegítőt, mondjuk, de az nem volt. De így is bevásároltam rendesen, találtam például pohárkészletet, gyerekruhát, ágyneműt, téli sálat – mutat a háromtáskányi szerzeményére, amiért négyezer forintot fizet. – Ennyi mindent sehol máshol ennyiért nem kaptam volna meg, örülök nagyon. Ezt a rózsaszín nadrágot is itt vettem a múltkor, ami rajtam van”, mondja büszkén. Azt azért hozzáteszi, hogy

„49 ezer forintos rokkantnyugdíjból élek, de soha nem mentem még tartani a markom, mert megmondom őszintén, hogy szégyellem.

Negyven évet lehúztam a porcelángyárban az égetőknél, árupakoló, feltöltő voltam, most is dolgozom, ha van mezei munka, paprikát szedek, kapálok, de nem is bírnám ki, hogy én otthon üljek tétlenül, hozzá vagyok szokva. Meg hát tizenegy unokám van és két dédunokám, egy kicsit szeretnék juttatni nekik is. Újat nem tudok venni, de van, hogy itt a vásárban még olyan is van, hogy rajta van a címke, nem hordta senki.”

Erzsike lelkesültsége szépen bizonyítja az Adománytaxi filozófiájának lényegét: a nélkülözők itt vásárlóként érezhetik magukat, nem pedig rászorulóként. Semmi nyoma sincs feszengésnek vagy leereszkedésnek, eladók és vevők beszélgetnek egymással, kattog a számológép, csak egy kabát éppen nem húszezer forint, hanem mindössze kétszáz.

Nemcsak a rászorulókon segítenek, hanem a fenntartható zöldfilozófiát is népszerűsítik

Amíg a piac teli vásárlókkal, Horn Tamás szociológussal, az Adománytaxi alapító igazgatójával a tanoda konyhájában ülünk le beszélgetni. Mint mondja, „kialakult egy menetrendünk, általában a hónap első két hétvégéjén megyünk vidékre piacot tartani, mert akkor még van az embereknek pénzük. Annak, hogy nem ingyen adjuk az adományokat, több oka is van.

Azt láttuk az elmúlt harminc évben, hogy öntik rá az adományt a szegényekre, főleg ilyenkor, karácsonykor, de ettől motiválatlanná és megalázottá válnak, ami nem egy jó modell. Azért, mert szegény valaki, még tud jelképes összeget, néhány tíz, száz forintot fizetni.

Mi azt látjuk most már sok éve, hogy nagyon szívesen fizetnek, sőt még borravalót is adnak, mert büszkeség nekik, hogy vásároltak. Ráadásul csak annyi dolgot visznek el, amire szükségük van, és sokkal jobban megbecsülik, hiszen fizettek érte.

De ennél is fontosabb nekik az az érzés, hogy azzal a pénzzel, amit itt hagynak, még ők segítenek, hiszen a bevételből a piac helyéül szolgáló befogadóhelyeket, például most az Ötletfa Tanodát támogatjuk. Volt, hogy a partnereink állatkerti látogatásra, fagyizásra, a játszósarok felújítására fordították a pénzt, hogy ma mi legyen a cél, arról most ők szavazhatnak.”

Horn Tamás 2015 decemberében indította el jótékonysági szervezetét, aminek az a lényege, hogy azokat a még jó minőségű, használható dolgokat, amelyek Budapesten feleslegként képződnek a családoknál, olyan vidéki településekre juttassák el, ahol még jól hasznosulnak. Ezzel nemcsak a rászorulókon segítenek, hanem a tárgyak második életén keresztül a fenntartható zöldfilozófiát is népszerűsítik. „Egyre jobb az adományozási kultúra, mi legalábbis azt tapasztaljuk, hogy a beérkező ruhák, tárgyak jó minőségűek, alig egy százalékuk kerül a kukába. Amikor pedig elkerülnek a családokhoz, még további jó pár évet használják őket.”

A lassan nyolcéves nonprofit szervezet az indulásához képest, amikor mindössze pár barát és néhány önkéntes kezdte el a munkát, mára több lábon álló alapítvány lett, vállalkozásként elindították a TaxiTuri webshopot, ahol a legjobb vintage darabokat értékesítik, és TaxiX néven már másfél éve biztosítanak a középiskolás diákoknak iskolai közösségi szolgálatos (iksz) helyet.

Múltkor padlót fogtam Ibrányban

Három taxixes fiatal most ott ül a kasszánál, egyikük az árakat diktálja, a másik a számológépbe üti be és írja fel egy füzetbe az egyes vásárlók költéseit, a harmadik pedig a papírtáskákba csomagolja be a vásárolt termékeket. „Két felső száz forint, társasjáték kétszáz, két pár görkorcsolya ezer forint” – sorolják annak a két kislánynak, akikkel a bejáratnál találkoztunk, és bár rollert nem találtak, elégedetten távoznak. A sorban állók közül egy anyuka mindkét gyerekének talált télikabátot, és megajándékozta őket egy Táncoló Mikulással is. Egy másik nő pedig olyan blúzokat talált magának, amire többen is elismerően és kissé irigykedve néztek.

Két órával később, amikor az utolsó vásárló is fizetett, 46 ezer forintos bevétellel zárják a piacnapot. Ez nem rossz, de meg sem közelíti az eddigi rekordot, amit múlt hónapban Olaszliszkán állítottak fel, ott 114 ezer forint jött össze, és az adományok 90 százaléka elfogyott.

A diákok a vásár után újra zsákolnak és dobozolnak, a megmaradt adományok azonban nem kerülnek vissza a furgonba, ott maradnak a tanodában, hogy második vásárt csináljanak belőlük, a maradékot pedig azoknak osztják szét, akiknek még a vásárra se futja. „Újabb embert fertőztünk meg” – mondja Horn Tamás, és a sofőrre mutat, aki szintén beáll hajtogatni. A sofőrnek ez a második útja, miután a főnöke, a Fabri Tours vezetője támogatóként beállt az Adománytaxi mögé, és szinte minden útra egy feltankolt kisbuszt ad ingyen.

Amíg ők csomagolnak, Horn Tamás elmeséli, hogy azért kezdtek az iskolai közösségi szolgálatba, mert úgy látják, hogy „nem lehet elég korán kezdeni a szemléletformálást, érdemes kinevelni egy következő nemzedéket, ami ismeri az adományozás kultúráját”. Minden fél évben 15 budapesti diák fordul meg náluk, akiket a program alatt az Adománytaxi teljes folyamatába betanítanak. Mielőtt adományútra mehetnének, leülnek társasozni velük egyet a Szociopolyval, amit Bass László kuratóriumi tagjuk talált ki, és az a lényege, hogy ki tud túlélni egy hónapot a legszegényebbek jövedelmi viszonyai között. Az alapító szerint „általában a játék után már van egy olyan rálátásuk a diákoknak erre a társadalmi rétegre, hogy később lejöhetnek egy piacnapra úgy, hogy az már lehetőleg ne sokkolja őket”.

Egy társasból persze nem lehet mindent megtudni, a Budapest School egyik diákja, Lilla például azt mondja, hogy

„a múltkor padlót fogtam Ibrányban, egy olyan részét láttam meg az országnak és a lakosainak, amiről eddig csak hallottam. Budapestről érkezve borzasztóan hangzott, hogy egy család 11 tagja lakjon egy szobában, vagy hogy kútról kell hozniuk a vizet, mert nincs a házban, de én azt is láttam, hogy ez csak egy adottság, egyszerűen csak mást dobott nekik a gép.”

Azt, hogy ez meghatározó élmény, az is bizonyítja, hogy Lilla az osztálytársával, Lilivel még azután is folytatja az önkénteskedést, miután letelt az 50 kötelező x-es órájuk. „Annyira jó volt az előző út, hogy gondoltuk, megint jövünk, és segítünk. De nemcsak az utak tanulságosak, hanem az is szuper, hogy itt különböző iskolák diákjaival vagyunk egy programban, akikkel sohasem ismertük volna meg egymást, itt viszont barátságok születtek. Az iskolámban volt egy ofőóra, amikor megosztottuk az x-es élményeinket az osztályban, és csak én meg a Lili, meg egy másik srác mondta azt, hogy élvezett dolgozni, a többiek mind utálták, és úgy élték meg, hogy kényszer volt. Mi viszont itt nem is érezzük úgy, hogy dolgoznánk, pedig reggel fél 8-tól este fél 8-ig úton vagyunk.”

Senki sem mondhatja, hogy fabatkát sem ér

Mire visszaérünk az önkéntesekkel a terembe, megszületik a szavazás végeredménye is. Arra lehetett szavazniuk a vásárlóknak, hogy mit fejlesszenek az Ötletfa Tanodában a közösségi piac bevételéből, a közösségi kiskertet vagy pedig az Ötletfa Vitrint. Mindkét felvetésnek pedagógiai oka volt, a növényekről való gondoskodás, a vetéstől a termésig ápolás, locsolás legalább olyan türelemre és kitartásra tanítja a gyerekeket, mint a vitrin, amiből a tanodai valutával a közösséget szolgáló tevékenységekért, jó tanulmányi vagy sporteredményekért kapható fabatkákkal vehetnek maguknak a gyerekek rágcsákat, szépségápolási szereket, elektronikai eszközöket és most éppen karácsonyi termékeket. Mindkét programra sok szavazat érkezett, végül a közösségi kiskert nyert.

A 2007 óta működő Ötletfa Tanodába egyébként 38 hátrányos helyzetű gyerek jár iskolaidőn túl – ez a kétszerese annak, amit állami normatívában megkapnak, és csaknem a fele annak, ahány gyereknek valóban szüksége lenne a Kincses-telepen az iskolai lemorzsolódás csökkentésére, a hátrányok ledolgozására, a továbbtanuláshoz való esélyre, mondja Dombi Boglárka, az intézmény vezetője.

Általános és középiskolás gyerekek járnak hozzájuk, és a családjaikon keresztül nagyjából 150-200 ember életére látnak rá Hódmezővásárhely kevésbé szerencsés részéről. „Ez egy nagyváros ugyan, de a szélén egy szegregációval veszélyeztetett településrész található, amiben főként roma származásúak élnek, de nem kizárólagosan. A két utcára tőlünk lévő Kincses-telepen például az önkormányzati, szociális bérlakásokban körülbelül 5-600 ember él, mi a tanodával elérjük az egyharmadukat. Azon túl, hogy a gyerekeik nálunk tanulnak, játszanak vagy kirándulnak, a családjaiknak mi osztjuk szét az Élelmiszerbanktól érkező mentett élelmiszert, és együttműködünk a családsegítő szolgálattal is, így nagy rálátásunk van a szociális helyzetükre, és célzottan, személyre szabottan tudunk nekik segíteni.” Nem véletlen, hogy Dombi Boglárka választja ki azt a családot, amihez a közösségi piac önkénteseivel elmegyünk családlátogatásra.

Az Adománytaxinak ugyanis az adományok célba juttatásán kívül az is a célja, hogy összekösse a társadalom különböző rétegeit, hogy a budapesti önkénteseik találkozzanak a rászorulók valós élethelyzetével, a mélyszegénységben élő családokkal, hogy minél többet tapasztalhassanak „abból a Magyarországból is”. Horn Tamás szerint a helyben közösségi életet szervezők azok, akik a legjobban tudják, hogy melyik az a család, amelyet nem sért egy ilyen családlátogatás, amelynek tagjai nyitottak, és szívesen megosztják a helyzetüket, a problémáikat. Az Adománytaxi ezen a programon keresztül mellesleg több tucat család életét figyeli és segíti, hogyha arra szükség van.

A Trefortból érkezett Daninak ez a kedvenc része az önkéntes munkában, mint mondta, „az, hogy belelátok a hátterükbe, hogy milyen körülmények között élnek, felnyitotta a szemem”.

Csak jobb volna egy nagyobban

A tanoda vezetője, Dombi Boglárka ezúttal Dzsenivel és Ricsivel beszélte meg, hogy szívesen vendégül látják az önkénteseket. Ők a Kincses-telepen lévő, felújított sorházaknak tűnő egyik épületben laknak, egy kétszobás, 48 négyzetméteres lakásban négyen, a két tanodába járó kisfiukkal. „Ezek nem összközműves lakások, itt villany van, meg víz, a fűtést meg oldják meg úgy, ahogy tudják. Nem véletlen, hogy abból a házból olyan fekete, büdös füst száll fel, nem sikerült tűzifát szerezniük” – tart egy kis felkészítést Boglárka, mielőtt bekopogunk.

Az anyukának be kellett mennie dolgozni szombat délután, de az apuka otthon tudott maradni a gyerekekkel, akik éppen mesét néznek, amikor megérkezünk. Nem sokat kell kérdezgetni, ömlik belőle a szó.

„Két munkahelyen dolgozom, van egy rendes állásom, de az annyira nem fizet, hogy utána kénytelen vagyok elmenni másodállásba a mosóporgyárba 12 órázni, csak így jövünk ki.

Kétnaponta tudok menni éjszakára, 1200 forintos órabért kapok, reggel 6-kor végzek, hazajövök, átöltözök, és megyek a másik munkahelyemre estig. Ha marad valami a hónap végén, akkor spórolunk, hogy egyszer el tudjunk innen költözni, mert nézzen körül, azért ez csak kívülről tűnik jónak.

Kispórolták belőle, amit csak lehetett, rosszak a nyílászárók, csak addig van benne meleg, amíg megy a kályha, utána kiviszi a szél. De azt sem engedik, hogy legalább belülről kifessem, mert önkormányzati tulajdon, mindenre engedélyt kell kérni, aztán ülnek rajta, majd elfelejtik. Laminált parkettázni is akartam volna, de ugyanígy jártam. Persze örülünk neki, meg szeretjük, már hét éve itt lakunk, de csak jobb volna egy nagyobban, ha megnőnek a fiúk, ne egy szobában legyenek.” De ezen a ponton a család kutyája átveszi a főszerepet, amikor a hátára gördül, hogy az összes gyerek az ő hasát simogassa.

Ricsiéktől kijőve mondja Boglárka, hogy a férfi panasza nem egyedülálló a telepen. A házak felújításakor három munkásbrigád kellett, mire befejezték a nyílászárók cseréjét. „Az egyik brigád délután négykor letett kaszát, kapát, aztán úgy hagyták ott az egyik családot, hogy az előző ablakot már kivették, de az újat még nem tették be, mindezt novemberben.”

Az Ötletfa Tanodához visszaérve az x-es önkéntesekre még vár egy lezáró játék, amiben megbeszélik a nap tapasztalatait, mert az élményeken túl az is fontos, ha nem a legfontosabb, hogy a fiatalok ne menjenek úgy haza, hogy kérdések maradtak bennük. Mi viszont ezen a ponton már nem akarunk tovább zavarni, és elbúcsúzunk.

A Hajnal utcából kifordulva egy ismerős télikabátot pillantok meg, délelőtt még a pingpongasztalon hevert, most pedig itt sétál benne mosolyogva az új tulajdonosa. Eszembe ötlik, amit még napközben Boglárkától hallottam:

„Attól, hogy valaki szegény, még nincs szüksége egy újabb foltos, lyukas takaróra. Ugyanolyan vágyai és álmai vannak, ugyanazokat a reklámokat látja a tévében, ugyanolyan csinos szeretne lenni, mint bárki más. Azok tudnak jól segíteni, akiknek ez olyan alapvető, mint az adománytaxisoknak.”